Ki kell iktatni mindent, ami figyelemelterelő. Ami tálcán kínálja, hogy az ember szöszmötöljön. Ezentúl csakis fontos dolgokra pazarolunk időt és energiát.

Itt van például ez a négycentes. Holland gyarmati érme, 1945-ből. Anyaga réz. Havonta kézbe veszem, mivel be van szórva a fiókba, ahol a számlákat tartom. Kiveszem, forgatom, nézegetem, majd megállapítom, hogy vacak. Kiszámoltam, ha minden hónapban másfél percet áldozok rá, az évi több mint negyedóra! Ez megengedhetetlen dolog, mikor az emberrel röpül az idő, és még a fontos regényeket sem írta meg.

Rákerestem a neten, és megállapítottam hogy nem sokat ér. Ritkasági szintje szinte semmi. Millió van belőle. Az ember nem áldozhat életéből negyedórát efféle értéktelen vacakra. Örülök, hogy erről megbizonyosodtam. Sajnos délután kettő lett, mire ezzel végeztem, így későn ebédeltem. A vázában heverő alumínium egypengőssel ugyanaz a helyzet, ezt magamtól is tudtam. Négy órakor már tudtam ezt is, hogyha nem egypengős lenne, hanem kétpengős, és nem 41-es, hanem 35-ös, mindjárt más lenne a helyzet.

Ja, hát a kazetták, az más kérdés. Az sokkal időrablóbb dolog. Ott az a sok ócska, poros és megnyúlt szalag, az ember azt se tudja melyiken, mi van. Mikor fogom én ezeket hallgatni? És van-e értelme? Ha mindegyik kézbevételére és meghallgatására elpocsékolok fél órát, az éves szinten napoknak felel meg. Tíz év alatt pedig egy hónapot is kitesz!

Nem, ezt semmiképp nem engedhetem meg magamnak. Erre én már nem érek rá. Nekiültem hát végighallgatni, mi az ami kidobandó, szelektálandó, megsemmisítendő. Mivel még nem végeztem, lehet, ma nem vacsorázom. És holnap jön a könyvtár.