Az anyaország – esetleg a nagyobb testvér – sorrendben az első megnyilvánulása a frontharcosoknak irányított kárpótlási jegyek voltak. Igen, irányított, mert édesapám, aki levente katonaként, önkéntesként vonult be a kézdivásárhelyi kaszárnyába és nyolc évig tett a magyar érdekekért, soha egyetlen forint kárpótlást sem kapott. A költségvetésből négyszáznyolcvanezer forint értékű kárpótlási jegyet különítettek el az ő részére. A kárpótlási jegyeket egy marosvásárhelyi szélhámosra (sajnos, ezt ők akkor nem tudták) bízták értékesítés végett, aki azt elsikkasztotta és egy anyaországi rokona nevére ingatlanokat vásárolt. A rendőrség hamar kézre kerítette, lakását és bútorait lefoglalták, de a magyarországi ingatlanokhoz nem nyúlhattak. Kiderült, hogy még nagyon sok frontharcost becsapott. Maradt az a hivatalos, megható, magyar színekkel díszített oklevél, amivel megköszönték a magyar nemzetért hozott áldozatát. Azt legalább még elolvashatta. Még be sem indult a választási gyűlöletszítás, amikor fölhívott telefonon (utoljára) és elbúsulta, hogy azok amennyit bántják Orbán Viktort. Másnap a kora reggeli órákban fejés közben az istállóban összeesett és meghalt.

Az anyaország másodszor a státustörvény megalkotásával nyújtotta ki karját felénk. Akár jól is sikerülhetett volna, hogyha nem hordozott volna magában anyagiakat. A többség egy kinyilatkoztatásra tartott igényt, miszerint mi is magyarok volnánk. Ez nem azért van így, mert olyan jól élnének a székelyek, hogy nem volna szükségük a kedvezmény-forintokra, hanem azért, mert ez nem húzhat minket ki a pácból. Eszembe jut a szomszéd, Nagy Zoli gyermekkori esete, amikor hazalátogatott testvére, Lajos. Kileskelődött a kapu deszkái közt, és látva, hogy a kapu felé kanyarodik, elkiáltotta magát: „megint egy tyúk `desanyám”. Evvel elérkeztünk a harmadik kinyújtott karig, amit úgy hívunk: kettős állampolgárság, avagy „megint egy tyúk `desanya”. Magyarországi tartózkodásom alatt éreztem az adófizetők aggodalmát a kettős állampolgársággal kapcsolatosan. Személyesen, élőben győződtem meg arról, hogy Bársonyék és Kovácsék tényleg a többség (vagy a hangos kisebbség?) hangulatát képviselik, amikor a kétmillió romániai lumbágó kezelésétől rettegnek.

El ne felejtsem, hogy az én szomszédom, Nagy Zoltán, aki a hazaérkező testvére láttán veszélyeztetve látta a csórényakú tyúkot, a kapun belől, szépen, óvatosan, hogy meg ne koccanjon, előretolta a kapuzárt. Kedves, anyaországi barátom arra tanít, hogy a legfelsőbb törvény a szeretet. Ezt csak úgy táplálhatjuk, hogyha a kedvenc csórényakú tyúkocskát hagyjuk tovább kapirgálni valahol ott hátul az eperfa tövében.