Tóth Gy. László barátomnak III. rész

Kedves Laci!

Oly súlyos dolgok történtek az elmúlt héten, hogy a tervezetthez képest némileg megváltoztatom levelem harmadik részét. Ennek bevezetését is megváltoztatom, ugyanis némileg mégiscsak részletesebben kell összefoglalni, hogy 1990 óta hova jutottunk. Oda, Laci, hogy 16 évnyi „nyugati támogatás” és hazai szenvedése után ma a megkérdezettek nagyobb része nosztalgiával gondol a Kádár-korra. Amikor minden volt Magyarországon, csak nyugati típusú demokrácia nem. Ami persze nem akadályozta meg az akkor Nyugatról Budapestre ránduló és itt két napot eltöltő tudósítókat abban, hogy „mélyenszántó” riportjaikat papírra vetve a „legvidámabb barakkról” egy igencsak pozitív kép alakuljon ki a Kádár-rendszerről. Majdnem olyan pozitív, mint amilyen hátborzongatóan pozitívan ugyanezen lapokban állítják be a személyükben – de persze nem megváltozott ideológiájukban – a kádári örökséget magukkal hurcoló emberek rendszerét. Idézzem neked a világszerte igen nagy befolyású francia AFP budapesti irodájának „outputját”?

Miután szükségből e hírügynökség előfizetője vagyok, és a „Magyarország”, illetve „Gyurcsány” szavakat tartalmazó anyagokat is megkapom a párizsi irodából, eléggé hitelesen tudom neked elmondani azt a budapesti keltezésű anyagot, amelyet pont egy hete, vagyis múlt hét csütörtökén kaptam meg, hosszú szünet után. Ez arról szólt, hogy a külügyminisztérium milyen szavakkal ítélte el a teheráni holokauszt-konferenciát. Amellyel önmagában semmi baj sincs, hiszen erről is hírt kell adni. Csakhogy ugyanez a budapesti iroda (amelyik még október 24-én is azt hazudta, hogy Orbán Viktor október 23-i megemlékezésére négyezren voltak kíváncsiak) egyetlen szóval nem tudósított arról, hogy itt emberek szemét lőtték ki, vagy hogy mint nemrégiben kiderült, a televíziónál éles lőszerrel lőttek a tömeg feje fölé. Vajon ha mindez Párizsban történik, akkor mi lett volna? Hány száz tudósítás születik? Ebből is láthatod, hogy mi a vonala ennek az irodának, amely semmiben nem különbözik az itteni külföldi tudósítók túlnyomó többségének vonalától. Hazudnak reggel, hazudnak délben, hazudnak éjjel. Elhallgatnak 24 órában és torzítanak hetente hét napban. Miközben természetesen „félnek”. Olyannyira, hogy a holland követség „védelmet” biztosított Stefan Bos, a feleségével együtt csupán 16 médiumnak tudósító hollandiai újságírónak, aki „halálosan” rettegett, amiért röpke elemzések jelentek meg tudósításairól a Magyar Nemzetben. Tudod, elsősorban ők, a francia és a német tudósítónők és tudósítók azok, akik itt folyamatosan rettegnek, elsősorban a „szélsőségesektől”, akik – a választási eredmények és felmérések szerint – elmondhatatlanul nagyobb arányban vannak jelen az ő országaikban, Belgiumot beleértve. Amihez gyorsan hozzáteszem: engem se itt, se máshol soha nem riasztottak meg e „szélsőségesek” – már csak azért sem, mert ha az általuk vezetett városokban sétálsz, azonnal rájössz, azokban jóval nagyobb a biztonság, a tisztaság és a rend, mint a liberális vezetésű városokban. Persze tudom, a politikai korrektség lényege nem az, hogy a szemednek higgyél, hanem az, hogy egy politikailag korrekt virtuális valóságban reszkess Le Pentől kezdve a Svédországi Demokratákig, akik a nemzetközi sajtó irtó nagy hallgatása mellett nyerték magukat agyon a legutóbbi helyhatósági választásokon. Arról pedig már írni is „rettegek”, hogy Európa egyik leginkább csodálatra méltóbb országában, Norvégiában, ma a szuperszélsőséges Siv Jensennek, a Norvég Haladás Pártja a legnépszerűbb. Oh, my! De térjünk vissza arra, hogy 16 éves nyugati „támogatásunk” óta hol tartunk. Ott tartunk, hogy kilopták még a szemünket is. Ellopták a nemzeti vagyont. Ott tartunk, hogy elsősorban a Dunántúl nyugati részének tán a fele (ki tudja felmérni a zsebszerződéseket?) is potom pénzért került nyugati „barátaink” kezébe. Ott tartunk, hogy már mérgezett ennivalót árulnak szupermarketjeikben. Ott tartunk, hogy míg az SZDSZ-es Kóka János gazdasági miniszter álszenten az egykori konzervatív brit „vaslady”, Margaret Thatchernek az államot drasztikusan karcsúsító politikáját dicsérte a múlt héten, addig a Gyurcsány-kormány nyújtja a magánszektornak (de jó lenne tudni a pénzből részesedők „top 10” listáját!) az Európai Unió tagállami közül a bruttó nemzeti termékben kifejezett második legnagyobb arányú pénzügyi támogatást (csak Málta áll előttünk), vagyis a kormány gyakorlata szembehazudja ideológiai kijelentéseit. Mint ahogyan az az SZDSZ is, amelyet valamilyen oknál fogva a Fidesz vezetői jó ideje mintha elfelejtenének szidni, holott az MSZP ideológiája és gyakorlata indigós másolata az SZDSZ-nek. Amelynek a lényege az, hogy három fő céljukat biztosítsák: uralmukat minden téren, az állami pénzek leszívását és a jobboldali szavazók érzelmeit folyamatosan provokálják, hogy napi gyűlöletszükségletüket fedezzék. Mert hogyan magyaráznád meg másként azt, hogy míg ez a feltétlen Amerika-barát párt szintén a „sovány” államot hazudja ideológiájának, hatalomra kerülve őrültként emeli az adókat, emberei szinte kivétel nélkül állami csöcsöt szopnak, az internet pápáinak kiáltják ki magukat, miközben uralmuk ötödik évében Magyarország áll az unióban az utolsó helyen az internetes hozzáférés terén? Miközben a „globális nyitottságtól”, a „multikulturalizmustól” a nyelvek fontosságáig hangoztatják demagógiájuk ismert frázisait, addig Magyarország – szintén uralmuk ötödik évében – a nyelvtudás terén ugyancsak az utolsó helyen áll, nem csak az unióban, de egész Európában. Ők, akik oly remek kapcsolatot ápolnak a mindenkori amerikai nagykövetekkel. Akik közül a mostani nem tartotta fontosnak elítélni azt az elképesztő kegyetlenséget, az emberi jogok azon félelmetes arányú megszegését, vagyis a rendőri brutalitást, amelyet az Európai Néppárttól kezdve az Amnesty Internationalig ítéltek el. Emlékszel, hogy kezdődött? Olvasd el – ha még nem olvastad volna – Nagy Pongrác alapvető könyvét, A rendszerváltás gazdaságpolitikáját. Abból megtudhatod, hogy mit köszönhetünk a washingtoni intézményeknek, elsősorban természetesen a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak is, ahol Nagy Pongrác szintén dolgozott, tehát belülről ismeri. Csak egyetlen fejezetcímet említek: „Hogyan irányítja a Nemzetközi Valutaalap Magyarország gazdaságpolitikáját?” Hű de függetlenek vagyunk, Laci! Meg milyen jó üzleteket csinálunk, ugye? Csak igaznak kell lennie, ha a jobboldali, konzervatív Bush is azt mondja, nem? Csak azt nem értem, hogy kifosztásunk és kibabrálásunk veszélyére miért nem figyelmeztették a jobboldali magyar miniszterelnököket azok legjobb nyugati, jobboldali barátai? Például Kohl kancellár, aki pedig oly kedvesen lapogatta a magyar miniszterelnök baráti hátát. Csak éppen anynyit nem tudott ténylegesen segíteni, ugye, hogy a jobboldali német kiadók ne ballib újságokat adjanak ki Magyarországon. Milyen érdekes: hallottál te egyébként egyetlen olyan német – vagy bármilyen külföldi – baloldali kiadóról, aki jobboldali lapot adna ki? Nem újabb érv ez is az elmaradt segítség megkérdőjelezésére? Azután emlékszel arra, amikor Bush megkezdte az iraki inváziót, neokon tanácsra? Emlékszel, amikor ez a szerencsétlen Juhász Ferenc honvédelmi miniszterként állt ott nemegyszer a Nap-keltében az iraki invázió után azt ismételgetve, hogy „kétszer ad, ki gyorsan ad”? Majd kifejtette, hogy ha gyorsan küldünk katonákat, akkor nagy üzletek várnak ránk Irakban. Hogyne. Nagyon nagyok. Dick Cheney volt Halliburtonjének. Válaszodban azt írod, hogy ellentétben véleményemmel, Franciaország „nem sokat profitálna a túlzottan baloldalinak látszó, szocialista Segolene Royal győzelmével. A kisebbik rossznak még mindig az a Nicolas Sarkozy tűnik, aki túlkompenzál, és hason csúszik az amerikai neokonok előtt, de legalább rendpárti, és nem áll a szélsőbalos, francia értelmiségi lobbi befolyása alatt”. De László! Ki a fenét érdekel, hogy Franciaország miből mennyit profitálna? Nem az a fontos, hogy Magyarország miből mennyit profitálna? Vagyis Magyarország számára nem sokkal fontosabb Párizs külpolitikája, mintsem az, hogy hány autót gyújtanak fel a külvárosokban? És nem abból profitálna Magyarország többet, ha az egypólusú világ minél hamarabb átadná helyét a többpólusúnak, ahol Magyarországnak sokkal több játéktere lenne? Ha pedig ez így van, vajon nem Royal siettetné ezt a folyamatot inkább, mintsem a neokon simulékonyságát a Fehér Házban és egyebütt a padlóra kenő „Sarko”? Nekünk Franciaországgal és egyetlen nyugati hatalommal sem szabad „érzelmi” viszonyban állnunk. Csak érdekeink érvényesítése számít. Kérdezd meg erről is a jobboldali Li Kuan Jut vagy a jobboldali Putyint. Igen? Hogy nem jobboldali Putyin? És miért nem? KGB-s múltja miatt? Nekem nem kell előadás az antikommunizmusról, de azt azért szeretném tudni, hogy egy mélyen nacionalista, országát a borzalmas jelcini kiszolgáltatottság és nyomor évei után felemelő, autoriter Putyin miért lenne „komcsi”? Azért, mert Amerika és bábjai azt hajtogatják? Vagy azért, mert az államnak komoly szerepet biztosít? Akkor ezek szerint a Tajvant felvirágoztató Csang-kai Sek vagy a Koreát felvirágoztató Szingman Ritől kezdve Chun tábornokig szintén baloldaliak lennének, noha őket mindenki jobboldalinak ismerte, mert autoriterek, nacionalisták voltak és az államnak óriási szerepet biztosítottak a gazdaságban? Akár Putyin. A neuralgikus pont Putyin lett. És most megengedem magamnak, hogy annyian szisszenjenek fel arra, ami most következik, mint amikor annak idején Antallt bíráltam jobbról vagy Borosst idejekorán a másik oldal emberének neveztem. Ez pedig az a neokonzervatív, „washingtoni konszenzus” alapján létrejött nagy egyetértésnek a bírálata, amely az orosz energiaforrásoktól való „függőség” elutasítása az SZDSZ-től az MSZP-n át a Fideszig. Mert pontosan az MSZP volt az, amely „diverzifikálta” az energiabeszerzést és alternatív forrásokat keresett, amelyek következtében ma oly sokan belerokkannak abba az árba, amit a földgáz köbméteréért fizetniük kell. Egy rendkívüli, kulcsfontosságú cikk jelent meg a neoliberális-neokonzervatív Financial Times december 15-i, vagyis múlt csütörtöki számában. Azért rendkívüli, mert e lap azért ilyen bőven nem szokta megszólaltatni a világképével homlokegyenest ellenkező gondolatvilágú embereket. A cikk a Kelet- és Közép-Európa: egy ereje tudatában lévő óriás címmel jelent meg. Azt megszoktuk, hogy e lap naponta átlagban kétszer-háromszor rúg bele Putyinba (tudják, hogy kibe kell beletaposni, mert őket az érdekeik vezérlik) és a Gazpromba, az állami irányítás alatt álló orosz földgázóriásba. A riport főszereplője Alekszei Miller, a Gazprom vezérigazgatója. Aki mindent elmondott, ami a lényeg. Illetve nem egészen, mert ehhez tartozik egy magyarázat, amire már Miller vagy nem tért ki, vagy pedig nem volt hely rá a lapban. De én ezt pótolni fogom. Szóval a riport azzal indul, hogy mind Putyin, mind pedig Miller azzal fenyeget: ha Európa blokkolja a Gazprom hosszú távú terjeszkedésének terveit, akkor a cég az új ázsiai piacok és az amerikai piacok felé fog fordulni. Hogy kinek van igazán a kezében fegyver, arra a Financial Times-nak merő véletlenségből ugyanazon a napon megjelent híre ad meglehetősen csattanós választ. Ez a hír pedig arról szól, hogy az OPEC még szorosabbra fogja a gyeplőt olajárai körül, amikor abudzsai (Nigéria) találkozóján elhatározta, hogy február elsejétől – a szűkülő nyersolajpiaci kínálat ellenére – naponta fél millió hordóval kevesebbet termelnek. Mellékesen az OPEC októberben már napi 1,2 millióval csökkentette termelését, aminek következtében az olajárak feljebb kúsztak. (Folytatása következik)