Horváth Balázs volt belügyminiszter Kedves Horváth Balázs! Ezt nyilatkozta egy múlt héten adott interjújában: „Nagyon rossz volt a személyzeti politikám. Egyébként ez a jobboldali politikai erők alapvető betegsége. Az emberismeretem olyan fals vágányra vitt, amit nehezen tudok magamnak megbocsátani. Olyan emberekkel vettük körül magunkat, akiknek a hatalom közelébe sem lett volna szabad kerülniük.” Azért örülök, mert ez mutatja: a jobboldali magyar politikusok legalább 15 év után képesek megérteni saját hibáikat. Számomra csak az a rejtély, hogy egyrészt e mostanában rendre jelentkező beismerési és felismerési pillanatok miért érkeznek el oly nagy késéssel, és másrészt a jelenben miért ragaszkodnak a mai ellenzéki politikusok minden esetben a tévedhetetlenség dogmájához. Ugyanis ez biztos recept a kudarchoz. Ugyanakkor szomorúsággal töltött el, hogy súlyosan beteg. Jobbulást kívánok önnek.

Fricz Tamás Igazgató, 21. Század Intézet Tisztelt Fricz Tamás! Úgy látszik, kezd végre meghonosodni az a nézet, hogy a politikai jobboldal hibáinak kritikus elemzése a jobboldali médiumokban nem árt a jobboldalnak, és nem hogy győzelmi esélyeit csökkentené, hanem – ellenkezőleg – növeli őket. A Magyar Nemzet múlt hét végi számában megjelent egyoldalas elemzése ennek talán egyik legjobb példája. Remélem, hogy egyre fogy nálunk azoknak a száma, akik az ilyen elemzéseket – amelyek más országokban teljesen természetesek – „támadásnak” minősítik, önt pedig „rombolónak”, „destruktívnak”, a „másik oldal emberének”, akit „küldtek”. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a jobboldal nagyrészt azért is tart ott, ahol tart, mert egy része kétfajta magatartást ismer csak: a kritikátlan imádatot és csápolást, majd a sorscsapásként felfogott helyzet okozta letargiát. Ön azt írja: „De, barátaim, nem fog semmilyen társadalmi mozgás elindulni, mert Magyarországon semmilyen felháborító eseményre sem indul meg semmilyen társadalmi mozgás. És, barátaim, az ellenzék sem fog komolyan és határozottan fellépni a kormányzattal szemben, mert jelenleg Magyarországon nincs semmilyen határozott és ütőképes ellenzék”. Megdöbbentő, hogy Tamás Gáspár Miklós – aki noha nagyon sokszor engedi meg magának, hogy őszinte legyen, tudja azt, meddig mehet el, ha nem akarja elveszíteni következő ösztöndíját – ugyanezt mondja, vagyis hogy most nincs ellenzék. Igen, önnek igaza van: a jobboldalon nagyon sokan úgy érzik, hogy nincs ellenzék. És abban is igaza van, hogy az ellenzék „a centrumpolitikát összetévesztette a túlzottan mérsékelt, visszafogott, sőt puhány politikával, mely a politikai ellenfelét akkor is kíméli, amikor a legkeményebben támadnia kellene. Azt hitték a Fidesz vezetői, hogy akkor válnak népszerűvé a középen álló vagy baloldali szavazók körében, ha a szocialistákat és a szabad demokratákat nem támadják vehemensen, ha félreértelmezett »úriember« módra »elnézik« nekik a legnagyobb vétségeiket is, ezzel bizonyítva »toleranciájukat« és «mérsékeltségüket«.” Tudja, igazán jólesik, hogy végre már egyre több helyen olvashatóak az ilyen kritikák. Az pedig még jobban esett volna, ha e puhaság megszüntetésének követelésével lett volna tele a jobboldali sajtó az elmúlt években; ha e hangok nem csak elvétve bukkantak volna fel. Ami kevéssé volt érthető, hiszen, mint írja: „Ám ami ennél is rosszabb, hogy ez a simulékony, sokszor határozatlan és puhány »szalonellenzékiség« a saját tábor jelentős része számára is kiábrándító volt, amit jómagam a polgári köröknél tartott előadásaim során már másfél-két éve pontosan érzékeltem”. Be kell vallanom önnek: én ezt még önnél is jóval korábban „érzékeltem” előadásaimkor. Azt viszont egyáltalában nem tapasztaltam, hogy a polgári körök legjobbjaiból megkezdődött volna egy új politikai elit kiválasztása a régi, megfáradt, a képernyőn nem egyszer temetkezési vállalkozók auráját sugárzó politikusok leváltására. Tökéletesen egyetértek azzal is, hogy – írja az előbb idézett mondata után – „Nem tudom, hogy erről mit tudtak vagy mit akartak tudni a Fidesz vezetői, egy biztos, hogy a Fidesz ezzel a politikájával sem középről, sem balról nem szerzett szavazatokat, viszont legalább a jobboldali, hűséges szavazókat is elbizonytalanította, a radikális jobboldali szavazókat pedig egyértelműen elfordította a Fidesztől”. Abban is teljesen igaza van, hogy az ellenzék vezető pártjának nem sikerült megszólítani a „lakótelepi átlagembereket, a fiatalságot és a vidéken élőket”, és hogy ön teljesen elhibázottnak tartja azt a koncepciót, amely szerint a Fidesznek egymagában kell képviselnie a teljes jobboldali politikai palettát, mert – mint briliánsan kifejti – „a jobboldalon negyven-ötven év diktatúra után természetes módon keltek életre különféle politikai irányzatok és ideológiák, ezeknek egy friss demokráciában időt kell adni arra, hogy kiforrják magukat, s nem pedig arra kell törekedni, hogy már a kezdeti időkben integráljuk őket egyetlen politikai pártba”. Másrészt pedig, mint írja e koncepció gyakorlati oldaláról, „az európai példák éppen az ellenkezőjére intenek: a jobboldal általában ott tud hatalomra jutni, ahol tagolt, ahol többféle irányzatra szavazhatnak a választók, s ezek végül összefognak, és koalíciót alkotnak. (Gondoljunk például a lengyel jobboldalra.)” Egyébként zárójeles, utolsó mondatáért külön elismerés önnek, hiszen ez mutatja: nem zavarja, hogy netán önt is „szélsőségesnek” nevezzék azért, mert – teljesen helyesen – sokkal fontosabbnak tartja a jobboldal győzelmét annál, mintsem hogy együtt fanyalogjon azokkal, akiknek nem tetszenek a lengyel koalíció radikálisabb pártjai. Elemzésében – amelyet tanítani kellene – egyetlenegy véleményével nem értek egyet. Ön azt írja, hogy az „őshiba” a Medgyessy-Gyurcsány váltás volt, amikor a Fidesz nem követelte – az alkotmányosság jogán is – az új választások kiírását. Nekem meggyőződésem, hogy az „őshiba” a 2002-es választáson történt, amikor a Fidesz nem karolta fel a jobboldali választók azon, gyakorlatilag egyetemes követelését, hogy az első forduló csalásait tárják fel és a szavazatokat számlálják újra, hanem azonnal bejelentette a koalíció csalással elért választási győzelmének elismerését. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy az SZDSZ és az MSZP által olyannyira megszeretett, korábban sajtójukban szélsőjobboldalinak nevezett Berlusconi volt olasz miniszterelnök vagy az MSZP/SZDSZ-es tantételek szerint szélsőjobboldali Bush amerikai elnök egészen másként viselkedett volna ugyanilyen helyzetben. Mint ahogy viselkedtek is. És ha ez az „őshiba” nem következik be, akkor ma Magyarország nem lenne minden tekintetben csődtömeg.

Fikció Párt elnök I. rész Tisztelt Elnök Úr! Ön arra kért, hogy adjak tanácsot most megalakuló pártjának. Én erre azt feleltem, hogy nem adok, mivel nem vagyok szakember. Mire Ön elmondott egy történetet. A történet úgy szólt, hogy az amerikai General Motorsnál annak idején azt a feladatot adták vegyészeiknek, hogy kísérletezzenek ki törhetetlen szélvédőt. Nem sikerült nekik, míg egyszer csak egyik mérnökük jelezte: feltalálta a törhetetlen szélvédőt. Azaz: zsákutcás szituációkban, mondta, egy nem szakember tanácsát is meghallgatja – természetesen a többi szakértői tanács mellett -, hiszen vak tyúk is talál szemet, pontosabban kiutat. Példabeszédét meghallgatva igennel feleltem, és megígértem, hogy nyílt levélben írom le tanácsaimat. Amelyek közös vonása, hogy a választóból indulnak ki. Íme tehát a tanácsok. Kezdjük a „székház” vagy az iroda kiválasztásával. Noha magától értetődőnek tűnhet, de a gyakorlat azt mutatja, mégsem az: a XXI. században a politikailag aktív emberek legnagyobb részének van kocsija. Sőt, kocsival is jár. Márpedig ha így akar eljutnia kedvelt pártja székhelyére, akkor ott parkolni is akar. Mégpedig egyszerűen, könnyen és ingyen. A székház helyét tehát úgy kell megválasztani, hogy az könnyen megközelíthető legyen és könnyen lehessen parkolni. Vagy úgy, hogy a ház előtt nagy parkoló van, vagy pedig úgy, hogy – amennyiben erre van pénz – a ház alá mélygarázst kell építeni. Arra is ügyelni kell, hogy a székhelyet könnyen lehessen megközelíteni. Az egyik – ismétlem az egyik – jó megoldás az M1-es befutó része: nem véletlen, hogy az Ikeától a Metrón át a Pannon GSM-ig az üzleti érdekeiket, beleértve elsősorban elérhetőségüket nagyon is szem előtt tartó multik előszeretettel telepednek meg ezen autópálya mentén. Azért is, hogy a hozzájuk érkezők legalább egy részének ne kelljen átkelnie a hidakon, áthaladnia a városon és ezzel sok időt elfecsérelni. (folyt. köv.)

Antal Zsolt Az MTI fideszes kurátora II. rész Tisztelt uram , kedves Zsolt! Az Önhöz írt levelem első részét azzal fejeztem be, hogy eltérően öntől, véleményem szerint az MTI esetében – ismerve produktumát politikailag kényes híreknél – a nyíltság és az átláthatóság nem hogy rontana, de használna a cégnek. Nem is szólva arról, hogy az adófizetők által eltartott Országgyűlés tulajdonában lévő intézmény esetében a demokrácia alapkövetelményeinek az átláthatóság felelne meg leginkább. Most pedig rátérek válasza további részeire. Ön azt írja Gyarmati Lászlóra – vagyis az MTI Tulajdonosi Tanácsadó Testület alelnökére – térve: „Róla általában kevesen és keveset tudnak. Csakhogy az ön által folyamatosan vádolt személy nem valamilyen gyanús módon előbukkant ismeretlen”. Először is: nem egészen értem, hogy milyen módon kapcsolódik bírálatomhoz (amelynek tárgya az MTI TTT-jében ülő ellenzéki kurátoroknak az MTI hírszolgáltatása ügyében mutatott némasága volt) az a mondat, hogy Gyarmatiról kevesen és keveset tudnak. Azt sem egészen értem, hogy ezt ön értékítéletnek szánta-e vagy sem. Ha igen, akkor ön ezt pozitívumnak vagy negatívumnak tartja Gyarmati úr esetében? Különben is, nem Gyarmati úr dönti-e el, hogy róla mennyit tudunk? Vajon, ha akarná, nem tudnánk-e többet elsősorban a véleményéről? Vagy a munkájáról? Netán úgy, hogy ennek a lapnak vagy bármelyik médiumnak nyilatkozott volna? Nekem egyébként az az érzésem, hogy Gyarmati úr okkal kerüli a fényt. Talán azért, mert rossz tapasztalata alapján ezt nem szereti: hiszen egy alkalommal, amikor évekkel ezelőtt megjelent az egyik legnagyszerűbb asszony, Mendelényi Tünde Arcvonal kávéházának egyik estéjén, ott bizony általános döbbenet „koronázta” fellépését. Ön tehát azt írja, hogy Gyarmati úr „nem valamilyen gyanús módon előbukkant ismeretlen”. Csakhogy, Antal úr, én ezt nem is állítottam. Olyannyira nem, hogy megneveztem Gyarmati úr TTT-beli tisztsége előtti pozícióját: „Áder János titkáraként működött”. Miként teszi ön e pozíció megnevezést egyenlővé egy „gyanús módon előbukkant ismeretlen”-nel? Ha önnek az én leegyszerűsítő, köznapi megnevezésem nem tetszett volna, akkor miért nem írta azt, hogy Gyarmati László korábbi munkája pontos neve nem „titkár”, hanem „kabinetfőnök”? Ön viszont ezt követően azt írja Gyarmati úr korábbi munkájáról, hogy „Az ön által támadott személy azokban az években volt a Fidesz Áder János által irányított kampányainak egyik kommunikációs és operatív háttérembere, amikor 400 ezerről előbb 1,6 millióra, 1,6 millióról pedig 2,3 millióra sikerült növelni a Fidesz-Magyar Polgári Párt szavazóinak táborát, mint történt ez 1994 és 2002 között”. Csakhogy ez nekem nem tűnik igazán erős lábakon álló érvnek. Ugyanis ezen az alapon ugyanez az érv a Fidesz minden politikusát és tisztségviselőjét is megilleti. A párt azon vezető embereit is, akiket nemrégiben leváltottak. (Folytatás a jövő héten)