Tóth Gy. László barátomnak X. rész Kedves Laci! Meg kell vallanom, hogy eredetileg a hozzád írt levelet háromrészesre terveztem. De azután egyre inkább belelendültem, mert rájöttem arra, hogy ezekről az alapvető fontosságú kérdésekről eddig sehol nem volt szó. Írás közben az is szokásommá vált, hogy hétről hétre regisztráltam, mi történik a világban és hogy az miként erősíti vagy gyengíti érvelésemet, a folyamat megszakításának kockáztatása árán is. A megdöbbentő az, hogy szinte minden történés azóta csak erősíteni látszik az itteni érveket, noha e történésekre a lehető legszigorúbb szűrőn keresztül igyekszem tekinteni.

Ugyanez vonatkozik azokra is, amelyeket máshonnan idézni érdemes. Mint most is. Egy kis incselkedéssel azt mondhatnám: plágiumra került sor. És nem esik rosszul. A földkerekség minden bizonnyal legbefolyásosabb francia nyelvű havilapja, a Le monde diplomatique januári számában szinte szóról szóra „kimásolták” az e hasábokon a korábbi hetekben kibontott tételek egyikét, mégpedig Oroszországgal kapcsolatban. Nina Bachkatova, a brüsszeli és liégei egyetem tanárának, a russia-eurasia.net főszerkesztőnőjének Szükséges partneri viszony Oroszországgal főcím és A földrajz kényszerei, a politika félreértése címmel megjelent cikke ezzel a figyelemkeltő bevezetéssel indul: „Főként az új tagok hatására , az Európai Unió […] ragaszkodik ahhoz, hogy Oroszországot Szovjetunióként kezeljék. Ennek ellenére a történelemnek, a földrajznak és a közös érdekeknek a kontinens két óriását mégis arra kell rávennie, hogy »szép és jó« szövetséget kössenek, mint ahogyan azt de Gaulle mondta”. A végkicsengésben pedig ilyen mondatokat találhatsz: „Az oroszoknak többé-kevésbé az az érzésük, hogy a világ fejlődése nekik kedvez, nevezetesen Kína és India felemelkedésével”. Valamint: „…Brüsszelben arra fektetik a hangsúlyt, hogy Moszkvának éppen annyira van szüksége európai tőkére, mint az uniónak orosz földgázra. Csakhogy ezzel szem elől tévesztjük azon tényt, amely szerint Oroszország nem kívánja energiáját csupán a piac törvényeinek alávetni, valamint különbség van a fogyasztó országok és termelő Oroszország között, amelyet olyan hatalmak is körbeudvarolnak, mint Kína, amely komoly árat hajlandó fizetni energetikai jövőjének biztosításáért. Egyébiránt a nyugati közgazdászok véleménye szerint Oroszországnak már megvannak azon eszközei, hogy a nyugati vállalatokat alvállalkozókként használja fel és megőrizze a teljes energiamezőinek tulajdonát.” Nos? A nemzeti tulajdon megtartása ellen egyébként, mint sejtheted, semmi kifogásom sincs (mi a kivetnivaló az állami kézen lévő BBC vagy a szintén állami francia vasutak működésében? Azonkívül, hogy a maguk „műfajában” a világon a legjobbak?). Annál több az olyan nemzeti vállalatok idegen kézre juttatása ellen, mint a Malév, amely (ahogyan várható volt egy olyan kormány esetében, amely a Vásárhelyi-klán egyik tagját tette az ÁPV Rt. élére amellett, hogy Vásárhelyi István – Vásárhelyi Miklós fia, Vásárhelyi Mária testvére – megválasztását a jobboldali sajtó érthetetlen módon elfelejtette kommentálni) Borisz Abramovics markába csúszott számos olyan kulcsfontosságú feltétel mellett, amelyeket nem ismerünk. A másik, dialógusunkra nézve fontos interjú jelent meg e lapban (egyébként véleményem szerint a William Engdahllal, a világ egyik legnevesebb „olaj-geopolitikusával” készült beszélgetés óta a Demokrata legfontosabb interjúja) a múlt héten Igor Szavolszkij budapesti orosz nagykövettel. Ebben Bencsik András és Sayfo Omar rákérdezett a Németh Zsolt-féle szuperatlantista vonalra földgázügyben. A magyarul folyékonyan beszélő nagykövet így felelt: „Eléggé utánajártam a dolgoknak. Hallottam Németh Zsolt urat, olvastam több cikket. Úgy vélem, hogy az álláspont nem szuverén elemzésen alapul.” Ezzel – diplomata udvariassággal – egyértelműen arról van szó, hogy Németh Zsolt nem a magyar, hanem az amerikai érdekeket követi. Folytassuk: „Erre utal legalábbis, hogy hiányoznak az energetikai szakemberekre való hivatkozások. Úgy tűnik, hogy minden vád egy guru tollából ered, aki egyébként politológus, és szerintem hivatásos oroszgyűlölő”. „Kire gondol?” – hangzik a kérdés. „Arra a Szokor nevű úrra, akire Németh Zsolt meg Bába Iván hivatkozik. Nem hiszem, hogy a vádak mögött valós magyar érdekek állnának.” Nos, a sors úgy hozta, hogy személyes „élményeim” alapján is meg tudom erősíteni Szavolszkij nagykövetet Vladimir Socor értékelésében. A Moldovából elszármazott Socor a Szabad Európa Rádió müncheni központjában kollégám volt: a román kutatási osztályon dolgozott. Ha képletesen és tömören akarnám kifejezni magam, akkor azt mondanám, hogy Socor gondolatvilága tükörképe lehetett egy olyan képzeletbeli emberkompozíciónak, amelyet Eörsi Mátyásból, Pető Ivánból és Bauer Tamásból gyúrnak össze. Ma Socor a Jamestown Foundation-ben jelenteti meg vegytiszta neokon elemzéseit. Egyébként ha már Eörsinél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy az Élet és Irodalom múlt heti számában teljes oldalon, Drúzsba címet kapott cikkében Oroszországgal kapcsolatban fejt ki véleményt, amely nagyon tetszene Socornak és persze Németh Zsoltnak. De idézek tovább az interjúból: „Mint beszélgetésünk elején már mondtam, Oroszország nem a Szovjetunió. De ha csak az energiaügyi megállapodásainkat tekintjük, kijelenthetjük, hogy Oroszország negyven éve szállít Magyarországnak energiahordozókat, és ez idő alatt egyetlenegyszer sem szegte meg a szerződéseket […] Nem szabad […] megengedni, hogy a múlt emlékei a gazdaságot is befolyásolják, mert annak rossz vége lehet”. Majdnem szó szerint ezeket írtam neked néhány hete. Sőt, azt is, hogy Putyin sokkal inkább jobboldali tekintélyelvű politikus, mint baloldali. És hadd tegyek fel egy perdöntő kérdést ezzel kapcsolatban: tudnál nekem Szolzsenyicintől egyetlen bíráló szót is idézni Putyin ellen? Ugye nem akarod azt mondani, hogy a hosszú távú magyar-orosz földgázszállítási szerződések megkötésétől óvó magyar politikai „elit” fogja Szolzsenyicint antikommunizmusra tanítani? Mielőtt ismét visszatérnék Szavolszkijhoz, azért azt megemlítem, hogy a már előbb idézett francia havilap múlt héten megjelent februári számában egy sugárzóan okos elemzés olvasható arról, hogy kik Putyin oroszországi ellenzéki vezetői. Például Garry Kaszparov. Nos, az e leveleimben már korábban említett ultraliberális Kaszparovot (a Konrád-Haraszti-Kőszeg vonal ottani megfelelője), mint kiderült és szégyenszemre nem tudtam, az amerikai National Endowment for Democracy (a washingtoni kormány és kapcsolt szerveinek Nemzeti Demokrácia Alapítványa) támogatja, mégpedig igen bőkezűen. A volt sakkjátékos egyébként az, mint szintén említettem, akinek sikerült vagy ötszáz tüntetőt – beleértve Putyin ottani thürmerista ellenzőit – „összerántania”. Azután ott van Borisz Berezovszkij, a Londonban élő oligarcha, aki, mint a Le monde diplomatique írja, az Argumenti i fakti tavalyi decemberi számában azt nyilatkozta, hogy „A jelenlegi rezsim soha nem engedi meg a becsületes választásokat, és ezért csak egyetlen dolgot lehet tenni: a hatalmat erőszakkal megragadni”. Ő ugyebár „politikai menekült”. A feltüntetett figurák között szerepel még Georgij Szatarov, az Összorosz Polgári Kongresszus és az Indem Alapítvány feje. Ez utóbbi alapítvány a Soros, a Ford és a MacArthur alapítványok társalapítványa. Akkor most már tényleg vissza a nagykövet interjújához. „Itt viszont önök már a kapcsolatok leépítését pedzegetik. Nem hiszem, hogy ez magyar érdek lenne. A bizalmatlanság ugyanis mindig kétoldalú. Ha én orosz gáz- vagy olajipari vezető lennék, lehet, hogy elgondolkodnék azon, hogy Magyarország talán nem is olyan biztos piac. És elkezdenék más piacok után kutatni. Pedig Magyarországnak biztos szállítókra, nekünk pedig biztos felvevőkre van szükségünk. Ezért nagykövetként azon dolgozom, hogy a bizalom megmaradjon. Ha a térképre pillanatunk, könnyen rájövünk, hogy a földrajzi közelségből adódó könnyű szállítás miatt az orosz olaj és gáz mindig olcsóbb lesz”. (Ide kedvem lenne huszonhat felkiáltójelet tenni.) „Ha az orosz társaságok más piac után néznek, valakik rá fognak fizetni. És ezek nem a politológusok lesznek…” Laci, nem pontosan ezt kelepeltem? Magyarország tele van hihetetlenül gyenge színvonalú, „mindenhez értő”, üresfejű, szómenéses politológusok tucatjaival, akiről Szavolszkijnak jogosan lesújtó véleménye van. Egyébként a nagykövet ha mást nem mondott volna, mint azt a politikailag hál’ istennek mélyen nem korrekt mondatot, amely szerint a média „…tudjuk, hogy kinek a kezében van”, már akkor is érdemes lenne felfigyelni rá, mint egy olyan emberre, aki mer őszinte lenni. Most pedig végül térjünk vissza Magyarország 1990 utáni elkótyavetyélésére, egy rendkívül szakavatott közgazdász, Nagy Pongrác előadását követve. A múlt héten ott maradt abba a „körséta”, ahol Nagy Pongrác ismertette, miként reagált ostoba lelkesedéssel Kupa hebehurgya sületlenségeire (az Antall-kormány „gazdasági programjára”) a jobb- és baloldali sajtó egyaránt: „A sajtó még hetekig lelkendezett, de a Pénzügyminisztérium már nyilvánosságra hozatalának másnapján elfelejtette a programot. Semmiféle igyekezet nem volt az abban közölt határidők betartására, és már egy év elteltével e határidők viccnek számítottak. Illetve számítottak volna, ha van Magyarországon olyan alapos kutató, aki az eredményeket összeveti a tervekkel. Ilyen kutató azonban nem volt.” Sajnálom, hogy két újságoldal ilyen hamar megtelik. A folytatás a jövő héten.

Őexcellenciája Huszein Musszavi a Libanoni Köztársaság budapesti nagykövete, az arab országok Budapestre akkreditált nagyköveteinek doyenje (e levelet – az e rovatban olvasható többi levéltől eltérően – a címzett valóban megkapta)

Tisztelt Nagykövet Úr! Mint a Demokrata hetilapban már írtam Önnek, 100 000 forintot adományozok önön keresztül kormányának azzal, hogy azt juttassák el azon kisgyermek szüleinek, aki ezen adomány átadását követően elsőként sérül meg Izraelnek a nemzetközi jogot sértő, az ön országa ellen viselt újabb háborúja során ledobott vagy kilőtt kazettás bombák felrobbanása nyomán. Mely bombákat szintén a legalapvetőbb nemzetközi normákat megsértve dobták le százezrével Dél-Libanonra. Ez a pénz egy olyan bírósági ítéletben megítélt összeg része, amelyet azoknak kellett megfizetni, akik Magyarországon állami segítséggel finanszírozott műsorban adtak teret vagy propagálták politikusok és újságírók meggyilkolását, terrorista módszerekkel. Mivel ön egy ízben a térség palesztin áldozatainak megsegítését kérte a magyar társadalom tagjaitól, úgy gondoltam, ez a megfelelő alkalom, hogy kérésének eleget tegyek és a halált hozó gépezet libanoni áldozatainak megsegítéséhez hozzájáruljak. Annál is inkább, mert ugyanazon szellemiségű emberek buzdítanak itt gyilkosságra, mint teszik azt az állami terror korlátlan felhasználásával az ön hazájában is. Csontváry cédrusa óta Libanon különleges helyet foglal el a magyarok szívében. Remélem, hogy az átadott szerény öszszeg azt is mutatja: nemcsak a magyar jobboldal várna el szorult helyzetében szívesen mindenfajta támogatást önöktől – az „Önökön” értve a térség országait – hanem mi is készen állunk tenni valamit, ha erre önöknek van szükségük. Végül pedig hadd fejezzem ki örömömet, hogy hosszú diplomáciai pályájának legutolsó napján fogadta jogi képviselőmet. Remélem, hogy ezután a családjának szentelt ideje mellett nem felejti el az ön által nagyon megszeretett Magyarországot; segíteni fog a térség és Magyarország közötti kapcsolatok élénkítésében. Gondolok itt különösen azokra, akik rokonszenvét itt-tartózkodása alatt megtapasztalhatta. Kiváló tisztelettel, Lovas István Brüsszel, 2007. január 22. (U. i.: A nekem eljuttatott, rendkívül szép válaszlevelét nagyon köszönöm.)