Bittera Dóra és Molnár B. Tamás gasztrokritikusok

Kedves Dóra és Tamás! A művészetek közül kettőt különösen kiemelkedőnek tartok. Ebből az egyikkel a földet nemigen érintő esztétáink nem foglalkoznak, mintha nem is lenne művészet. Természetesen a konyhaművészetről van szó. Tegyük fel, hogy egy szép napon esztétáinknak azt mondják, választaniuk kell a szépművészetek és a konyhaművészet között. Legyenek bármilyen széplelkek, bizonyos, hogy az utóbbit választanák, s egy ideig inkább nem látogatnák a képtárakat. A hasát mindenki szereti. Ennyit az esztétákról, akik – ha Magyarországon fordulnak elő – megélhetésüket és éttermi számláikat szinte mindig az adófizetők, pontosabban az általuk olyanynyira megvetett állam kasszájából fedezik. A másik művészeti ág, amely a legközelebb áll hozzám, az az építészet.

Hogy nekem miért ezek a legfontosabbak? Azért, mert naponta kétszer-háromszor eszem és naponta majdnem 24 órát nézek épületeket – kívülről vagy belülről. Verseket ritkábban olvasok, képtárakba még ritkábban jutok el. De térjünk vissza a konyhához, amelynek nálatok nagyobb értője Magyarországon nincs. A Magyar Nemzetben évek óta kéthetente megjelenő gasztronómiai cikksorozattal olyan forradalmat csináltatok, amelynek gyümölcsei lassan – úgy látom – kezdenek beérni. Ezt leginkább azon érezni, hogy a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség (MNGSZ) – amely szakácsországban a Magyar Újságírók Szövetségének (MÚOSZ) a megfelelője – személyeskedő és elkeseredett háborút vív ellenetek. A megalvadt Kádár-magyaros koviubis struktúrák retrográd védelmezői (így gyúrlak össze titeket a saját területén szintén kiemelkedő Tellér Gyulával) nem érveiteket, hanem személyeteket támadja. Csak egyetlenegyre térek ki, azután hagyom a fenébe a letűnt idők „Oscar-díjas” konyhamalacait. Veled, Tamás, azzal szórakoznak, hogy „újságíró” vagy, meg „nagybőgős” és „tányérmosó”. Azt mondják, hogy te vagy a „magyar gasztronómia sírásója”. Ha ez így megy tovább, hamarosan kiderítik, hogy miattad cupáktalan a gyurcsányi élet. A tényeket sunyin vegyítik ócska hazugságokkal. Mert valóban a nyugat-berlini Zeneakadémián végeztél bőgőszakon, de az nem szégyen, ha valaki a gasztronómia mellett a bőgőzéshez is ért. A dreck az dreck. Lépjünk túl rajtuk. Cikkeitek szakmai érveiből kiderül az, amit csak a vakok nem láttak eddig. Nevezetesen, hogy a magyar konyhát 50 év alatt teljesen tönkretették, és ma külföldön gyakorlatilag nincs magyar vendéglő. Ha van, azt elsősorban emigránsok vagy Magyarországról érkező magyarok látogatják. De ennél sokkal súlyosabb, hogy az itthoni éttermek túlnyomó többsége is csapnivaló. Pár évvel ezelőtt ösztönző írásaitok alapján megalakult a Magyar Gasztronómiai Egyesület, amely nem akar a pöri, pari és cukros fejes saláta szűk keretei közt maradni, hanem Magyarországot egy másfajta gasztronómiai világba szeretné röpíteni. Mely gasztronómiai világnak ma egyik központja – bármennyire is fáj ez sokaknak – nem Budapest, hanem Tokió, ahol nemrégiben 191 Michelincsillagot osztottak ki. Japánban – ezt tőletek tudom – a hatodosztályú marhahús is jobb a mi első osztályú marhánknál, e marhát sörrel itatják, és hogy rendben legyen az emésztése, különleges kefével masszírozzák őket, a sziesztához Mozartot hallgathatnak. Ilyen kezelésben nálunk legfeljebb Gyurcsány Ferenc részesül – közpénzen. Aztán megfogalmaztátok a Kulináris Chartát, amely világosan diagnosztizálja a lábasban és bográcsban rotyogó massza összetételét, továbbá azt, hogy a magyar konyha régi nevének helyreállításához igen sokat kell tenni a harmadik évezredben. Emlékszem arra, hogy amikor elkezdtétek a rovatot, Budakeszin tartottam előadást. Annak végén egy feldúlt vendéglős odajött hozzám: azt mondta, ha találkozom veletek, mondjam meg, hogy a magyar konyhával semmi baj. Csak kóstoljátok meg az ő pörköltjét. Megígértem, hogy átadom az üzenetet, amit meg is tettem. Csak a véleményeteket nem változtatta meg. Sokan mondják, hogy szélmalomharcot vívtok. Én hiszem, hogy nem, csak nehéz küzdelmet. Sokan vannak, akik veletek együtt szeretnék, hogy Magyarországon is elterjedjen a polgári vendéglátás, amely egyelőre legfeljebb halvány nyomokban, parányi szigeteken lelhető fel, és ami nélkül egyszerűen nincs (és ezt megismétlem: nincs) polgári lét sem. De még azok, akik nektek szurkolnak, ők is azt ismételgetik, hogy egy rohamosan szegényedő országban, a még meg sem született középosztálynak egyszerűen nincs pénze megfizetni a jó nyersanyagokat és komoly szaktudással és élvezettel készített ételeket. Én ezt sem hiszem. Ugyanis Magyarországon sok vendéglő nemcsak rossz, hanem drága is, mégis jól megy. Gyurcsánynak egyszer vége lesz, és ha a II. világháború romjain is újraindult az élet, akkor ez megismételhető Gyurcsány után. A washingtoni recept követése után Argentína is feléledt, pedig azt az országot még a mienknél is jobban szétrohasztották, noha ezt a mai megkeseredett helyzetben sokan nem hiszik el. Ma ismét virágzik (a „populista” Kirchnerék alatt). Az argentin marhahús minőségéről pedig ne is beszéljünk. De nem ezért írtam a levelet, mert ha csupán erről szólna, akkor puszta „fényezéseteknek” is tűnhetne. Azért írtam, mert a veletek foglalkozó írásokban nem fedeztem fel egy összefüggést, amit nagyon fontosnak tartok. Ez pedig a gasztronómiai forradalom – a jó, egészséges alapanyagokra épülő, tisztességes, ízletes, valódi gyökereihez visszatérő, de az új technológiát használó magyar konyha – várható demográfiai hatása. Első olvasatra nyilván furcsának és habókosnak hat az összefüggés említése, de megmagyarázom. Antropológusok szerint az embernek mintegy százezer évre van szüksége ahhoz, hogy fizikailag alkalmazkodjon a körülmények drasztikus változásához. Nekünk száz év jutott arra, hogy hozzáidomuljunk az új, ülő életmódhoz, és ez egyáltalán nem sikerült. Az emberiség dagad: Amerikában a túlsúlyosak aránya már eléri a 66 százalékot. Franciaországtól és az Egyesült Királyságtól Új-Zélandig a gyermekeknek programokat indítanak az egészséges étkezés elsajátításáról. Hogy mi hol tartunk, ahhoz elég besétálni egy iskolai kantinba. A BBC Világszolgálata televíziós adásában a múlt héten arról beszéltek, hogy az Egyesült Államokban a jövő generáció már rövidebb ideig fog élni – hosszú idő után először -, mint a mostani. Mivel oly nagy mértékben és oly nagy arányban híznak el az emberek. (Ami nyilván kissé kijózanítja a lineáris „progresszióba” vetett hit bajnokait.) Nálunk a veszély fokozott. Pontosan azért, mert – ti tudjátok a legjobban – a leghitványabb alapanyagokból készülő, „laktató” és „tartalmas” ételeket esszük, miközben gyerekeink az autóból jóformán a számítógépig se tudják magukat lihegés nélkül elvonszolni. Európában már most is legrövidebb „élettartamú” nemzetek közé tartozunk. Mi lesz húsz-harminc év múlva, ha nem változnak az étkezési szokások, s nem sikerül felrázni a kádári konyhához szoktatott és a rosszhoz ragaszkodó magyar felnőtteket és gyerekeket? Akik valószínűleg még egy tisztességes kenyeret sem kóstoltak életükben. Olyat, amilyet 1945 előtt mindenki evett és amelyet még a Rákosi-korszakban sem sikerült teljesen tönkretenni. Hogy mi lesz, ha nem sikerül a gasztronómiai forradalom? Még hamarabb halunk meg, még gyorsabb lesz a népességfogyás. Eddig a sok munkától kilógott a nyelvetek. Fokozzátok az ütemet.

Keller László Törökbálint

„Kiütötték Kellert Törökbálinton”. Így kommentálta az időközi polgármester-választást a HVG című hetilap. „Súlyos szocialista vereség Törökbálinton”. Ezt a címet adta a Magyar Nemzet online kiadása a Hír Tv-re is hivatkozó jelentésének. Ugyanígy a gondola.hu: „Törökbálint: Keller László súlyos vereséget szenvedett”. Vagyis a politikai spektrum mindkét oldalán elhelyezkedő sajtó a jelek szerint meglehetősen egyöntetűen arról írt, hogy ön súlyos vereséget szenvedett. Én ezt nem egészen értem. Törökbálinton a részvétel 51,63 százalékos volt. Turai István, a Fidesz-KDNP jelöltje 2953 szavazatot, ön pedig 2226 szavazatot kapott. Vagyis 43 százalékot, míg a jobboldali jelölt 51 százalékot. Ez lenne akkora különbség, amelyet a magyar sajtó megsemmisítőnek ítél? Azután, hogy ön közpénzügyi államtitkárként vödörszámra szórta ki az ablakon a közpénzt, hogy bebizonyítsa a fideszesek korruptságát, ami nem sikerült önnek? Közben pedig nagyon sokak szemében a közélet egyik legellenszenvesebb emberévé küzdötte „fel” magát? És azután, hogy pártja és koalíciós kormánya a napnál fényesebben bizonyította be, az egyetlen terület, ahol kiválóan szerepel, az az emberek elnyomorítása, a lopás, a korrupció, a csalás, a közpénzek kiszivattyúzása álpályázatok formájában, az emberek anyagi, fizikai és lelki megnyomorítása? Szerintem mindezek után az ön 43 százaléka fényes siker. Ami elgondolkodtat. A Fidesszel nyilván nem ellenséges Századvég és a Forsense (az előbbi elnöke Stumpf István volt kancelláriaminiszter) januári közvélemény-kutatása szerint a felmérésre válaszolók 20 százaléka nem volt hajlandó megmondani, hogy kire voksolna. További 18 százalék nem tudja, hogy kire szavazna. A 18 százalékról nyugodtan elmondhatjuk: úgy ingadoznak, ahogyan pillanatnyi hangulatuk diktálja. Ha mondjuk a jelenlegi koalíciós kormány 2009 őszétől elkezd pénzt pumpálni a gazdaságba és anyagilag kedvez a megnyomorított embereknek, akik emlékezőtehetsége biztosan a rendkívüli hosszú 3 hetes időszakra terjed ki, akkor ennek a 18 százaléknak jelentős hányada a szocialistákra szavazhat. Például azért, mert hátralékos gázszámlája egy részét ki tudja egyenlíteni. Ami a 20 százalékot illeti, tételezzük fel, hogy az embereknek van annyira finom „szaglásuk”, hogy megérzik, melyik közvélemény-kutatónak nem kötik az orrukra valódi pártpreferenciájukat. Tételezzük fel azt is, hogy a jelzett 20 százalék nem kis hányada „megérezte”, mit várnak tőle. Ha az így nyert százalékarányokat öszszeadjuk, akkor az nincs messze attól az aránytól, ami az ön vereségét elválasztotta a jobboldali jelölt győztes eredményétől. Vagyis az 51:43-as arány igen „billenékeny”: csupán négy százalék átvándorlása esetén máris kiegyenlítődik az eredmény. Engem majdnem hat év szocialista/balliberális kormányzás után egy ilyen arány mélyen aggaszt és azt nagy eredménynek tartom – az ön javára. A baj az, hogy ön valószínűleg egyetért velem. Összeszorított fogakkal gratulálok. A múlt heti Economistban közölt Economist/YouGov felmérésben az amerikai elnökjelölti versenyben Clintonnéval és Obamával kapcsolatban feltett kérdések közül tudja, melyik lett az első? Ez: „Gondolja-e, elég kemény ahhoz, hogy elnök legyen?” Látja, a keménység. Mint ön csinálta. Remek eredménnyel, ilyen teljesítmény mellett. Ha találkozik fideszesekkel, adja át a titkot nekik is.