A második, szintén hároméves ütemben stabilizálni kívánják a rendteremtést, valamint elindítják a nagyobb költségű beruházásokat is. Végül Budapestet egy erős közép-európai centrummá kívánják fejleszteni.

Mint mondta, a program sarkalatos pontja a rendteremtés, amelyben zéró toleranciát kívánnak alkalmazni.”

Hogy erre senki nem reagált, kijelentéseit nem elemezték a jobboldali/konzervatív sajtóban, remélem, egyetlen oka van. Az, hogy én értelmeztem félre a fenti sorokat, amelyek engem módfelett elszomorítottak.

Ha valóban én értem félre akár az ön eredetileg mondott szavait, akár az újságban található szövegezését, kérem, az egész levelet vegye „visszavontnak”.

Az én értelmezésem viszont a szöveg alapján a következő: a stabilizáció első ütemében a gazdaságra összpontosítana, majd a második három éves ütemben a rendteremtésre.

Ha ez így van, katasztrófát sejtek.

Először is: az önkormányzati választásokon a szavazók az általuk megválasztottaknak négyéves mandátumot adnak. Ez azt jelenti, hogy önnek nem három olyan ütemű programot kellene készítenie, amelynek már első kétszer három éve (6 év) is túlnyúlik a következő választásokon, hanem négyéves programot, ugyanis egyrészt semmi nem garantálja, hogy önt újraválasztják (ezt ugyan soha nem hiszi el az éppen kormányzó jobboldal), másrészt pedig a választók az ön összteljesítménye alapján döntenek vagy megtartásáról, vagy arról, hogy ön helyett másra szavaznak.

Azt pedig tudja, hogy az a média, amelyet pártja kormányzati ciklusa idején alkalmazott „megafon-diplomáciája” szerint ki akart egyensúlyozni, önt nem fogja támogatni abban, hogy ígéreteinek hitelt ad.

Másodszor, és ismét hangsúlyozva akár az unalom árán is: ha jól értelmezem a lapban az ön programjáról megjelenteket, ön a rendteremtéshez igazában a második három éves ciklusban kezd hozzá.

Ami végzetes hiba.

Ugyanis három év alatt mindaz, aki nem érdekelt a rendteremtésben, már régen beépül a „mechanizmusba”; összefonódik az ön embereivel, és a kölcsönös érdekszövetségben ön semmi eredményt nem fog elérni a rendteremtésben.

Hosszú évek óta meglehetősen nagy figyelemmel követem azt, hogy miként teremtettek és teremtenek rendet a világ különböző országaiban és városaiban, Szingapúrtól New Yorkig.

Azt azonban sehol nem láttam, hogy egy rendteremtési program bejelentését nem a rendteremtéssel kezdik. Nem három év, nem három hónap, nem három nap és nem három perc múlva, hanem azonnal. Azonnal.

Ez vonatkozik minden radikális lépésre, kezdve a média átalakításától a minisztériumok megtisztításán át a rendőrség elementáris átalakításáig: ha valaki nem kezd azonnal munkához, és azt nem folytatja kitartóan a feladat elvégzéséig, akkor ne is beszéljen róla.

Ugyanígy, ha ön már most nem kezdi meg e rendteremtési programja megvalósításának a legpontosabb kidolgozását, amelyben pontosan megjelöli magának, hogy mely embereket kell azonnal eltávolítania, és hogy azokat kikkel helyettesít, a kijelölt személyekkel már most felvéve a kapcsolatot és most konzultálva velük, akkor az ön rendteremtése el fog bukni.

Nem beszélve arról, hogy egy olyan városházán, ahol nincs rend, az ön által adandó megrendelések és projektek túlnyomórészt a másik oldalt erősítik majd. Az ilyesmi fordítva – holott ők nem a rend megteremtői, hanem a mögöttes céllal létrehozott anarchia előidézői – sohasem fordul elő. Más szavakkal: rendteremtés nélkül nem tudja majd stabilizálni Budapest gazdasági helyzetét. Nem érdemes a kocsit a lovak elé fogva kocsikázni indulni.

A mai állapotok miatt az ön vállára jövőbeni főpolgármesterként olyan óriási felelősség nehezedik, amely miatt nem engedheti meg magának azt a luxust, amit a magyar politikai jobboldali vezetés 1990 óta megenged magának, vagyis a tervezés nélküli, ad hoc cselekvést, ami nem más, mint eredménytelen kapkodás és elvtelen kompromisszumkötés a másik oldallal.

Az ön esetében nem arról van szó, hogy egy rossz helyzetből kell kilábalni a rendteremtéssel, hanem arról, hogy a jobboldali kormányzás és jobboldali politika elképesztő mulasztásai és gyakori elvtelensége miatt (miközben természetesen elismerem a részeredményeket) egy totálisan megvert és szétvert társadalmat, egy siralmasan apatikus jobboldali szavazótábort kell a sírgödörből tartósabb levegővételére és erőgyűjtésre legalább a felszínre hoznia.

Még egyszer: nagyon remélem, hogy a szöveg félreérthető volt, és ön a rendteremtést hivatali széke elfoglalásának másodpercében megkezdi.

Robert Gates

Az Amerikai Egyesült Államok hadügyminisztere

Tisztelt Uram!

Ön végre-valahára térdre kényszerült, és az amerikai diplomáciában meglehetősen szokatlan módon Európa népeit – és immár nem kormányait – közvetlenül megszólítva kívánja arról meggyőzni, hogy biztonságuk miért kötődik az afganisztáni sikerhez, és hogy az afganisztáni siker milyen módon fejti ki hatását a NATO jövőjére. A múlt héten a Münchenben tartott nemzetközi biztonsági konferencián azt elismerte, hogy vannak kockázatai annak, ha személyesen fordul az európaiakhoz Afganisztán stabilizálására és újjáépítésére irányuló támogatásukat kérve, miután saját kormányuk eddig képtelennek bizonyult ugyanerre.

Az e helyütt a budapesti amerikai nagykövetekhez írt leveleimben nem egyszer hívtam fel a címzettek figyelmét arra, hogy rossz befektetés, ha magyarországi vagy térségbeli politikájukkal elidegenítik a magyar társadalom jó részét. Elsősorban éppen azokat, akiket 1990 előtt természetes szövetségesüknek tekintettek és akik nagy része ezt az érzést viszonozta. Nyilván most nem azokra gondolok, akik az egypártrendszer haszonélvezői voltak.

Az ön kísérlete Magyarországon – erről hadd biztosítsam előre – teljes kudarcot vall majd. Amely kudarcot enyhíti az, hogy nálunk mind a koalíció, mind pedig az ellenzék nyilván minden tőle telhetőt megtett és megtesz kéréseik teljesítéséért. Amiben sem a kormánypártokat, sem pedig az ellenzéket nem befolyásolta és nem befolyásolja választóik véleménye, hiszen Európa talán legképlékenyebb politikusairól van szó, amit bizonyított az a leírhatatlanul szolgai magatartás, amellyel a brezsnyevi időket is túlszárnyalva, vagyis még a látszatra sem adva, olvasatlanul rohantak elsőként aláírni a „lisszaboni szerződést”, vagyis az unió új alkotmányát, még ha azt nem is merik taktikai okokból alkotmánynak nevezni. (Vajon szenvedett volna-e csorbát a Fidesz tekintélye attól, ha sajtókonferencián jelenti be, hogy ellentétben az „éltanuló” szocialistákkal és szabad demokratákkal, néhány hetet kér a szöveg áttanulmányozásához?) Az ugyanakkor teljesen érdektelen, hogy az ön újfajta közdiplomáciájának milyen sikere lesz a koalíció megrögzött szavazói körében, ugyanis nekik az sem tűnik fel, hogy míg vezetőik korábban a szovjet hátsók előtt sorakoztatták fel őket tiszteletadásra, most ugyanilyen feltétlen hódolatra szólítják fel őket a washingtoni ülepek előtti szalutálásra. E választói kör szalutálásra született, és így is távozik majd az árnyékvilágból. Velük tehát semmi „pluszt” nem nyernek.

Az antikommunista jobboldallal azonban más a helyzet. Bennük – és most nem beszélek a közöttük lévő olyan szánalmas figurákról, akik „Lantos Tamás” folyamatos kiengesztelésében látják az üdvözítő utat – tizennyolc év szorgos munkája eredményeként egy több milliós baráti tábort veszítettek el. Azzal, hogy önök egykori kínzóikkal paroláztak, a bizalmukkal őket tüntették ki, míg a polgári Magyarországot megteremteni igyekvőket – legyenek ők politikusok vagy „az utca emberei” – folyamatosan rugdalták, nacionalistának, antiszemitának és szélsőségesnek nevezték.

Nem akarom magamat úgy beállítani, mintha pontosan ismerném e tábor minden tagjának véleményét. De a sok-sok beszélgetés, a mintegy másfél évtizeden át tartott előadásokat kísérő kérdések és a most hozzám eljutó, igen csak egyöntetűnek tűnő személyes vélemények alapján jelentem ki: a megnyomorított, a saját pénzén fenntartott televíziókban percenként kigúnyolt, a tisztességes egészségügyi ellátásától, az elfogadható közbiztonságtól és szolgáltatásoktól megfosztott magyar jobboldalt az önök afganisztáni hadjáratának sikere nagyjából annyira érdekli, mint az, hogy önök milyen módon sértették meg talán nemzedékekre és talán jóvátehetetlenül azokat az embereket, akikhez most ön fordulni akar (vagy fordult, mire e levél ma, szerdán itt megjelenik).

Azaz semennyire.

Azt sem hiszem, hogy ismét csak a saját véleményemet fejezem ki, amikor azt állítom: e jobboldal nem elenyésző része gondolja úgy, hogy a terrorveszélyt a Nyugat nem annak köszönheti, hogy az al-Kaida vagy a különféle terrorszervezetek a nyugati „életmódot” gyűlölik, hanem annak, hogy önök és szövetségeseik megszállva tartanak országokat, azokat részben vagy teljesen, akár örökre elpusztítva, népeiket irtva, megalázva, sanyargatva és menekülésre kényszerítve.

Miért szállták meg önök Irakot, ahol a 2003-as inváziójuk előtt az al-Kaidának egyetlen embere nem volt? Miért kellett meghalnia ott több százezer embernek? Miért kellett a hétezer éves mezopotámiai kultúra – azon kultúra, ahol az írás is született – pótolhatatlan kincsei közül oly sokat szétrombolni és szétlopni hagyni? Önöknek, akik évekig vetették a tálibok szemére (teljes joggal), hogy felrobbantották a bamiani Buddha-szobrokat? Miért kellett Libanon déli részét szétrombolni? Miért kellett a háború befejezése után másfél millió kazettásbombát leszórni rá az önök politikai, katonai és anyagi segítségével? Miért kell egy népet – a palesztin népről van szó – az önök politikai, katonai és anyagi támogatásával élve eltemetni, ellene évtizedek óta naponta olyan bűnöket elkövetni, amelyeket az ENSZ Emberjogi Tanácsa legutóbb is emberiségellenesnek minősített és ítélt el akkor, amikor önök pontosan tudják, hogy ezt egyrészt az egész világ tisztességes – túlnyomó részének – közvéleménye mélységesen elítéli, másrészt pedig éppen ez jelenti a Nyugat elleni megtorláshoz szükséges emberanyag-utánpótlás legjobb toborzóerejét? És miért kell Afganisztán népéből tálibbarátot faragni úgy, hogy az önök által vezetett tálibellenes harc során válogatás nélkül ölik meg az afgán települések lakóit, bombáznak szét esküvői sokaságot, kórházakat és iskolákat?

Az embereknek világszerte – mint ahogyan Magyarországon is – elegük van az önök permanens háborúiból, agyalágyult ellenségkép-gyártásukból („Gonosz tengelye” és társaik), amelynek soros állomása az az Irán, amely eddig soha egyetlenegy országot nem fenyegetett meg vagy támadott meg, ellentétben önökkel.

Ön, uram, nem tud úgy a magyar társadalom gondolkodó és tisztességesebb részéhez hatékonyan szólni, hogy előtte küldötteik, elsősorban nagykövetük, nyilvánosan és egyértelműen ne adja jelét annak, amire itt 18 éve várunk. Hogy míg korábban világosan és hangos diplomáciával támogatták az egypártrendszer alatti elnyomók sorát, a saját népére fegyvert fogó Horn Gyulától kezdve az egykori titkosszolgálatok D–209-es ügynökén át a KISZ-nómenklatúra „gyöngyszeméig”, Gyurcsány Ferencig, úgy most önök ugyanolyan hangos és a nyilvánosság által érzékelhető módon adják az emberek értésére, hogy nem őket tüntetik ki rokonszenvükkel.

Ha ezt nem teszik meg, garantálom önnek, hogy kormányukon átnyúló szavainak a hatására az önnek legkevésbé kellemetlen reagálás nálunk egy elnyomott ásítás lesz Afganisztán hallatán.

Lovas István