Hazugságok lepleződnek le egyik napról a másikra, fennhéjázó kijelentések „mindenkinek vállalnia kell a szavait” hullanak vissza a magabiztos nyilatkozókra, recseg-ropog az eddig pompásan működő médiagépezet, az elegáns hazugsággyárak reggeli és esti bajnokai egyre bizonytalanabbul, és ami fontosabb, egyre kisebb hatékonysággal igyekeznek a közvélemény figyelmét elterelni a bajról.

A baj pedig nagy. Európa egyre idegesebben figyel. Az uniónak sosem voltak illúziói a most csatlakozó országok mentális állapotát illetően, tökéletesen tudta, hogy az elmulasztott forradalom következtében a volt szocialista blokk népei súlyos erkölcshiányban szenvednek, amit tetéz, hogy a betegséget okozó vírusok és vírushordozók elevenebbek, mint bármikor voltak, és többszörös hatékonysággal terjesztik a kórt.

Ha az Európai Unió az lenne vagy az szeretne lenni, aminek állítja magát – civilizált és humanista demokráciák okos szövetsége -, akkor vagy le kellett volna rántania a keleti országok előtt legalább száz évre a redőnyt, vagy minden eszközzel, pénzt és paripát nem kímélve fellázítani az elnyomott milliókat, és a szuperhatékony nyugati propagandagépezet bevetésével energiát nem kímélve forradalmakat robbantatni ki mindenütt, hogy a nép egy hatalmas, lázas betegségben küszködve megszabaduljon a kommunizmus és bolsevizmus mocskától.

De nem így történt, és csak sejthetjük az okát. Az unióban vélhetően erősebbnek bizonyult a birodalmi mentalitás, a rövidebb út, a gyors gyarapodás vágya, mint a lassúbb, de biztonságosabb és egészségesebb felzárkóztatás, mely csak a politikai közhelyek szintjén sikerült, igaz, ott annál mutatósabban, mert mostanra olyan EU-konform politikai tolvajnyelv jött létre, hogy az ember agya beleszédül.

A proletárból lett polgár látja a volt keleti blokk országainak kétségbeejtő állapotát, elrémülve látja a mindent pókhálóként befonó és elszürkítő relativizmus, a „lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerű” elvének pokoli következményeit, annak hatásait az újabb generációkra, s arra kénytelen gondolni, hogy egy olyan paradigmaváltásba sodródott bele, amilyenre ezen a kontinensen nem volt még példa.

Mert az most már nyilvánvaló, hogy ezt a jellemtelen, hitelét vesztett csürhét el kell kergetnie, ezek ugyanis maguktól nem mennek el. Amint az is nyilvánvaló, hogy ez ma már nemcsak az úgynevezett jobboldal felelőssége, de legalább annyira fogja óhajtani ugyanezt a baloldal egyre nagyobb része is. Azok föltétlenül, akik a tévé-proletariátus csápoló tömegéből akár csak egy rövid délutánra képesek kiszakítani magukat.

Egészen bizonyos, hogy előrehozott választásokat kell tartani, mert ez a balliberális koalíció nem gyógyítható. A beteg meghalt, el kell távolítani a kórteremből, mert már elviselhetetlenül bűzlik, utána szellőztetni és fertőtleníteni kell, hogy a gyógyítás nemes folyamata folytatódhassék.

A magát polgárinak valló, az egyetemes emberi erkölcsökre okkal és nem kevés alappal hivatkozó emberek sokasága pedig egyre inkább kénytelen szembenézni a kihívó ténnyel, hogy ugyanis ezt a fáradtságos munkát nekik kell elvégezniük, bizony el kell takarítaniuk ezt a történelmi selejtet az egészséges emberek létezési közegéből, mert különben soha, de soha nem gyógyulnak meg, mert különben egy várt és remélt választási győzelem éppen olyan véletlenül szerzett és gondtalanul elszórandó ajándék lesz, mint amilyennek már kétszer is bizonyult.

A társadalomra is igaz, ami az egyénre, hogy az ember csak azt becsüli meg, amiért megküzdött, amiért megszenvedett, de amit ingyen adtak, azt nem sokra tartja. Az előző választási vereség óta tartó szellemi-lelki felemelkedést tulajdonképpen e folyamat nyitányának tekinthetjük, és reménykedjünk abban, hogy tovább erősödik a polgári oldal ereje és hite abban, hogy képes lesz történelmi küldetésének eleget tenni. És akkor lesznek előre hozott választások. És győzünk. És a baloldal jobbik része is velünk örül majd.