Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Például, hogy a magyar középiskolákban évtizedek óta miért Henrik Ibsen Nórája a kötelező olvasmány valami nemes, lélekemelő, megrázó dráma helyett, amilyeneket az európai írók azért csak elpottyantottak az elmúlt évszázadokban. Mert Ibsen Nórája maga az ősbűn. A társadalmi felforgatás címere. A mű, amelyet érdemén felül felnagyítottak, és mindmáig beletolnak fiatal, tapasztalatlan emberek arcába, hogy szíveskedjenek megtanulni belőle a modern gondolkodásmódot, és tartsák tiszteletben a női jogokat, bármit is jelentsenek azok.

Foglaljuk össze röviden a Nóra című drámát! Helmer ügyvéd felesége különféle bonyodalmak után úgy dönt, elmegy otthonról, otthagyja a családját, férjét, gyermekeit, kilép a „babaházból”. A mű cselekménye csak keret Ibsen valódi szándékához: bemutatni, hogy a házasság intézménye elavult ostobaság, és az egyéni jogok minden természetes köteléknél fontosabbak. Ibsen lényegében azt tanítja nekünk, hogy az embernek nincsenek társadalmi kötelességei, ha gondol egyet, azt tesz, amit akar. Ilyesmit előtte mások is feljegyeztek már, Ibsen újítása, hogy mindezt egyoldalúan kiterjeszti a nőkre. Premisszája, miszerint a nőket a házasság elnyomja, egyéni kibontakozásukat gátolja, persze, hamis, de szüksége van erre a hazugságra, különben elmaradna a katartikus búcsújelenet, amikor a tegnap még imádott férjnek és apának Nóra a szemébe vágja, hogy ő bizony, költözik és mától kezdve mindenki idegen a családi fészekben. Nóra indul, és megvalósítja önmagát. Minden érték átértékelve, kezdődhet a XX. század.

Mi, XXI. századi európaiak már mindent tudunk, akár meg is írhatnánk a folytatást, ha már Ibsennél éppen a lényegnél szakad félbe a sztori. Szerintünk Nóra azóta révbe ért: egyedül él egy panelház nyolcadik emeletén, hol van munkája, hol nincs, láncdohányos, és magányos reggeleken csörömpöl az üvegekkel. Az is lehet, hogy Nóra prímán keres, főnök lett, magabiztosan jár-kel, de egyidejűleg magányos és roppant boldogtalan. Azzal, hogy Nóra – nem azért, mert valami kozmikus igazságtalanság érte, hanem elvi alapon – kilépett a házasságból, mindenképpen ingoványos területre tévedt. Önmagát állította a középpontba, és ennek megfizeti az árát. Szerintünk tévedésének, elmagányosodásának rajza legalább olyan izgalmas volna, mint az eredeti munka, de miután mi, XXI. századi európaiak Nórák százezreit, millióit ismerjük, különösebben nem lelkesít bennünket az irodalmi korrekció.

A társadalmi annál inkább. Amikor ősbűnnek neveztük az 1879-es színművet, arra is gondoltunk, hogy voltaképpen az egész modernkori feminizmus és egyenjogúsító mozgalom Ibsen köpönyegéből bújt elő. Paul Johnson konzervatív történész szerint: „Ibsen arra tanította az embereket, különösen a nőket, hogy a személyes lelkiismeret és a személyes szabadság előbbre való, mint a társadalom elvárásai. Így cselekedvén a gondolkodás és a viselkedés forradalmát siettette, e forradalom már az ő életében kitört, és azóta is tart. Freudot jóval megelőzve lerakta a permisszív [engedékeny – Sz. Z. L.] társadalom alapjait. Talán még Rousseau sem, Marx pedig korántsem gyakorolt ekkora hatást az emberi viselkedésre. Ibsen életműve a modernitás boltívének egyik záróköve.”

Ibsen kártékony hatása ott lüktet az egész modernitásban. Ő tanította, ő képezte ki az angol szüfrazsetteket, hogy rombolják le a hagyományokat és erőszakosan lépjenek fel az államhatalommal szemben. Az ő Nórája ihlette meg a feminizmus apostolait: a kommunista Alekszandra Kollontaj, Gárdos Mariska és a többi szerencsétlen egészen odáig merészkedett, hogy a nő természetes állapotát a szabad szerelem jobban kifejezi, mint a halálra ítélt intézmények, a család és a házasság (elnézegetve Gárdos Mariska fényképeit, tény, hogy neki nem sok esélye lehetett azokban a régi intézményekben).

Ibsen és a Nóra motoszkál Szél Bernadett fejében, amikor kommentálja, hogy Orbán Viktor férfias tárgyalásoknak minősíti első találkozását Emmanuel Macronnal – Szél Bernadettnek a férfias kifejezésről rögvest különféle nemi szerepek jutnak az eszébe, a férfiaknak szánt szokásos oldalvágással.

Férfiak és nők között abban a tekintetben semmiféle különbség nincs, hogy mindkét nem tagjai alapvetően családi melegségre, biztonságra, szeretetre, társra és gyermekekre vágynak. Ez az ember legfőbb természetes vágya, a legerősebb kötődés az életében. Amikor a radikális női mozgalmak, mesterük, Ibsen útmutatásai alapján a család, a házasság és a közösség ellen prédikálnak, és a jogokat egyoldalúan csak a nőkre terjesztik ki, akkor valójában a természetesség ellen vétenek. Ha a nőknek azt tanítják, hogy menjenek és valósítsák meg magukat, akár a családjuk, a férjük és a gyermekeik ellenében is, akkor nem értjük, a férfiak miért nem alapíthatnak egy saját szüfrazsett mozgalmat, amelynek a fő célja az volna, hogy inkább sörözzenek és járjanak meccsre, ahelyett, hogy hazaadják a pénzt a családjuknak. Agymenésnek az is épp olyan hasznos volna, mint Ibsen utasítása, hogy eredj az életbe, Nórácska, és számold fel társas kapcsolataidat!

Utasítsuk el azt a gyakori sugalmazást is, hogy a férfiak erőszakos állatok, a nők pedig született áldozatok. Az egyenjogúsítók kedvenc trükkje ez: mindig ezt dobják be a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, és más bűncselekmények taglalásakor. Patologikus magatartásformákat ragadnak meg, és terjesztik ki minden férfira, mintha éppen a férfiak egész álló nap asszonyverésen és nemi erőszakon törnék a fejüket. Nem. A férfiak alighanem éppen annyira patologikusak, mint a nők, itt is, ott akadnak orvosi esetek, ahogyan egészséges emberek is. Erről igazából megemlékezni sem kellene, ha Ibsen tanítványai nem rombolnák le a férfi tekintélyét a családban és a társadalomban. Ne felejtsük el, hogy az erő és a bunkóság nem ugyanaz, és a férfi erejére szüksége van a nőnek, ahogyan a nő melegségére, kedvességére a férfinak. Rettenetesen szégyellem, hogy a Neander-völgy óta közismert alapigazságokat kell megismételnem, de mit tegyünk? Abban a társadalomban, amely a férfias értékeket – határozottság, szavahihetőség, becsület, kötelességérzet – patologikus hajlamnak láttatja, szükség van erre.

A nő nem rab a párkapcsolatban. Nem rabja a házasságnak, a gyermekeinek sem. A nő – akár csak a férfi – boldogságra rendeltetett, és az a boldogság a családi létben, nem pedig a magányos harcban fészkel. Nem mindenkinek sikerül, de törekedni kell a boldogságra. A mai nyugati világban nem véletlenül van annyi magányos nő és férfi: a hagyományos párkapcsolatokat, együttélési formákat, a férfi-nő kapcsolatokat fellazították, alternatív formákkal helyettesítik, dicsőítik az önzés jogát, és – ugyancsak Ibsen nyomán – istentelen és embertelen világot ajánlanak, amely pofára jól néz ki, csak éppen tartalom nincs benne. A nők alkalmasint nem azért boldogtalanok manapság, mert a bunkó férfiak elnyomják őket, hanem azért, mert a pénzkereső és az anya szerepe nehezen egyeztethető össze. Ibsen és barátai elintézték, hogy a nők tanulhassanak és dolgozzanak – eddig semmi baj –, csak aztán kiderült, hogy két élete senkinek sem lehet.

Mindenkinek joga van a választásra, persze. Csak arról nem szabad elfeledkezni, hogy a nő természettől fogva a család központja, összetartója, természettől fogva gyermekek édesanyja, természettől fogva szerető feleség – az pedig, hogy a férfiakkal vetélkedve nehéz munkát végez és megvalósítja önmagát akár a hajlamai, adottságai ellenében is, társadalmilag kikovácsolt követelmény. És mint ilyen, abszolút a modernitás terméke: Ibsenék a családi, házi környezetből egyidejűleg a munka világába is beléptették a nőket. Ezzel egyrészt szinte kilátástalan helyzetbe hozták őket, másrészt felbomlasztották a család intézményét.

Ibsen Európája felfalta a régi Európát, és mai, szilánkokra tört világunkban egymás farkasaivá akarják tenni a férfiakat és a nőket. Pedig a harc nem férfiak és nők között zajlik. A férfi és a nő minden körülmények között egymáshoz vonzódik, egymást keresi, egymást kiegészíti. A harc a hitvány emberek és a jó emberek között zajlik. Ma Henrik Ibsen és Kiss Bálint szentesi református lelkész vitatkozik egymással. Idézzük ez utóbbit is, egyenesen 1846-ból, már csak azért is, hogy nehogy patologikus kicsengéssel érjen véget a cikkünk. Egyúttal feltesszük a kérdést: tudunk egyetlen érvet az ellen, hogy ne Henrik Ibsent, hanem Kiss Bálintot tanítsuk a középiskolákban? „Az asszonyok munkái s kötelességei különböznek a férfiakétól. A férfiak erősebbek, bátrabbak levén, a külső nehezebb munkákra rendeltettek a természet által. Ők mívelik a földet, orczájok verejtékével; ők teljesítik a társaság javára szükséges munkákat, adózásokat; ők tartják fel a jó rendet, s őrzik a jókat a rosszak kártételétől; ők szerzik meg az ő hozzájok tartozók táplálására, ruházatjára szükséges jókat; ők védelmezik fegyverrel a hazát az ellenségtől. Az asszonyok pedig gyengébbek levén, a kevesebb erőt, de annál több gondot, serénységet kívánó házi könnyebb munkákra rendeltettek a bölcs teremtő által. Nevezetesen: hogy legyenek ők a házi kisebb társaságnak közelebbről való gondviselői, tisztán, rendben tartói; jólétének, békességének előmozdítói; férjeiknek segítői, boldogítói; gyermekeiknek okos kegyes nevelői; cselédjeiknek szelíd kormányzói.”