Abban persze bízhat, hogy míg ezt a gyilkosságot is az egész világon a tisztességes emberei elítélik, a nyugati kormányok és pártok némák maradnak. Tudja, azokra gondolok, amelyek Götterdämmerungot kiáltottak, amiért Garri Kaszparovot, az amerikai neokonzervatívok kedvencét Putyin rendőrsége nem engedte tüntetni egy bejelentetlen demonstráción. E fotó emléke mindazokkal marad örökké, akik látják. Vérvádról természetesen nem lehet szó, hiszen a gyerek szénné égett. Nem volt ideje vérezni. Nem tudom, hogy jótékony hatású foszfortól vagy egy humanitárius bombától, hiszen kormánya nem engedett be újságírókat a lerohant és szétbombázott Gázába. Úgy, ahogyan egy demokratikus kormánytól illik. De ha a zsarátnokká vált, majd megdermedt babatetem még most nem is lett volna Hamasz-terrorista, biztosan az lett volna, ha hagyja felcseperedni.

Lehet, hogy azért, mert látta volna, a nyitott börtönné változtatott hazájába nem juthat be ennivaló, áram, orvosság. Ő maga pedig még a tengerben se fürödhet meg.

Lelkileg nyilván úgy érezte volna magát, mint a nemzetiszocialista hadsereg által a II. világháború idején körülvett Leningrád népe. Amelynek volt pofája a köré ostromgyűrűt vonó német katonákat megtámadni. És ma őket tartjuk hősnek.

De felcseperedve nem csak terrorista lett volna belőle. Szélsőséges, intoleráns, antiszemita, rasszista, kirekesztő. Ha pedig történetesen Magyarországon nő fel, akkor gárdatag.

Hogy ő nem így határozná meg magát?

Érdektelen. Egy liberális világban az bélyegez tetszése szerint, akié a sajtó és a tank. Így ön a mérsékelt.

Igaz, hogy most az emberekben globálisan szakadt el valami.

Elérkeztünk egy fordulóponthoz, ahol már az ENSZ, a Nemzetközi Vöröskereszt, az összes, magára valamit is adó emberjogi szervezet, a Nemzetközi Újságíró-szövetség, szakszervezetek, néhány brit törvényhozó is azt mondta, elég. Így ők is szélsőségesek.

A lényeg: ön áldozat. Ez a státusza.

Aki ebben kételkedik, az megérdemli e csecsemő sorsát.

Megyek is, bemártom magam fehér foszforba, majd gyufát kölcsönzök egy helyi balliberális újságírótól. Biztos vagyok benne, hogy örömmel nyújtja át.

Ilyen a természete. Fogjanak kezet.

A dél-tiroliaknak

Kedves dél-tiroliak!

Önök – mint a magyaron kívül a világ minden öntudatos kisebbségének tagjai – pontosan tudják, hogy a legfontosabb kisebbségi jog, amelyen minden más nyugszik, az a saját nyelv használatának a joga.

Szintén a nyelvhasználati joguk kivívása volt sikeres harcuk alfája és omegája.

Erről szólt minden. Szólt és még szól is a számukhoz képest óriási példányszámban megjelenő kisebbségi lapjuk, mint ahogyan éppen erről nem szólnak a határontúli kisebbségi magyar lapok.

Én önökkel és a többi kisebbséggel együtt vagyok ostoba, mert az nem lehet, hogy a kisebbségi magyar szervezetek ezt az elementárisan alapvető és fontos dolgot egyöntetűen nem akarják megérteni.

Ha ennyi magyar szervezet másként látja, akkor nyilván önökkel és velem lehet valami nagy baj. Így ezért nem a hazai magyar és a kinti magyar szervezeteknek, hanem önöknek, buta rokonlelkeknek írom ezt a levelet.

Most pedig a konkrét tárgyra térek.

A fenti képen az látható, hogy a Ferihegyi repülőtéren a Marosvásárhelyre menő Wizzair-járatot Tirgu Muresként jelzi ki a kapunál az elektronikus tábla.

Ráadásul Ferihegyen nem a régi és mai helyesírásmód szerint, hanem a román kommunisták rövid életű helyesírásreformja szerinti formában.

A marosvásárhelyi repülőtéren a marosvásárhelyi járatot – és Budapest nevét is – szintén románul írják ki.

Ez olyan, mintha Schwechaton „Bolzano”-t írnának ki „Bozen” helyett a Bécsből önökhöz induló járatra.

Nem tudom, hogy egy ilyen tábla mennyi ideig maradna kinn épen, vagy állásában az, aki ezért felelős.

De mint mondtam már, önök is buták, ahogyan én is.

Azt hiszik, hogy a nyelvi jogok tűzön-vízen való keresztülvitele a lényeg.

Mert hogy a saját nyelv nyilvános és akadálytalan megjelenése üzeni a megmaradást, az azonosságot, az azonosságtudat erősítését.

Gondolják önök, és gondolom én.

Nem baj. Itt meg pótcselekvésként majd ráerősítünk a könnyekre, amikor ismét énekeljük a székely himnuszt, megkettőzzük az emlékplakettek számát, és még buzgóbban idézgetünk klasszikusainktól.

Mert az olyan biztonságos.

Addig is, beszállás: irány Tirgu Mures!

Gyáván, Stockholm-szindrómásan, ostobán.

Ezt csak önöknek súgom meg, tartva attól, hogy megzavarom a kialakult jó viszonyt és veszélyeztetem az elért vívmányokat.

Orbán Viktor

A Fidesz elnöke

Tisztelt Elnök Úr!

Itt önnek 2007 júliusában írtam két egymást követő számban levelet.

Az elsőben – amelynek mottója Deák Ferencnek az a mondása volt, hogy „Remény nélkül is nagyon jól tudok harcolni” – felsoroltam azokat az okokat, amiért rosszul tette, hogy az előző hónapban kijelentette, a következő választás előtt kellő időben megnevezi miniszterelnök-jelöltjét.

Az írtam, ez végzetes hiba lenne.

Érveim közé tartozott, hogy sokakat húzott vissza, amikor 2006-ban a Magyar Nemzeti Bank elnöki pozíciójából a Horn-érában nyomásra, önszántából eltávozott Bod Péter Ákost nevezte meg miniszterelnök-jelöltjének.

Emlékeztettem, hogy a 2006-os választások idején kijelentette, a miniszterelnökséget másnak adná át, noha a Fidesz szavazói között ön volt a legnépszerűbb, a „húzónév”. A Fidesz ismét veszített.

Azzal is érveltem, hogy a jobboldali szavazók nem látnának szívesen egy olyan miniszterelnököt, aki önnél nem lenne várhatóan keményebb, márpedig ilyen jelölt a Fideszben nincs a láthatáron.

A levél akkori megjelenését követő napon ön bejelentette, hogy mégis marad miniszterelnök-jelölt. A következő számban azt írtam, örülök a hírnek, noha persze nyilván nem levelem hatására változtatta meg néhány héttel korábbi véleményét.

Pedig az „élvonalbeli” politikai elemzők is akkortájt mind temették önt, beleértve volt főtanácsadóját, Schmidt Máriát a Népszabadságban. Ő „megjósolta”, hogy ön, az Orwell Állatfarmjából ismert Jones gazda, nem tér majd vissza, mert nem lesz képes rá.

Lengyel László „politikailag halottnak” tekintette önt a HVG-ben, Rogán Antalnak is szurkolva, míg a nemzetközi sajtó kedvence, a Political Capital igazgatója pedig azt írta a Figyelőneten, hogy „A pajszeres, csavarhúzós vezér, aki munkabrigádokat szervez képviselőkből […] már nem egy miniszterelnök-jelölt pozíciója”, és önnek már egyetlen feladata maradt, hogy találjon maga helyett egy miniszterelnök-jelöltet. Somogyi szintén Rogán Antalt is vizionálta az egyik ilyen jelöltnek.

Azóta hosszú idő telt el, és most talán még a most idézetteknél is fontosabb ügyben írok önnek, alapállásból éppen úgy „remény nélkül”, mint akkor.

Ellentétben azonban az akkori levelemmel, amelyet minden habozás nélkül írtam meg, a mostanit nagyon sok ideje halogatom. Csupán azért, mert folyamatosan reménykedtem, hogy az elkövetkező nap megcáfolja azt a rossz irányú fordulatot, amit tapasztalok. De ennek az ellenkezője történt.

(Folytatjuk)

Lovas István