Országát 2000. január 1-jétől vezeti. Hét év alatt felismerhetetlenül erősebbé tette, mint ahogyan azt elődjétől, a Nyugat kedvencétől, Borisz Jelcintől azt átvette. Ezért önt mérhetetlenül gyűlölik. Jellemző, hogy Jelcin elnök említésekor a nyugati lapok sohasem tették neve elé jelzőként, hogy a „szovjet Központi Bizottság volt tagja”, ellentétben önnel, akiről szinte egyetlen cikkben sem felejtik el megemlíteni, hogy a KGB tagja volt. Az émelyítően ismerős, „értékeire” oly rátartian büszke nyugati elit kettős mércéje.

Kettős mérce? A javából!

A november 22-i nyugati lapok „érzékeltetni” akarván, hogy ön milyen „vérlázítóan” nacionalista, megemlítették azt is, hogy a Putyinért mozgalom találkozóján egy olyan felirat előtt beszélt a tömeghez, amelyen ez állt: „Higgy Oroszországban! Higgyünk magunkban!”

Hát nem borzasztó?

Vajon ugyanennyire megütköznének a lapok, ha egy francia elnökválasztási kampányban a feliraton ez állna: „Higgy Franciaországban! Higgyünk magunkban!”?

Még jó, hogy nem „fordította” le oroszra a most csúnya vereséget szenvedett ausztrál miniszterelnök egyik kampánykiáltását, amelyben Howard elmondta, hogy „az ausztrál nép a világ legnagyszerűbbje”.

A Nyugat nagyon irigyli országa gyarapodását.

Még jól emlékszem a New York Timesban Thomas Friedman úgy másfél évvel ezelőtt megjelent cikkére, amelyben azt írta, az autokrata rendszerek túlélését az biztosítja, ha az olaj hordónkénti ára nem csökken 30 dollár alá. Régi szép idők…

Önök, a világ oly sok országához hasonlóan, gazdagodnak. Mi pedig a Gyurcsány-koalíció mesterien tehetségtelen vezetése korszakában rohamosan szegényedünk.

Mivel sokaknak arra sincs pénzük, hogy napilapokat járassanak, nem árt idéznem azt, amit ön november 21-én mondott. Azért is persze, mert tudtommal beszédét részletesen nálunk nem igen lehetett olvasni.

Ezen a napon vádolta meg ön azzal a külföldi kormányokat és belföldi ellenzékét, hogy Oroszországot „gyenge, megosztott és beteg” országgá akarják tenni.

Azt mondta még, hogy „egyesek mindent el akarnak venni és szétosztani, mások pedig ki akarják fosztani országunkat […] Az utcára jönnek, miután villámoktatást kaptak külföldi szakértőktől, szomszédos köztársaságokban trenírozták őket és most itt akarnak próbálkozni”. Még azt is mondta: az „ellenzékiek” külföldi követségektől kapják a pénzt.

A tömeg azt kiáltotta vissza: „Nem engedjük!” Másnap, 23-án fogdába vitték a Nyugat és a neokonok kedvenc ellenzéki vezetőjét, Gerri Kaszparovot, miután lökdösődött a rendőrökkel egy olyan tüntetésen, amelyet – és ezt a tényt csak nagyítóval lehetett megtalálni a nyugati lapokban – nem engedélyeztek.

Tudja ön, elnök úr, hogy nálunk rutinszerűen csapják fejbe a tüntetőket, vágják őket zsuppkocsiba, beleértve az újságírókat?

És nem csak be nem jelentett megmozdulásokon.

Kaszparov – akinek tábora magyarországi arányokra átszámítva nagyjából ötven ember – azt nyilatkozta, hogy a Nyugatnak nem szabad támogatnia önt, mert akkor tettestársaivá válnak. Önt, akinek „jóváhagyási aránya” 83 százalékos, szemben Bush 28 százalékával. „Amit mi elvárunk tőlük […] az az, hogy nyilvánosan bírálják a rezsimet, amiért megsérti a demokráciát és az emberi jogokat” – így az egykori sakkozó.

Arról a Nyugatról van szó, amely simán „lenyelte”, hogy Magyarországon tizennégy ember szemét lövette ki a miniszterelnök.

Azon a rendezvényen, amelyen ön beszélt, és amelyből már idéztem, felszólalt Vlagyimir Szolovjov televíziós műsorvezető. Azt mondta önről, hogy „amikor dönt, nem Washingtonba rohan, hanem hozzánk”.

Hű de kínos áthallása van Szolovjov szavainak nálunk!

Nálunk „Nyugaton”, ahol a New York-i Freedom House budapesti fészkében ülők (mindegyikük „véletlenül” a korábban Prágából elkergetett Soros-egyetem végzőse) nem akarták látni a pesti flaszterre loccsant szemgolyókat.

Mert, tudja, mi a „Nyugathoz” tartozunk.

Hogy miért említenek bennünket önfeledten minden nyugati lapban „keletieknek” („Kelet-Európa”, „keleti politika” és társai), azon nem szalonképes elgondolkodni.

Mármint hangosan. Mondjuk telefonon, amelyen ma már senki nem mer elmondani két bizalmas szót sem.

Azt mondják, a „Nyugathoz”, „Nyugat-Európához” tartozunk. Mert a NATO, az Észak-Atlanti Szövetség tagjai is vagyunk.

Hogyne. Akár az ázsiai Törökország. Amely hozzánk hasonlóan ugyebár tetőtől talpig „atlanti” hatalom. Meg az Európai Unió tagjai is vagyunk. Hogyne. Amelynek Törökország csak azért nem tagja, mert annak csatlakozásába kormányok buknának.

Különben is, mi a baj a Kelettel? Mi a baj Japánnal, Szingapúrral, Kínával?

Tudja, én egészen a szovjet tömb felbomlásáig abban a hitben éltem, hogy az embereknek a szabadság a legfontosabb.

Gigantikus tévhit volt, amelyet 1990 után nagyon megcáfolt az élet.

Mert rájöttem: az embereknek a jólét sokkal többet jelent a szabadságnál.

Én ostoba: korábban nem olvastam el figyelmesen a Karamazov testvéreket. Azóta nincs olyan év, hogy újra és újra el ne olvassam a Nagy Inkvizítor jelenetét. Amikor Iván elmeséli testvérének, Aljosának, hogy Krisztus miként tért vissza a földre a sevillai inkvizíció idején, és miként tartóztatják le. A Nagy Inkvizítor leülteti őt. Elmondja neki, hogy az egyháznak ő már nem kell, mert az embereknek vezetőre van szükségük. Nem szabadságra. Azért, mert a nép túl gyenge és ostoba, hogy a szabadságot méltó helyére tegye. A Nagy Inkvizítor ekkor kinyitja a börtön kapuját. A végig csendben hallgató Krisztus arcon csókolja őt, majd hang nélkül távozik.

Hát igen, Putyin úr. Ez a különbség Dosztojevszkij és közöttem. Ő száztíz évvel előbb látott.

Nézze meg a jobboldali tekintélyelvű Szingapúrt. Nézze meg az ellenkező előjelű parancsuralmi rendszert, Kínát. És nézzen saját országára elődje idején, amikor a Nyugat és az általa támogatott oligarchák fosztották ki, szabadon, és nézzen az emberekre most.

De nálunk még ennél is rosszabb a helyzet.

Nálunk visszaszavazták a korábbi rabtartókat.

Hornt, Medgyessyt, majd tavaly Gyurcsányt is, mégpedig úgy, hogy a nép nemcsak a szabadságot dobta oda, de a jólétnek még a reményét is.

A gazdaság egy helyben topog. Stagfláció van. Mindent felvásároltak a külföldiek. Csak a külföldi bankok és az unió tapsol. A Nyugat. Vajon milyen mesét mondana Aljosának most Iván?

Bocsánat, hogy a bárgyúság láttán elragadtak tehetetlen érzelmeim.

Tudja, hogy nálunk a politikusok önnel ijesztgetik a csecsemőket?

Óvnak bennünket, hogy ne legyünk az állami földgázóriás, a Gazprom barakkja.

Ahelyett, hogy hosszú távú szerződéssel betonoznák be az orosz földgázellátást.

Mint ahogyan a múlt héten az olasz miniszterelnök is elment önhöz az ENI képviseletében, hatalmas értékű szerződést aláírni a Gazprommal. Önnel.

Ennyit az egységes európai energiapolitikáról.

Tudja, elnök úr, hogy ha itt 2010 után gázhiány miatt akár egy hétig akadozik a gázellátás, úgy elsöprik a következő kormányt, mintha ott se lett volna?

Mert az embereknek nem szabadság kell. Gáz kell nekik. Fűteniük kell (Gyurcsánynak ebben igaza volt – úgy rá vágtak a fejére az amerikaiak, hogy egyből a Nabucco-vezeték felé fordult).

A csecsemőknek pedig meleg tej kell.

És nincs igazuk?

Ön ezt értette meg.

Miközben bennünket – elszegényedve – még digitálisan lajstromoznak is.

John Howard

volt ausztrál miniszterelnök

Tisztelt Uram! A világot a legszörnyűbb háborús katasztrófa felé sodró amerikai elnöknek két leghűségesebb ölebe – Blair és ön – közül az ön vereségével már egyikük sincs hatalomban.

A baloldali Tony Blairt a brit közvélemény undorba hajló ellenszenve búcsúztatta. (Mint ahogyan ugyancsak az iraki háború támogatása miatt a jobboldali spanyol miniszterelnököt is kiszavazta a nép posztjáról.)

Az ön veresége pedig olyan mértékű, hogy – legalább is az urnazárást követő órákban így néz ki – ön még a parlamenti székét is elveszítheti, amire Ausztráliában 1929 óta nem volt példa.

Az ön legyőzője, a baloldali Kevin Rudd, az új miniszterelnök már a kampányában egyértelművé tette, hogy kivonja az ausztrál csapatokat abból az országból, amelyet az ön segítségével alakították át mészárszékké, és ahol a lerohanás következtében jóval több mint egymillió ember halt erőszakos halált. Az ön politikáját – ha nem lettek volna tragikus következményei – még szórakoztatónak is nevezhetnénk. Már amennyire egy lakáj magatartása olykor mosolyt is fakaszt.

Mint amikor ön az egész világgal szemben Washingtonnal és néhány csendes-óceániai pötty ENSZ-beli képviselőivel együtt szavazott a világ legfontosabb fórumán Izrael újabb és újabb agresszióját elítélő határozatok ellen. Túltéve még a Gyurcsány–Göncz-féle diplomácián is, amely csak Brüsszeltől való félelmében nem mert az európai sorból kilógni.

Az új miniszterelnök kampánya alapján az ausztrál politika ígéretes fordulatot vesz.

Egyrészt azért, mert Bushsal és önnel ellentétben Rudd sohasem kételkedett sem abban, amit a szemével lát és a legjobb tudósoktól olvas, vagyis elsősorban abban, hogy a drasztikus éghajlatváltozást az emberi tevékenység okozza, de abban sem, hogy az új miniszterelnök kiváló mandarin tudása azt jelzi, ő tisztában van azzal, hogy Kína feljövőben lévő hatalom, amely történelmi léptékben egy-kettőre szuperhatalommá válik.

Látja, az elemzők szerint Bush csodálóival együtt mindegyikük az iraki politika miatt veszített. Függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali volt.

A magyar ellenzék legerősebb pártjának vezetője, Orbán Viktor korábban azt mondta – a belpolitikára értve –, hogy nem az számít, ki mely oldalán áll a politika palettáján. A lényeg a „jövőbe mutató célokért” formálódó „új többség”.

Azt hiszem, globálisan ugyanez a helyzet: országokat lerohanó, szétbombázó, megszállva tartó szélsőséges, fanatikus és globálisan közveszélyes őrültekkel (Bush, Olmert, ön és társai) szemben egyre erősebb a világon a békét akaró, józan többségtől felfelé áramló nyomás.

Mivel Magyarországnak is alapvetően szüksége van békére, jobboldaliként lelkesen üdvözlöm bukását, és remélem, hogy a jövőben nem tűnik fel a televíziók képernyőjén sem.

Balliberális újságírók

Budapest

Hölgyeim és Uraim!

Mert nekem nem kollégáim. Nekem csak az kollégám, aki szabad. Akinek nyakán nem látom a póráz helyét. Legyen az aranyból is. Aki azt írja le, amit gondol.

Önök pedig egy mélyen jogsértő, szabadságot korlátozó brutalitást elrendelő kormány és főpolgármester mögé álltak és állnak.

Most pedig csak azért, mert annak a kellemetlenségnek töredéke érintette önök közül néhányat, ami kollégáim közül nem egynek napi kenyere, teátrálisan handabandáznak.

Hagyják a színjátékot.

Önöknek van egy újságíró szövetsége.

Amely olyan, mint önök.

Híd az egypártrendszeri múlt és a jelen között.

A MÚOSZ-ra gondolok, és annak vezetőjére, Eötvös Pálra.

Emlékeznek?

Az Antall- és az Orbán-kormány idején is e szervezet mondvacsinált ürügyekkel ide hívta a brüsszeli Nemzetközi Újságíró-szövetség apraját-nagyját. Mindkét kormányt el is ítélték.

A múlt hét péntekén e szabadságkorlátozásra oly érzékeny szervezet – a világ legnagyobb újságíró szövetsége – ismét tiltakozott. Most éppen azért, mert – szerintük – a szlovén kormány túlzott nyomást gyakorol a szlovén médiára.

Hogy a vád igaz-e, nem tudom.

De ha önök komolyan gondolják sérelmeiket, miért nem készítenek egy jelentést, amelyben felsorolják, az elmúlt egy-másfél évben milyen atrocitások érték a magyar újságírókat?

És hogy milyen nyomás nehezedik a magyar közszolgálati és kereskedelmi médiára?

Mutassanak minimális bátorságot és őszinteséget: hagyják abba az ócska – egyik kedvenc szavukat használva – „performance”-ot.

Horn Gábor

az SZDSZ ügyvivője

V. rész

Ismét legyen türelemmel egy hetet.

Lovas István