Vagyis arra a feltűnő törésre, amit az önök „értékvezérelt” külpolitikája szenved elsősorban két ország esetében. Az Egyesült Államokról és Izraelről van szó. Önök szerint két hű szövetségesükről. A kívülállók jó részének pedig úgy tűnik, hogy mindkét esetben olyan szekér után futnak, amelyről a bakon ülők rákapaszkodó kezüket következetesen lefejtették. A számtalan bizonyíték közül melyiket juttassam eszébe? Azt, hogy Nancy Goodman Brinker volt amerikai nagykövet Budapestre érkezését követően nem sokkal a magyar „politikai elit” „páratlan” antiszemitizmusáról beszélt a Harvard klubban az MTA-n, és szavait senki nem értelmezte úgy, hogy az MSZP-t vagy az SZDSZ-t vette volna célba? Azt, amikor politikai ellenfelei és az azokat támogató sajtó győzelmi tort ült, amiért Orbán Viktor 2002-ben a választások előtt kétoldalú megbeszélésre el szeretett volna látogatni a Fehér Házba, és ott látványosan nem fogadták?

Azt, hogy ugyanez a Nancy Goodman Brinker részt vett Medgyessy Péter későbbi miniszterelnök kampányindítóján, és rohant gratulálni az egykori kommunista titkos ügynök választási győzelméhez? Azt, hogy – oly sokak mellett – a nagynevű Celestine Bohlen „teljesen véletlenül” éppen a 2002-es választási kampányban jelentette meg azt a feneketlenül aljas cikkét a világ legfontosabb külpolitikai folyóiratában, a Foreign Affairs magazinban, amely azt állította, hogy Európára nem a „rasszista Le Pen” jelenti az igazi veszélyt, hanem Orbán Viktor miniszterelnök? Azt, hogy Bush amerikai elnök két éve Gyurcsányt látogatta meg Budapesten? Vagy azt, hogy az amerikai külügyminisztérium „antiszemitizmus-jelentésében” a politikai ellenfeleik által az önökkel társított Magyar Gárda szerepel annak borítóján?

Vagy azt, hogy még napokkal Laborc Sándornak mostani hivatalos washingtoni látogatása előtt is azt a hiú ábrándot kergették, miszerint „a KGB-nél tanult tisztnek” a Nemzetbiztonsági Hivatal élére történő kinevezése nagy „zavart” és „ellenérzést” vált ki a nyugati szövetségesek körében, elsősorban az amerikai kormánynál? Hány ökölcsapás kell még az önök arcába, hogy ráébredjenek a valós helyzetre, vagyis az önök valódi értékelésére Washingtonban?

Tudom: önök azt hiszik, mindez a múlté, és most már az amerikai kormány önök mellé ált. Mert ezt sejteti önökkel szűk körű megbeszélésein April Foley budapesti amerikai nagykövet.

Kár, hogy ennek éppen a bizonyítéka várat magára.

És az is kár, hogy nem tekintettek rá kissé kritikus szemmel az utóbbi időben például a budapesti amerikai nagykövetség honlapjára.

Amit a múlt héten megtettem önök helyett. Mert amit ott találnak, az párját ritkítja a világon. Ugyanis ott két olyan „tételt” találnak, amihez bátorságot és arcátlanságot az amerikai kormány a világ egyetlen más országában nem venne magának.

Az egyiken szinte teljesen félreérthetetlenül támadják önöket. A nagykövet asszony május 1-jei, Auschwitzban lett támogatása alkalmával megdöbbentő mélységben avatkozva a magyar belügyekbe, Bayer Zsoltnak a Magyar Hírlapban megjelent cikkét ostorozza és kifogásolja mint a gyűlölet megengedhetetlen kifejezését, amely ellen a jövőben is „harcolni” fog. Márpedig köztudomású, hogy a Fidesz alapítói között lévő Bayer Zsolton keresztül az antiszemitizmus vádja ismét önöket éri.

Vajon a belügyekbe ilyen mértékben beavatkozna-e bármely amerikai nagykövetség Bukaresttől Buenos Airesig? És beavatkozott-e a korábbi amerikai nagykövet, amikor ugyanezen napilap 2001 áprilisában azt írta, hogy Orbán Viktor megölése jót tenne a magyar nemzetnek?

De vajon mi lenne, ha az „értékek” és a kölcsönösség alapján a washingtoni magyar nagykövetség honlapján a magyar nagykövet rendezne kirohanást például Andrew Carrington Hitchcocknak az elmúlt hónapokban A sátán zsinagógája – A zsidó világuralom titkos története címen az Amazon internetes könyvkiadón keresztül is simán megrendelhető könyve ellen azzal, hogy következetesen küzd majd a gyűlölet ilyen és hasonló megnyilvánulásai ellen?

Ön Moszkvát állandóan azzal vádolja – mint tette ezt a múlt hét szerdáján ismét Németországban –, hogy beavatkozik „más államok belpolitikájába”. Vajon a Bayer-cikk elleni támadás mi, ha nem a legdurvább beavatkozás Magyarország belügyeibe?

Vajon mikor fog és merészel például a rijadi amerikai nagykövet Szaúd-Arábia hivatalos antiszemitizmusa ellen kikelni, nem csak a honlapján, de akár a színfalak mögött is? Avagy az „értékek” védelme az olajmezők létezésétől függ?

De az is egyedülálló, hogy ugyanez a honlap hirdeti az amerikai külügyminisztérium emberjogi jelentésének magyarországi részét, amely egyetlen szóval nem említi, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök azonosítatlan rendőrei 2006 októberében emberek szemét lőtték ki és robbantották le ujjaikat.

Az önök szövetségesei, ugye? Akik önöknek annyi szívességet nem tettek, hogy ezt az „intermezzót” megemlítették volna. Önök ennek ellenére – nyilván értékalapú – megingathatatlan hűségüket fejezik ki egy olyan szuperhatalom iránt, amelyre, mint számos nagy tekintélyű felmérés tanúsítja, a világ népeinek túlnyomó része hosszú évek óta úgy tekint, mint amelyik a legnagyobb háborús veszélyt jelenti az emberiségre; amely jóval több mint egymillió ember felesleges halálát és többmillió menekültet okozott Irakban, az országot múltjának pótolhatatlan emlékeivel együtt elpusztítva, azt hazug indokokkal rohanva le; amely ártatlan falusiakat bombáz ezreivel a másvilágra Afganisztánban; amely az Abu Ghraib börtönben és a kubai Guantánamo támaszponton kínoz ártatlanokat, és amely a CIA segítségével rabol el embereket és szolgáltatja ki őket kegyetlen országoknak bérkínzásra.

Önök e szuperhatalom mellett hangoztatják örök hűségüket az „értékek” nevében? Vagy beszéljünk Izraelről, arról az országról, amelynek ismételten felkínált, de durván visszautasított udvarlásuk visszatetszést kelt szavazóikban, és amely szélsőjobboldali, rasszista, kvázi teokráciában hol az Újtestamentumot égetik el, hol katolikus papok arcába köpnek (ha ön hisz a leghitelesebbnek tartott Haarec című izraeli lap angol nyelvű kiadásának), és amelyről nem kisebb ember, mint a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű jogtudor, Richard Falk, az ENSZ Emberjogi Tanácsának a palesztin területeken folytatott izraeli tevékenységek különvizsgálója azt állította, hogy a palesztinok ellen „náci politikát” folytat. Amit egyébként az elmúlt napokban erősített meg Jimmy Carter volt amerikai elnök, és az emberi jogok és emberség terén a világ egyik legnagyobb tekintélye, a dél-afrikai Nelson Mandela, aki egy s mást azért tud az apartheidről.

Velük is ugye, mint külpolitikai alapvetésükben hangoztatják, a „következetes értékpolitizálás” alapján szeretnének szoros és örök baráti kapcsolatokat kialakítani?

Nem, Elnök úr, nyilván ezen országok azok a kivételek, amelyekhez pragmatikus alapon közelednek. Mert úgy gondolják, hogy nélkülük nem kerülhetnek újra kormányra.

Csakhogy tévednek. Ami eddig jószerével még igaz is lehetett, mára egyáltalában nem az.

Ugyanis éppen most, a Gyurcsány-kormány hatalmas elutasítottsága miatt először végre olyan nagy különbséggel vezetnek az ellenféllel szemben, hogy a választási győzelemhez a saját szavazóikon kívül másra egyáltalán nincs szükségük. Nincs szükségük Amerika és Izrael jóindulatára, és a jövő, valamint a jobboldal tartós sikere biztosítása érdekében kifejezetten saját szavazóik kegyét kellene keresni.

Most jött el végleg az ideje annak, hogy e két országgal is éppen úgy politizáljanak, mint mások is teszik, és teszi e két ország is más országokkal szemben. Vagyis nem viszonzatlan szerelmüket kell újra és újra felajánlani, hanem a nemzeti érdekek minél hathatósabb képviselete érdekében kell kialakítani a kapcsolatokat a kölcsönös előnyök nyújtása alapján.

Nehogy azt higgye, hogy Romániában nem lenne ugyanannyi „oka” a bukaresti amerikai nagykövetnek akár az „antiszemitázásra”, mint itt, de nem teszi. Nem teszi, mert a román diplomácia – tudatában például annak is, hogy mit jelent az amerikai haditengerészetnek a constanzai haditengerészeti támaszpont – ismeri a „quid pro quo”, a valamit valamiért elvet, amit önök érthetetlen módon nem alkalmaznak. Amerikai szövetségesük megértené, hogy önök kormányra kerülve sokat tudnak érdekeik érvényesítése érdekében segíteni nekik, de lehetnek tétlenek, sőt – például az önök ellen folytatott támadások esetén – passzívan akadályozhatják is érdekeik érvényesülését.

Az Izraellel fenntartott kapcsolatok esetében pedig különösen fontos lenne végre kül- és belpolitikájukat integrálni.

Ha megértetnék a zsidó szervezetek vezetőivel, hogy a külföldi és belföldi, leginkább hajánál fogva előrángatott okokra épülő „antiszemitázás” folytatása esetén önök éppen olyan nehézségeket emelhetnek bizonyos pénzek folyósítása elé, mint azt teszi a jelenlegi kormány például az egyházi iskolák esetében, kizárólag a történelmi egyházak iránti gyűlöletüktől hajtva, akkor önök már igen nagy lépést tennének a helyes irányban.

(Vége)

Lovas István