Hosszú hónapok után rendeződni látszik a székelyföldi medvék sorsa. A bukaresti hatóság végre engedélyezte, hogy a felszaporodott populáció felesleges tagjait kilőjék a vadászok. Az eset tanulsága mégsem elsősorban az, hogy sajnos, ahol az ember felbukkan, beszűkül a vadon élő állatok élettere (ezt eddig is tudtuk), inkább a természet- és állatvédő lobbi káros tevékenységéről kell megemlékeznünk.

A székelyföldi medvék sorsa ugyanis ott van jó kézben, ahol maguk a medvék élnek, a saját közegükben: a helyi hatóságoknál és erdészeknél. Náluk jobban senki nem ismeri őket. Már réges-régen megoldották volna a falusiakat és újabban a városiakat is veszélyeztető medvék szaporodási problémáit, ha valahol valakik nem nyilvánítják nemzeti kinccsé a medvéket, és nem sugallják azt, hogy az életüket kioltani nagyjából emberöléssel felérő cselekedet.

Mert az állatvédők jelentős része ilyesmit mond. Valamint azt, hogy az állatok aranyosak, kedvesek, nem szabad bántani őket. És hogy az emberek gonoszak, ellenben az állatok védtelenek.

Apám főállattenyésztő volt Szentesen, és elég sok mindent tudott az állatokról. Megtanultam tőle, hogy az állat oktalan, vagyis az eseményeket, történéseket nem összefüggéseiben látja, a következményekkel pedig nem számol, mert a jövőről nincs tudomása. Tudom, hogy sok kutya- és cicabarát felhördül most, pedig ez a színtiszta igazság. Annak, hogy házi kedvenceinket vagy akár a disznót és a vadászgörényt intelligensnek nevezzük, csak és kizárólag az állati tartományban van értelmezhetősége – az állatok intelligenciája az ösztöneikből fakad, nem hasonlatos az emberi értelemhez. Oktalan állatoktól pedig ne várjuk, hogy kiismerjék magukat az oksági összefüggésekben.

Az állat az állat. Az ember pedig ember, és nem igaz, hogy pusztán azért, mert hatalma van az állat- és növényvilág egy része felett, kegyetlen volna. Az embernek oltalmaznia kell a természetet, de nem szabad ráaggatnia a saját kategóriáit, érzéseit, elnevezéseit, magatartásformáit. Nem bánhatunk úgy az állatokkal, mintha emberek volnának.

Megfigyeltük, hogy csak az utóbbi években, néhány évtizedben vált kegyetlenséggé a bikaviadal, ez az ősidőkből ránk hagyományozódott szakrális szerepjáték (igaz, mára szakralitás nélkül). Az élő halas horgászás? Valamint – kimondani is furcsa – a vadászat, amely legalább annyira az emberi cselekvés alapja és kiindulópontja, mint a szerszámkészítés?

A vadászat: a férfi létezésének egyik sarkköve. Pontosan annyira része a férfi természetének, mint a nőnél a gyermeknevelés ösztöne. És vadászatról beszélünk, nem mészárlásról. A különbségtételre a legtöbb modern állatvédő képtelen. Arról nem is beszélve, hogy a valódi állatvédők rendszerint éppen azok, akiket a modern állatvédő habzó szájjal szidalmaz. A vad- és erdőgazdálkodáshoz a vadászoknak alkalmasint sokkal több a közük, mint az elméleti állatbarátoknak.

Az igazság az, hogy minél messzebb kerül az ember a természettől, annál kevésbé érti. A régiek enciklopédikus tudása már a múlté. Ma jobbára olyanok hirdetik az állatvédelem igéit, akik nem paraszti környezetben nőttek fel, nem tartottak állatot, és csak messziről barátkoznak velük olyan alapos érvek alapján, mint hogy jaj, de aranyosak, de cukik.

Ha már a cukiságnál tartunk: vajon mi alapján kéne megvédenünk bizonyos fajokat, másokat pedig nem? A meg­győződéses állatbarát számára az állat hasznossága teljesen más, mint a természetben élő emberé. Ez utóbbi ugyanis az állat felhasználhatóságából indul ki. Azt nézi, mire használhatja a bőrét, hogyan főzze meg a húsát, hogyan fejje meg. Ezzel szemben a modern állatvédő az állat méltóságából indul ki. Azt mondja, a libának nem kötelessége elszenvedni a tömést, mert az kínzás. Szerintük a legjobb volna, ha egyetlen állatot sem pusztítanánk el, de ha már szükséges, mert a kacsasült is van olyan jó, mint a csalánleves, akkor csak kíméletesen. Fájdalom, az állatvédők nem ugyanilyen méltányosak például a szúnyoggal, ami szívja ugyan a vérünket, de – legalábbis az ő kánonjuk szerint – mégiscsak van méltósága. Nem beszélve a betegségeket terjesztő vándorpatkányról, az ő cukiságfaktora úgyszólván az eget verdesi. Vagy ott a légy, milyen cuki, amikor ráröppen az állatvédő csecsemőjének arcára, a világért se hessegessük el. Szóval, az állatvédők univerzális méltóságképe eléggé kikezdhető, és ami a legrosszabb, vidéken a mai napig nem vesznek tudomást a modern eszmékről, mert lapáttal verik agyon a patkányokat. Nyilván erre azt mondják az állatvédők, hogy a parasztok javíthatatlanok, erőszakoskodnak, ahelyett hogy a jó meleg szobában felütnék a lexikont vagy gugliznának egyet, rögtön megértenék, miben áll a patkány méltósága (lásd a Lecsó című filmet – a szerk.).

Egy időben, amikor a háztájit már nagyban is lehetett űzni, volt néhány száz pulykánk. Meg vagy négyezer csirkénk. Apám sokszor álldogált a hosszú házak bejáratánál, és nézte, hallgatta, hogyan viselkednek. Én is ott álltam, de bizony, semmi különöset nem vettem észre, ugyanúgy ettek, ittak, mozgolódtak, mint máskor.

– Nagy a baj – fordult hozzám apám úgy két perc után –, most azonnal el kell menni a gyógyszerészhez, le kell itatni az egész állományt.

Hogyhogy? Végképp nem értettem semmit. Aztán megvettük a méregdrága gyógyszert, leitattuk az állománnyal, és hallj csodát, pár nap múlva az egész városon végigsöpört valamilyen baromfijárvány, és bár nekünk is elpusztult jó néhány csirkénk, megúsztuk. Mert apám meghallotta néhány beteg állat szörtyögését. Meghallotta négyezer közül húszét, és azonnal tudta, hogy lépni kell.

Ez jut eszembe az állatvédőkről. Hogy olykor nem árt, ha nemcsak simogatjuk, de takarmányozzuk, gyógyítjuk is az állatokat, ha értünk ahhoz, amit csinálunk. Az otthoni jószággal, de akár vadállatokkal foglalatoskodni a legszigorúbban vett szakmai kérdés. A mezőgazdaság valamennyi ágazata, az állattartás, a növénytermesztés, a borászat és a többi már csak ilyen: vagy megtanulod a családban, vagy fáradságos munkával elsajátítod könyvekből, iskolában, és a tanultakat a való életben is kamatoztatod. Csak így működik, bemondásra nem leszel hozzáértő.

Szerencsétlenségünkre az állatvédőknek nincsenek efféle aggályaik. Kizárólag erkölcsi kérdésként láttatják az ember és az állatok kapcsolatát. Ebben a viszonyrendszerben az embereknek kizárólag kötelességeik vannak, amelyeket valamiféle etikai keretbe illesztettek. Mára ott tartunk, hogy a kutyabarátok az egyik legnagyobb társadalmi csoporttá váltak. Többen vannak, mint a horgászok, mint a hazai Star Wars-rajongók, mint egyik-másik párt teljes szavazótábora, lehetetlen megkerülni őket a közéletben. Azzal egy időben, hogy a kutyabarátok egy része erkölcsi parancsolatokat, újabban pedig törvényi kötelezettségeket ró az állattartó emberre, az állatvédelemmel kapcsolatos hírek ellepték a sajtót, a közbeszédet. Harminc éve még nem így volt. Nem is lehetett, mert még élt a paraszti világ maradványa, abban pedig mindenkinek és mindennek szabott rendje volt. Aztán amikor a szerves életforma eltűnt, felszívódott az időben, megváltoztak maguk az emberek is.

Gyerekkoromban például ki sem kellett mondani, annyira magától értetődött, hogy a kutyának kint, az embernek pedig bent a helye. Manapság az a furcsa, ha kutyaházat látok a kertekben, nem beszélve a nagy testű kutyákról, amelyeket sem genetikai, sem lelki értelemben nem egy hatvan négyzetméteres lakásba tervezte a Teremtő.

Visszatérve az eredeti témához: a modern állatvédelem leggusztustalanabb válfaja, amikor politikai célzattal állnak ki az állatok védelmében. A kormány tagjai közül többen vadásznak. Nosza, tálaljuk úgy az eseményeket, mintha beteg lelkületű, frusztrált tömeggyilkosok lennének, akik összevissza lövöldöznek. Fideszes, kereszténydemokrata politikus csak ilyen lehet, délután egy órakor kezdi, és csak a napnyugta vet véget ámokfutásának, de addigra már lemészárolta a szegény kis őzikéket, a cuki nyuszkókat, az édibédi fácánokat. Egyidejűleg a zsákmányt ábrázoló fotókat – amelyeket persze, a világ valamennyi vadásza készít magáról – nagy leleplezésként tálalják, mintha valami titok volna. Ezzel gyűlöletet keltenek azokban az emberekben, akiknek halvány fogalmuk sincs a vadászatról, és leragadtak ott, hogy ez valami gyanús, sznob urizálás, a gazdagok sportja. Kivéve Kádár, Losonczi, Lázár, Hofi Géza, nekik visszamenőleg is mindent szabad. Vadászni is.

A való életbe, oda kellene visszarángatni egy kicsit a hivatásos állatbarátokat. Ha megérzik a hajnali erdő illatát, ha elnézegetik pirkadatkor az ébredező vízivilágot, ha előbb a jószágnak adnak enni, csak aztán, az „elvégezölődés” után reggeliznek meg, ha ott vannak ellésnél, fejésnél, nyírásnál, ha a maguk készítette termékeket fogyasztják, akkor majd beszélgessünk. Addig meg marad annak a tanulságnak a levonása, hogy ha valamit nem ismerünk, akkor jobb, ha nem bölcselkedünk róla.