Nem a tojásdobálók képében, nem is a nemi identitásukkal a nyilvánosság elé tolakodó melegek álarcában, hanem a kettőjük között feszülő vak düh formájában jelent meg az ördög a magyar fővárosban. Nem először és bizonyára nem is utoljára. És ez tényleg nagyon aggasztó. A baloldali értelmiségnek akár még igaza is lehetne. Ha nem ők maguk lennének azok, akik megidézték az ördögöt.

Félelem – ez az a varázsszó, amelyre a baloldali értelmiségi stratégia felépül. A másik oldal iránti félelem felkeltése, bármi áron. Emlékezzünk: a 2002-es országgyűlési választások előtt az MSZP izraeli kampánytanácsadót hozatott. Ron Werber, a szakma nemzetközi tekintélyű mestere elhozta Magyarországra a Közel-Keleten évtizedek óta működő stratégiát: fesd le félelmetesnek az ellenfeledet, hitesd el az emberekkel, hogy biztonságot csak az általad képviselt oldaltól remélhet. És ha ellenfeled nem mutatkozik elég félelmetesnek, teremts olyan helyzetet, hogy türelmét vesztve, kilátástalanságba szorítva elragadtassa magát – akkor aztán már más dolgod sincs, mint leszüretelni munkád gyümölcsét, minél bővebb terjedelemben bemutatni ezt az elkeseredett cselekményt, ellene aláírásokat gyűjteni, konferenciákat, békemeneteket szervezni, a szellemi ellenőrzésed alatt álló médiumokban kolumnás írásokkal, riportokkal őrizni a lelkekben a félelem tüzét.

Az MSZP fegyelmezetten végigvitte ezt a kampányt, politikusainak minden második szava a félelem volt, és miközben szőröstül-bőröstül bekebelezte a szélsőbalt, bezsebelte annak szavazatait, ellenfelét szakadatlanul a félelmetesnek festett szélsőjobbal való kacérkodással vádolta. A módszer sikeresnek bizonyult, a választásokat megnyerték. Falra festették az ördögöt, abban a reményben, hogy lejön onnan, és nekik szolgál. De nem 2001 őszén kezdődött a dolog. A polgári kormány teljes időszakán végigvonult a félelemkeltés, a lelkek mérgezése. A korabeli sajtóban visszatérő téma volt, hogy Magyarországon félni kell. A kiváló, elismerésekkel akkor is elhalmozott színész televíziós interjújában beszélt arról, hogy valahogy jelen van az életében a félelem, noha nem tudja pontos okát adni. Normális helyzetben a riporter az ilyen szavakra azt válaszolja, hogy a művész úr, talán keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét – ehelyett együtt sopánkodott a színésszel, hogy bizony, bizony, félelem benne van a levegőben. Egy bértollnok tucatmilliókat kaszált Orbán Viktort gyalázó könyvével, és közben fűnekfának arról nyilatkozott, hogy fél. Normális esetben az ilyen embert börtönbe csukják, hazudozással szerzett millióit súlyos kártérítésekkel veszik el tőle – ehelyett haja szála sem görbült, tovább röhöghette az ország képébe, hogy mennyire fél.

Mehetünk hátrább is az időben. Az elismerésekkel akkor is elhalmozott író 1993 őszén telenyilatkozta a világsajtót azzal, hogy az MDF úgysem hagyja a szabad választásokat, önpuccsot hajtanak majd végre, jön a diktatúra. Mi sem természetesebb, mint hogy itthon ezzel a feltételezéssel voltak tele a lapok. Normális esetben a választások másnapján az értelmiség jobbik fele felszólítja a károgókat: talán kérjenek bocsánatot aljas feltételezésükért. Ilyesmi nem történt, viszont a baloldalt sikerült győzelemre vinni.

Menjünk hátrább a múltban. A Nemzeti Bank elnökének lejárt mandátumát nem hosszabbította meg a miniszterelnök – mire az egész baloldali értelmiségi kar a közelgő diktatúra rémképét festette fel, egész oldalas hirdetésekben figyelmeztetve a magyar lakosságot, hogy így járhat mindenki, aki nem a baloldalt segíti hatalomra. Aztán jött a Charta, megint csak a jobboldali fenyegetés elleni összefogásként, a demokrácia védelmezőjeként, olyan veszélyek elhárítására, amelyekről kizárólag baloldali értelmiségiek publicisztikáiban lehetett olvasni.

Tovább hátrálva eljutunk a taxisblokádig. Amelyet a baloldali értelmiség készített elő abban az értelemben, hogy elhitette az emberekkel: az első szabadon választott kormányt meg kell buktatni, különben valami szörnyű, félelmetes következik az országban. Az emberek többsége azt hitte, hogy saját érdekében cselekszik, amikor teát és zsíros kenyeret visz a taxisoknak – és nem jött rá, hogy át van verve, egy sötét cél szolgálatába szegődött. Az egészben az a legfélelmetesebb, hogy a baloldali értelmiségnek sikerült a tűz alá vett kormányt vádolni a rend megtámadásával.

Istenben boldogult Horváth Balázs belügyminiszterre sikerült rákenni, hogy lövetni készül, hogy ő az, akitől félnivalója van az országnak. Gondoljunk csak bele, ha Horváth Balázs csupán tizedannyit megenged a rendőrségnek, mint amennyiért a liberális Demszky kitüntette Gergényi főkapitányt – a baloldali kórus alighanem amerikai csapatok azonnali behívását és minimum az MDF-székház porig bombázását követelte volna a demokrácia védelmében.

Így megy ez tizennyolc éve. A baloldal merő politikai haszonlesésből szakadatlanul festi az ördögöt a falra – és íme megjelent. Befészkelte magát a lelkekbe, és dúlt indulatokat gerjeszt áldozataiban. Ott van a cigánysorokon, a melegfelvonuláson, a politikai demonstrációkon. Ha néha gyengül az indulat, a baloldali értelmiség gyorsan újabb konfliktusokat kutat fel, hogy körülöttük új háborgásokat kavarjon. Szakadjon le az ég is, csak béke, megnyugvás ne legyen. Mi ennek az egésznek a mozgatórugója? A gőg. A „mi különbek vagyunk” hite, a meggyőződés, hogy nem azt illeti a kormányzás joga, aki eredményesebb munkával elnyeri a szavazók bizalmát, hanem eleve és örök érvényűen őket, senki mást. És hogy ezért a másik oldallal szemben minden eszköz megengedett, akár az ördöggel is szabad cimborálni. Sok-sok pénzért engedelmes pártapparátusok szolgálják ezt a küldetést, bőven juttatva a pénzből a szellemi vezéreknek is.

Ami a legutóbbi melegfelvonuláson történt, valóban a demokrácia súlyos kisiklása volt. De nem azon a napon kezdődtek a folyamatok, nem a semmiből támadt a gusztustalan ütközet a világ egyik legszebb terén, a magyar történelem és a világkultúra eme fókuszpontján. Hetek óta zajlott a szellemi előkészítés, baloldali közírók és politikusok hetek óta festették az ördögöt a falra, önbeteljesítő jóslataikkal hetek óta bombázták a közvéleményt.

És ez már hanyadik a sorban! Két évtizede hergeli, provokálja a baloldali értelmiség a magyar közéletet, két évtizede mozgat meg minden követ azért, hogy idáig fajuljanak a dolgok, két évtizede riadóztatja minden adódó és megteremtett alkalommal a minden társadalomban meglévő vadakat és balhésokat, és két évtizede triumfál minden kiprovokált összetűzés után. A szörnyű vetés mára beérni látszik. Aggasztóan sok lélek került a Gonosz hatalmába, immár bárhol, bármikor szörnyű dolgok eshetnek meg, bárhol, bármikor működésbe léphet az ördögi forgatókönyv.

Igen, erre kell felkészülnünk. Az ördögi mechanizmusnak sikerült kinevelnie egy népes közösséget, amely a jogos indulatok hullámait meglovagolva bárhol, bármikor képes kisiklatni a demokrácia hétköznapjait. Azelőtt Szabó Alberttel, Potyka bácsival, Bácsfy Dianával, mesterségesen előállított, címzetes dísznácikkal operáltak, de mára már nincs szükség ilyesmire, titkos és nyilvános szervezetek tucatjai szállítják az utcai ütközetek résztvevőit az ország bármely pontjára.

Nem ügynökök ők, nem a titkosszolgálat beépített emberei, ennél a dolog sokkal félelmetesebb. Ezek az emberek meg vannak róla győződve, hogy szabadságharcosok, a jó ügyet szolgálják. És közben a baloldal legtitkosabb vágyait teljesítik be, amikor elhajítják a tojásokat és az utcaköveket – amikor muníciót szolgáltatnak ahhoz az érvrendszerhez, hogy a jobboldalon a demokrácia ellenségei gyülekeznek, akiket bármi áron meg kell akadályozni a hatalom megszerzésében.

Mit lehet ellene szegezni ennek a jelenségnek? A Fidesz a 2002-es kampányban megpróbálkozott a krisztusi parancsolattal – „Hiszünk az összefogás és a szeretet erejében” –, de valljuk be, ezek a szavak erőtlenül peregtek le a sötét falakról.

Más parancsolatra van itt szükség: „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók!” A kígyó okossága kell ide. A jogos indulatok szigorú ellenőrzés alatt tartása, a provokációknak nem felülés, minden lépés meggondolása és megfontolása. Ahogy közelednek a választások, ahogy a baloldali értelmiség egyre inkább átérzi a hatalom elvesztésének lehetőségét, úgy szaporodnak majd a melegtüntetéshez hasonló konfliktusok. Különösen a cigányok körül puskaporos a levegő, ott bármikor emberhalál is eshet (ahogy esett is már), annak pedig kiszámíthatatlanok a következményei.

Egy kormányzás minőségének vannak objektív mérőszámai: infláció, gazdasági növekedés, foglalkoztatottság, eladósodás, aztán várható élettartam, az oktatás, az egészségügy hatékonysága, átláthatóság, különféle bizalmi indexek – ezekben egytől egyig katasztrofális teljesítményt produkál a baloldal, amely Antall kamikaze-kormányát és a polgári kormány négy évét leszámítva hat évtizede tartja a kezében Magyarországot. Tudják jól, hogy ezekkel a mutatókkal nem nyerhetnek, egyetlen esélyük a kultúrháború, az ország köztereinek csatatérré változtatása, hogy aztán magukat állítsák be a rend visszaállítóinak.

Erővel erőt kell szembeállítani, ez a természet vastörvénye – de ennek az új erőnek okosnak is kell lennie. A következő választásoknak nagyon nagy a tétje. Nem csak az, hogy érvényesül-e a történelmi igazság, és akik elvesztegették az ország majd hatvan évét, végre hátrább lépni kényszerülnek, nem csak az, hogy a kormányzásra alkalmatlanok helyét arra alkalmasabbak foglalják el, hanem az is, hogy lesz-e végre béke Magyarországon. Erős, tisztességes, demokratikus béke.