Az Alkotmány 68. § (1) bekezdése szerint a „Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” De vajon mennyire igaz ez a mondat a romák esetében? Jogilag és taxatíve természetesen igaz, de ha a mindennapokat nézzük, végtelenül bonyolulttá válik a válasz. Ugyanis a romák mint államalkotók szinte semmilyen módon sem vesznek részt az ország és saját sorsuk alakításában. Ez nem azt jelenti, hogy azok, akik ma a roma politikával foglalkoznak, nem tesznek semmit, hanem hogy az a mintegy 700-800 ezer ember, akik a magyarországi roma közösséget adják, nincsenek abban a helyzetben, hogy valósan érvényesítsék akaratukat.

Szegény önkormányzatok

Alkotmányunk szerint a rendszerváltással egy időben megalakultak a cigány kisebbségi önkormányzatok, és ezzel gyakorlatilag a mindenkori hatalom megtette a kötelességét. Már ami papíron kötelessége, mert gyakorlatilag a romák – az esetek nyolcvan százalékában – képtelenek működtetni az önkormányzatukat. Ennek számos oka van: a feladatokat, melyeket a hatáskörükbe utaltak, képtelenség ellátni akkor, ha a megfelelő jogosítványok nincsenek meg. Nem lehet elvárni egyetlen testülettől sem, hogy a szociális válságot megszüntesse, még akkor sem, ha többségében cigányokról beszélünk. Ugyanez igaz számos más kérdésre is akkor, ha a megoldáshoz elengedhetetlenül szükséges forrásokat nem biztosítják számukra. Az elvárás megoldható része csak a hagyományőrzésben és a kultúra ápolásában merül ki, ha nem vesszük figyelembe a tehetséggondozás feladatát. Ugyanis hiába fordul egy-egy szülő a CKÖ elnökéhez azzal, hogy tehetségesnek mondják a tanárok a gyermekét és segítsen egy jobb iskolába bejutni, vagy ösztöndíjat kapni, a lehetőségek zártak.

Az önkormányzatiság ugyan magában foglalja a lehetőségek ilyetén való kiaknázását, de a valóság más. A kisebbségi törvény módosítása elengedhetetlen volt, ezt nem vitatja senki, így viszont a kisebbségek érdekérvényesítési lehetőségeit nyirbálta meg annyira a jogalkotó, hogy az már a gittegylet szintjére süllyesztette a helyi roma vezetőségeket.

Hosszú út, új út

A rendszerváltás óta eltelt idő sok mindenben változást hozott számunkra. Megalakultak intézmények, amelyek profiljuktól függően pótolni igyekeznek azt a több száz éves elmaradást, ami ma a cigányság nehéz helyzetét okozza. A hátrányok természetesen nem szüntethetők meg csupán szavakkal, és ettől azért a gondolkodó emberek egy kissé kedvetlenek, ugyanis a valós politikai akaratnak évek óta nyomai sem fedezhetők fel a kormányzati politikában. Elkezdődtek a múlttal való szembenézésnek azon tettei, amelyek elengedhetetlenek a szebb és békésebb közös jövőhöz. Elhangzottak azok a mondatok, amelyek a tisztánlátást célozták és a konstruktivitásból fakadtak, de ezek csak az első – még kissé tétova – lépései voltak a roma politikának. Gyakorlatilag a semmiből kezdődött meg az építkezés egy olyan politikai és gazdasági helyzetben – hogy már a mentális állapotokat ne is említsük –, amelyben nem a fejlődés, hanem az életben maradás volt a tét. A rendszerváltást megelőző idők totális rombolásának nyomai a roma politika jelenlegi állapotán tökéletesen lemérhetők, ugyanis a kisebbségpolitikába beszorított cigányságon belül konzerválódtak bizonyos attitűdök.

A hirtelen ölünkbe hullt szabadsággal együtt nem adatott meg a cigányságnak egy olyan vezető sem, aki képes lett volna a helyes irányt és nívót már az elején megszabni. Abból kellett kihozni, ami adva volt. De mi volt adva? Egy folyamatosan növekvő – de legalábbis stagnáló – demográfiai mutatókkal rendelkező népcsoport – olyan szociális hátrányokkal, melyeken azóta sem sikerült lényegesen változtatni. A mentális állapotokat pedig remekül mutatja az a fajta életérzés, amelyet tévesen a „máról holnapra élünk” szavakkal írnak le nagyon sokan, és ezt roma hagyományként tüntetik fel – tévesen. A negyven év alatt a romákat a kiszolgáltatottságnak olyan szintjére juttatták el tudatos oktatás- és foglalkoztatási politikával, amelynek eredménye a jelenlegi állapot. A mindenkori hatalom a változás idején ezeket a gondokat a kisebbségpolitika hatáskörébe utalta, s ezzel „levette a kezét” a roma ügyről, aminek következményeként vált a politika szent tehenévé.

Generációk és nézetek

Mindezen történéseket a fiatalabb generációk némi értetlenséggel figyelték, annak ellenére – vagy épp azért –, hogy a folyamatokban nem vettek részt. Elődeink tevékenysége folytán a felsőoktatásban részt vevő roma diákok száma hihetetlenül megnőtt. Sokan a felemelkedésnek az egyetlen útját látták a diploma megszerzésében, de sajnos csak múlt időben. Az értelmiségi létnek ugyanis elengedhetetlen követelménye a közügyekkel való foglalkozás: vagyis a politika. Itt aztán sok esetben olyan falakba ütköztek akik megpróbálták, hogy inkább nem próbálták többé. Ennek egyenes következménye lett, hogy sokan inkább nem vesznek tudomást a rájuk háruló felelősségről, amit cigányságuk és értelmiségi létük jelent. Természetes módon reagáltak a legtöbben: a családi körön kívül cigányságuk megtagadásával.

Azok a kisebb társaságok, amelyek mindezek ellenére megőrizték elszántságukat, egyesületekbe tömörültek, hogy legalább ilyen módon tegyenek valamit magukért és a közösségükért. Sajnálatos módon azonban mindezt magányosan és elszigetelten teszik.

Útkeresés

A politikai áramlatok változásával és a jelenleg regnáló hatalom agóniájával egy időben megkezdődött a roma politikai elit útkeresése is. Ezt lehet a hatalomhoz való dörgölőzésnek is nevezni, de ez nem ennyire egyszerű. Mint mindenhol, a kisebbségek érdekérvényesítésének egyetlen útja a mindenkori hatalommal való lehető legjobb kapcsolat megteremtése, és ezáltal a legtöbb lehetőséghez való hozzáférés. (Persze ez pozitív esetben nem pozíciókhoz való hozzáférést jelent.) Ebben a kontextusban tehát elfogadható, hogy a jobboldalt mostanában nagyon sok roma vezető és politikai aspiráns keresi meg, ajánlatokkal és az azokért kért ellenszolgáltatásokkal. A kérdés az, hogy a konzervatívoknak elég nyitott-e a szemük és elég éles-e az emlékezetük azokra a tényekre, amelyekkel találkoznak? Az ajánlatok nyilván minden esetben nagyon vonzóak, de vajon racionálisak és megvalósíthatóak is?

Lehetőségekkel tehát bőven el van látva a jövő kormányzó hatalma, azonban ezek közül kiválasztani a legjobbat és abból korrekt és eredményes koncepciót készíteni, már egy másik feladat. Az egyik lehetőség, ami ma előkerülhet, hogy a már hagyományossá vált rendszert üzemeltetjük tovább olyan paraméterekkel, amilyenekkel eddig. Változatlanul hagyni az önkormányzati rendszert, feltölteni a rendszert az eddig is jelen lévő emberekkel, akik biztosan követni fogják a már meglévő metódust. Az eredmény ebben az esetben borítékolható. Ebben a választásban benne rejlik, a „kis bátorság, kis módosítások, kis eredmények, kis költségek” lehetősége.

A másik esélye a polgári oldalnak, hogy egy új rendszert hoz létre, amelyre egyébként csakis most van lehetősége. A kínálkozó alkalom magában foglalja, hogy változtatva a rendszeren a kisebbségi önkormányzatoktól elvon bizonyos (elsősorban szociális jellegű) feladatokat, viszont a meglévő kulturális, antidiszkriminációs- és hagyományőrzési feladatokat megfelelően finanszírozza, komoly monitoringot beépítve. Az elvont szociális problémákat pedig visszahelyezi a központi kormányprogramba és valódi kisebbségi konzultációt hirdet. Ezzel a központosított vezetési elv érvényesül ugyan, viszont a problémákat össztársadalmi szintre emeli. Ehhez azonban a miniszterelnöki hivatalon belül kell létrehozni egy csúcsintézményt, amely tárcaközi egyeztetést tesz lehetővé, de nem helyezi a „központi pénzeszsák” lehetetlen helyzetébe és megóvja a politikai ügyeskedéstől.

Nem elhanyagolható – s talán központi – gondolat a fiatalabb generációk tehetséges tagjainak a beemelése a rendszerbe. Ez természetesen nem jelenti a már meglévők elvetését, de elkerülhetetlennek látszik a generációváltással automatikusan végbemenő paradigmaváltás. A már meglévő eredményeken felnőtt és szakmailag kiemelkedő tehetségű fiatalok új gondolatai és a velük együtt járó változások meghatározhatják az elkövetkezendő évtizedek roma politikájának irányát.

László Zoltán

A szerző cigány politikus, a Fővárosi Közgyűlés fideszes képviselője