– Az Egyesült Nemzetek Szervezete és a NATO felesleges intézmények, amelyek a XXI. században már nem képesek szavatolni a világ biztonságát. Az európai országoknak el kell gondolkodniuk, hogy a jövőben miképp biztosítják biztonságukat – fogalmazta meg az amerikai új világrend lényegét Richard Perle, a Pentagon tanácsadói testületének volt vezetője, aki egybehangzó vélemények szerint a washingtoni politika legfőbb irányítója. A radikális neokonzervatívok vezérének tekintett Perle ezzel nyíltan kimondta azt, amit a világ már jó fél éve érzett és amitől tartott, de aminek ilyen egyértelmű és világos megfogalmazása alapvetően új helyzetet teremtett.

Hogy tudatos időzítés volt-e Perle bejelentése, vagy a Pentagonban az iraki események miatt eluralkodott zavar véletlen következménye, nem tudni, mindenesetre a főtanácsadó két nappal később – egy korábbi lobbiügyére hivatkozva – lemondott posztjáról. Megfigyelők szerint lemondása azonban csupán formaság, az amerikai külpolitika irányításában továbbra is kulcsszerepet játszik majd. Perle ugyanis kétségtelenül az Egyesült Államok legbefolyásosabb embere, az ő nevéhez kötődik a terrorizmus elleni hadjárat forgatókönyvének kidolgozása, mint ahogy a mostani iraki háború elemeit is ő rakta össze. Elszánt radikalizmusára jellemző, hogy egyes források szerint egy szűk körű stratégiai megbeszélésen ő használta először a „keresztes hadjárat” kifejezést, ami azóta az amerikai háborús politika egyik legtöbbet bírált, mégis legjellemzőbb fogalmává vált. Dick Cheney alelnökkel, Donald Rumsfeld védelmi miniszterrel és helyettesével, Paul Wolfowitzcal együtt ott találhatjuk a Project for a New American Country (PNAC, magyarul Az új amerikai világ tervezete) című nemzetstratégiai iromány szerzői között, amely a Bush-kormány kül- és belpolitikájának alapját képezi.

Ez az iromány – amelynek főbb elemeit két hete a Sunday Herald című lap hozta nyilvánosságra, szép kis botrányt kavarva – pedig részletesen kidolgozva leírja mindazt, amit az Egyesült Államoknak még meg kell tennie az új, Amerika-központú világrend végleges létrehozása érdekében. Valójában nem tesz mást, mint megtölti konkrét tartalommal a Brzezinski-doktrína elveit (lásd Demokrata 2003/1. szám): középpontba helyezi „az USA globális vezető pozíciójának megőrzését célzó tervet, amelynek részét képezi az esetleges hatalmi riválisok felemelkedésének megakadályozása, valamint a nemzetközi biztonsági rendszer amerikai elvek és érdekek szerinti átformálása”, a nemzetközi konfliktusok kezelésében pedig „sokkal inkább az USA, mintsem az ENSZ politikai irányítására van szükség”.

A PNAC-ban foglalt hatalmi törekvések nem újkeletűek, alapjait már az előző Bush-kormányzat idején lefektette Paul Wolfowizt és Cheney akkori védelmi miniszter. Az elnök számára készített feljegyzésben a két stratéga az USA védelmi költségvetésének növelését kérte annak érdekében, hogy minden más országot elrettentsen egy akár regionális hatalomszerzési elképzeléstől is. A tervezet akkor kiszivárgott, így megbukott, érdekes azonban látni, hogy a jelenlegi kormányzat pontosan olyan mértékben emelte a védelmi kiadásokra szánt költségvetési keretet (a GDP 3,8 százalékára), ahogy azt Cheney-ék akkor javasolták. A jelenlegi amerikai politika tehát lényegében az akkor megfogalmazott értékek alapján működik, lassan, következetesen építve a világbirodalom alapjait.

A nemzetközi viszonyrendszer átalakításának egyik első állomása az volt, amikor az USA nem ratifikálta a nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szóló törvényt, holott korábban a világ számos országára komoly diplomáciai nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy csatlakozzon a nemzetközi egyezményhez. Az USA már ekkor deklarálta, hogy nem érzi magára nézve kötelezőnek a nemzetközi jogot, ami azonban most olyan hozadékkal járhat, hogy egyetlen iraki felett sem ítélkezhet a nemzetközi bíróság. Annak ellenére ugyanis, hogy az Egyesült Államok a háború kezdete óta több alkalommal hivatkozott a genfi egyezményre, illetve kritizálta az irakiakat a hadviselés szabályainak megsértéséért, maga az Irak ellen indított háború is a nemzetközi jog megkerülésével, azaz azzal ellentétesen indult, másrészt, miután az USA nem ratifikálta, így panaszosként is csekély jogalappal fordulhat a nemzetközi törvényszékhez. Afganisztán óta azt is tudjuk azonban, hogy az USA az új világrend jegyében maga sem ilyen keretek között gondolkozik. Az elfogott afgán, részben tálib harcosokat ugyanis nem a nemzetközi ítélőszék elé állította (annak ellenére, hogy az afgán háború széles nemzetközi támogatottsággal zajlott), hanem azóta is ismeretlen körülmények között, egy terrorisztikusan őrzött speciális börtönszigeten őrzi őket, nem tudni, milyen jogi normák alapján, és azt sem, meddig.

Az orosz visszatérés

A nemzetközi erőviszonyok átalakítására törekvő folyamat felgyorsulásában nagy szerepet játszott, hogy az Egyesült Államoknak rövid idő alatt a második pszichológiai mélyütést kellett elszenvednie: 2001. szeptember 11-én a sebezhetetlenség mítosza lett a múlté, a két hete indított iraki háború nem várt eseményei pedig a csúcstechnikával felszerelt amerikai hadsereg mindenhatóságának képzetét törték darabokra. Ez pedig azt a kényszert szülte, hogy a hatalmasság mítoszának maradékát kihasználva sürgősen lerohanja a világot – egyelőre politikai értelemben. A lassú, kiszámított amerikai gazdasági és politikai terjeszkedésről részletesen írtunk sorozatunk első négy részében (Demokrata 2003/1-5. szám), most pedig, az iraki konfliktus következtében létrejött mélységes megosztottság és diplomáciai zavar közepette egy huszáros vágással a nemzetközi döntéshozási mechanizmust próbálják meg saját érdekeikhez igazítani.

Tény, hogy az utóbbi időben sokat kritizált ENSZ Biztonsági Tanács működőképességét jogosan érheti kifogás: a hidegháború befejeztéig a Biztonsági Tanács szinte egyetlen komoly nemzetközi konfliktus esetében sem hozott kötelező érvényű határozatot. Sem a kubai rakétaválság, sem a vietnámi háború, sem a kambodzsai népirtás, de a berlini blokád, a prágai tavasz vagy éppen az 1956-os magyar forradalom véres leverésével kapcsolatban sem lépett fel a kollektív biztonság őrzésére hivatott szerveztet. 1990 után azonban a helyzet megváltozott: a Szovjetunió nagyhatalmi megszűntével a BT visszanyerte erejét, hiszen az esetleges orosz vétó elveszítette tartalmát, a széthullott, csőd szélén egyensúlyozó Oroszország nem jelentett sem gazdasági, sem katonai erőt. Így a BT határozatképesnek bizonyult az Öböl-háború és a jugoszláviai háború idején is, hiszen a látszólag többpólusú világrend lényegében egyetlen nagyhatalmi központ, az Egyesült Államok köré csoportosult.

Ebben csak Jelcin Oroszországa hozott változást, amely ismét akadályokat gördített a BT működése elé: 1998-ban a koszovói válság idején a fenyegető orosz vétó miatt BT-felhatalmazás nélkül bombázták Szerbiát, igaz, jogilag NATO-hadműveletként legitimálva a dolgot. Oroszország lassú felemelkedése tehát ismét a kétpólusú rendszer rémképét vetítette Washington elé, amely azonban némileg enyhült a Putyin hatalomra lépését követő erősen nyugat- és főleg Amerika-barát politizálással. A két hatalmi központ onnantól kezdve mindig megtalálta azt a közös nevezőt, amelynek mentén mindkettejük érdeke érvényesült: szeptember 11. után a BT egyhangúlag elismerte Amerika jogát az önvédelemre, a közép-keleti amerikai térszerzés ellensúlyozására pedig az USA felhagyott Oroszország csecsenpolitikájának addig éles kritizálásával.

Hidegháborús szelek

Az egyensúly tehát létrejött, azonban a háttérben az USA természetesen továbbra is az ellenpólus – barátságos – kiiktatására törekedett. Tudható volt ugyanis, hogy az amerikai politikába a sorozatunk korábbi részeiben elemzett okok miatt belekódolt iraki válságot a térségben lévő orosz érdekek miatt Moszkva nem nyeli majd le szó nélkül. Washington pedig úgy gondolta, hogy egy ilyen gyors támadás könnyen megingathatja a gazdaságilag és politikailag a stabilizálódás határán álló Oroszországot.

Miután az ENSZ-ben biztossá vált, hogy Moszkva számára fontosabbak az arab térségbeli gazdasági érdekei, mint az amerikai szövetségesi kapcsolatok, így a BT-ben a háborút ellenző (mellesleg ugyancsak jelentős iraki érdekeltségekkel bíró) európai nagyhatalmak mellé áll, sőt a háború kitörése után a legaktívabb tiltakozó lett. A Fehér Ház pedig hirtelen felmelegített egy jó fél évvel korábbi ügyet, s hirtelen háborús ellenségképet rajzolt Orosz-országból. Washington ugyanis egy héttel ezelőtt azzal vádolta meg az orosz Aviakonverszija nevű céget, hogy olyan elektronikus berendezéseket szállít Iraknak, amelyekkel meg lehet zavarni az amerikai bombák célba juttatásánál használt GPS-rend-szert. A Washington Post napilap szerint emellett orosz szakemberek tevőlegesen is részt vesznek az irakiak oktatásában, míg egy másik orosz cég, az állami tulajdonban lévő Műszeripari Tervező Vállalat éjjellátó készülékekkel és tankelhárító fegyverekkel segíti Irakot – Washington szerint.

A konfliktus háttere bonyolult, mert bár elemzők szerint kicsi a valószínűsége, hogy Moszkva megszegné az Irakkal szemben fennálló ENSZ-embargót, a fegyverszállítás mindig is harmadik országokon keresztül zajlott, így könnyen lehet, hogy Moszkva valóban segítette és segíti Irakot. Az amerikai figyelmeztetés hátterében azonban könnyen az is állhat, hogy Washington így próbálja magyarázni és egyben másra hárítani a tragikus harctéri kudarcait. Az Aviakonverszija igazgatója mindenesetre forgalmi adatok alapján közölte, Iraknak egyetlen ilyen berendezést sem adtak el, ellenben maga az Egyesült Államok a közelmúltban valóban nagy tételben vásárolt GPS-zavaró elektronikát.

Egy null Oroszország javára.

A komoly diplomáciai feszültséget okozó amerikai vád eredményeképpen az addig a diplomácia síkján zajló orosz ellenállást is új dimenziókba helyezte. Igor Ivanov orosz külügyminiszter élesen bírálta az általa „törvénytelennek” nevezett háborút, helyettese, Jurij Fedotov pedig egyenesen „fegyveres megszállásnak” minősítette az iraki akciót. Vlagyimir Putyin elnök a háború azonnali leállítására szólította fel az Egyesült Államokat. Az orosz elnök szerint a hidegháború óta a mostani a legsúlyosabb válság, amely a globális stabilitást fenyegeti. Putyin szerint félő, hogy a konfliktus kilép a regionális keretek közül, mert a háború fenyegeti a nemzetközi stabilitás és jogrend alapjait is.

A helyzet a szavakon túl is fenyegető. Ivanov bejelentette, hogy Moszkva bizonytalan időre elhalasztja a START-3 szerződés ratifikálását, amely a stratégiai robbanófejek számának csökkentéséről szól, néhány nappal később pedig a támadófegyverzet csökkentéséről szóló kétoldalú szerződés beiktatását halasztotta el a törvényhozás. Ezek egyelőre csak jelzésértékű lépések, a helyzet további elfajulása azonban súlyos következményekkel járhat. Az orosz törvényhozás felsőháza mindenesetre válságstáb felállítását javasolja Putyinnak, amely kidolgozná a nemzeti érdekek védelmének stratégiáját az új világrendben. Az orosz nagypolitika, úgy tűnik, egyre inkább abba az irányba tolódik el, hogy sutba dobva az elmúlt években nem kis nehézségek árán kiépített jó amerikai kapcsolatait, nyíltan szembeforduljon az Egyesült Államokkal, és a háború európai ellenzőivel keressen szorosabb szövetséget.

Moszkva így Európa erősebbik részével és Kínával összefogva világhatalmi ellenpontot képezhetne az Egyesült Államokkal szemben. És míg az új világrend alakulásában Európa vezető hatalmai még az utat keresik, Oroszország már az első lépéseket teszi. A Kremlből kiszivárgott nem hivatalos információk szerint Moszkva élénken dolgozik egy "posztszovjet, alternatív védelmi szövetség létrehozásán".

Mindeközben meglepően csöndes a háborút ugyancsak ellenző Kína, amelynek nemrég beiktatott új elnöke, Hu Csin-Tao korábban több alkalommal is az Irak elleni háború ellen foglalt állást. Kína a félelmetes jövő: egy-két évtizeden belül menthetetlenül lehagyja az Egyesült Államokat és Oroszországot, és új nagyhatalomként emelkedhet fel a világban. Most azonban bölcsen hallgat. Talán – Mao Ce-Tung szavaival élve – „a domb tetején arra vár, hogy a völgyben a tigrisek végezzenek egymással”.

Menteni a menthetőt?

A szilárd orosz ellenállás, ha alapjaiban nem is, de irányában és dinamizmusában mindenképpen megrengette az amerikai nyomulást. Ráadásul az USA újabb és újabb presztízsveszteséget szenved el minden egyes harctéri kudarcával, amiből pedig a héten is szép számmal akadt.

A kétmilliós Bászrát az eredeti tervek szerint könnyen és gyorsan „felszabadították” volna a szövetséges csapatok a lakosság Huszein-ellenes lázadása mellé állva, hamar kiderült azonban: a bászrai síita polgárok az iraki hadsereggel vállvetve az amerikaiak ellen fogtak fegyvert. Így a dél-iraki város is háborús területté vált, jelentősen megnehezítve az utánpótlási vonalak fenntartását. Az ellenséges területeken keresztül ugyanis nem lehet eljuttatni a katonáknak a kellő ellátmányt, és üzemanyag hiányában a hadműveletek is leállhatnak. Ráadásul Irakba tömegesen térnek vissza, eddig mintegy 6500-an, a Szaddám Huszein rezsimje elől elmenekült irakiak. Ezek az emberek most a hazájukat védendő, Huszein oldalán harcolnak az amerikai agresszorok ellen.

Az irakiak közben kilőttek két sebezhetetlennek hitt Abrams harckocsit, mégpedig olyan módon, ami igencsak elgondolkodtatta a Pentagon tervezőit: a páncéltörő lövedékek egyenesen a harckocsi egyetlen sebezhető részébe, a motor szellőzőrácsába csapódtak. Másnap két Apache helikoptert lőttek le ugyancsak fejlett ismeretekre utaló módon. Úgy tűnik, a Pentagonban most kezdenek rájönni: a szerencsétlen, elnyomott kecskepásztornak tartott irakiak az Öböl-háború óta magas szintű ismeretekre tettek szert, és szinte naprakészek az amerikai haditechnika vívmányaiból, részletesen ismerik az egyes fegyverek tűzerejét és az objektumok sebezhető pontjait. „Nem olyan ostobák ezek” – kommentálta az irakiak harci taktikáját Anthony H. Cordesman, a Pentagon egyik vezető katonai szakértője.

Rumsfeld csakhamar defenzívába szorult, miután a hadsereg részéről egyre többen őt teszik felelőssé a hadműveleti kudarcokért. Rumsfeld volt ugyanis az, aki az iraki haditerv készítésekor a Pentagon sokat tapasztalt katonai szakértőivel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy legfeljebb 250 ezer fős hadsereg menjen a térségbe, a technikai fölény miatt ez is döntő lesz. A tézis mára megdőlt, hiszen a Pentagon nemrég rendelte el újabb 130 ezer katona odavezénylését, amivel az öbölben állomásozó, Irakot támadó katonai erők létszáma lassan eléri a 380 ezret, bár a hivatalos amerikai kommentárok szerint ez a tervezett menetrend szerinti lépés. Csak emlékeztetőül: az Öböl-háborúban mintegy 750 ezer katonával rendelkeztek a szövetségesek, és az iraki offenzívához szakértők szerint most is legalább ekkora haderő kell.

– Rendkívül érdekes, hogy az összes tábornok így vélekedik erről, mindazok pedig, akik életükben egy puskát sem sütöttek el, másként látják a dolgot, és szívesen háborúznának – mondta tavaly augusztusban a floridai Economic Club rendezvényén Anthony Zinni nyugalmazott tábornok, az Egyesült Államok közel-keleti különmegbízottja, aki elemzők szerint az aktív tábornoki kar „informális szóvivője” (a hivatalban lévő katonák nem bírálhatják nyilvánosan a hadsereg politikai vezetését). Hasonlóképpen vélekedik Norman Schwarzkopf tábornok is, aki az első Öböl-háború idején az amerikai erők főparancsnoka volt. A tábornoki kar jórészt egységes volt abban az álláspontban, hogy Irak a jelenlegi stratégia szerinti lerohanása könnyen második Vietnámmá változtathatja a Közel-Keletet Amerika számára. Rumsfeld kudarca az amerikai katonai vezetés számára elégtétel lenne, egyes információk szerint rendkívüli megvetéssel kezelik ugyanis az annak idején a katonai kötelezettsége alól kibúvó "karrierpolitikust".

Az Egyesült Államokon belüli ellentétek és katonai melléfogások tehát némileg új irányba kényszerítik a külpolitikát is, a világ előtt ugyanis – minden médiapropaganda ellenére – újfent világossá vált, hogy Amerika nem egy sebezhetetlen óriás. Az ENSZ BT pénteken felújította a háború megkezdésekor leállított, Irakot segítő „olajat élelmiszerért” programot, miután a szövegből töröltek egy az Egyesült Államokra és Nagy-Britanniára vonatkozó részt, amely Oroszország szerint utólag legitimálta volna a megszállást, mert szerződő félként ismerte volna el azokat. Az ENSZ ezzel látszólag újra feltámadt bénultságából, valójában azonban arról van szó, hogy – mint azt egy amerikai elemző cinikusan megjegyezte – „megengedjük, hogy segítsék a harcunkat”, azaz közönséges jótékonysági intézményként kezeli a világszervezetet.

– Az Egyesült Államok a bagdadi rezsim eltávolítása után nem fogja senki másnak, még az ENSZ-nek sem átengedni az ellenőrzést Irak felett. Nem azért vettük szövetségeseinkkel a vállunkra a terhet, hogy aztán ne tudjunk meghatározó ellenőrzést gyakorolni Irak jövője felett – mondta szerdán az ENSZ Biztonsági Tanácsában Colin Powell amerikai külügyminiszter, figyelmeztetve, hogy a nemzetközi intézményrendszer „újraélesztése” nem jelenti a régi rend helyreállítását. A nemzetközi helyzet azonban az orosz álláspont megszilárdulásával már más, mint akár egy héttel ezelőtt volt, s az ebben rejlő veszélyekre Amerikának a háború borzalmait azért megtapasztalt európai szövetségesei is rádöbbentek. A korábban kritikátlanul Bush-párti Tony Blair brit kormányfő a hét végén az ENSZ bevonását kezdeményezte az iraki rendezésbe, és hosszú mosolyszünet után tárgyalt a kérdésről Jacques Chirac francia elnökkel. Blair kijelentette, az ENSZ-nek mindenképpen kulcsszerepet kell kapnia az iraki rendezésben. Ez azonban új dimenzióba helyezheti az amerikai-brit kapcsolatokat, hiszen az USA törekvéseiben nem lehet szerepe az ENSZ-nek sem gazdasági, sem politikai téren.

Harctéri jelentés

Az amerikai hadseregben közben rohamosan terjed a frusztráltság és a csalódottság. Könnyen lehet, hogy az iraki sereg morális szétzüllesztésére szőtt amerikai tervek hamarabb köszönnek vissza saját, zsoldos haderejüknél. A hét végén németországi támaszpontjukra érkezett sebesült amerikai katonák ugyanis egyöntetűen azt mondták: semmilyen körülmények között nem mennek vissza!

– Nem ezt mondták, nem erre szerződtünk! – közölte az egyik katona, akinek arcán őszinte borzalom és kétségbeesés tükröződött.

Az úgynevezett „baráti tűz”, azaz amikor tévedésből saját egységeikre lőnek a katonák, eddig jóval több áldozatot követelt szövetséges oldalon, mint az iraki támadások. A háború első hetében az amerikaiak 33, a britek 26 katonát veszítettek, a különbség azonban lényeges: míg az amerikai áldozatok közül 19-en a harctéren estek el, addig a britek csupán két katonát veszítettek az irakiakkal vívott harcban, húszan a „baráti tűz” áldozatai lettek, többségében amerikaiak lőtték le őket. Csütörtökön Naszírija város mellett a homokviharban két amerikai tankoszlop nyitott egymásra tüzet, a baráti harcban számos harckocsi megsemmisült és 37 katona sérült meg, többségük súlyosan.

Az elsősorban a katonák idegi kimerültségéből eredő pusztító „baráti tűz” nem ismeretlen az amerikai haderő számára. Az elmúlt évtizedek háborúiban mind nagyobb arányban okozták az amerikai katonák vesztét saját bajtársaik. A koreai háborúban az összes amerikai veszteség 18 százalékát, az ötvenötezer amerikai katona életébe kerülő vietnámi háborúban 39 százalékát, míg az első Öböl-háborúban már 45 százalékát a „baráti tűz”-nek köszönhette az amerikai hadsereg.

Szakértők alapvetően két okra vezetik vissza: elsősorban a rendkívül felfokozott idegállapot, aminek köszönhetően a harctéren lévő, felpörgetett katonák mindenre lőnek, ami mozog. Vietnámban ez okozta a legtöbb balesetet. Most azonban alapvetően a technikára vezetik vissza az elemzők a történteket. A számítógép vezérelte fegyverek ugyanis a vártnál jóval kisebb hatásfokkal ismerik fel a baráti objektumokat: az egyik balesetben például, amelyben egy amerikai vadászgép egy brit Challenger harckocsit lőtt ki, a tank olyan közel volt, hogy amennyiben a pilóta nem a radarra, hanem saját szemére hagyatkozik, könnyűszerrel felismerhette volna, hogy saját tankjával áll szemben.

Az ilyen típusú veszteségek pedig rendkívüli módon rombolják a katonák önbizalmát és a sereg morális állapotát. Ráadásul tény, hogy a Pentagon haditervezőinek réme a most várható városi hadviselés, a terepet jól ismerő, könnyű fegyverzetű gerillaharcosok ugyanis akár több százszoros túlerőben lévő reguláris hadsereget is megverhetnek a hadviselési tapasztalatok szerint, de a harc mindenképpen rendkívüli vérengzéssel jár majd, amit pedig az imázsra is sokat adó amerikai kormány szeretett volna elkerülni. Bejrút 1982-es, bő két hónapon át tartó ostromában például 200 katona mellett mintegy 7000 civil vesztette életét, Szarajevó bevétele közel két évig tartott a szerbeknek, amely idő alatt hivatalos adatok szerint 11 ezer civil halt meg, köztük 1700 gyerek. Az elmúlt évek legvéresebb városi ostromára a csecsenföldi Groznijban került sor, amikor 1994 szilveszterén az orosz csapatok a könnyű győzelem reményében, szinte ellenállás nélkül vonultak be a belvárosba. Az ezután induló csecsen gerillaellenállás következtében az orosz csapatok azonban két nap alatt 140 harckocsit és 800 embert veszítettek, a 131-es gépesített lövészdandár szinte teljesen megsemmisült. A csecsen fővárosban eközben 45 ezer civil halt meg, ami porig rombolta az orosz hadsereg maradék tekintélyét is. Könnyen lehet, hogy ez a sors vár Bagdad amerikai ostromlóira is.

A Pentagon szerint az iraki főváros ostromához a védőkkel szemben minimálisan hétszeres túlerőre van szükség, ráadásul az elektronika itt mit sem ér. Az emberi ítélőképesség és reakcióidő miatt a városi harcban minden tanknál és elektronikus célzóberendezésnél többet ér a gyalogos katona, ez azonban együtt jár a súlyos amerikai veszteségekkel is. A hadsereg számára készült, Rumsfeld által korábban állítólag lesöpört elemzések szerint az iraki Köztársasági Gárda hónapokig is ki tud tartani az amerikai ostrommal szemben. Az elitkatonák a rendkívül erősen kiépített barikádvonalon túl a városban is számtalan titkos állással rendelkeznek, a modern város képére épült Bagdad pedig ideális terepe a gerillaharcnak, ami eddig is a leghatásosabb fegyvernek bizonyult az amerikai megszállókkal szemben. És bár a Pentagon illetékesei tajtékozva vádolták Irakot a „hadviselés szabályainak megsértésével” – ami egy törvénytelen háborúban önmagában is megkérdőjelezhető állítás -, az irakiak a maguk módján a hazájukért küzdenek.

Itt bizony civilek lőnek megadást színlelve, lesből támadnak, s akár öngyilkos merényletekre is hajlandóak, amire a hét végén már volt példa. A nem várt fejlemények Washingtont is új harcmodorra késztetik, aminek csupán egyik eleme a hirtelen a térségbe vezényelt újabb 130 ezer katona. Az ostromot előkészítendő, a szövetséges csapatok immár szinte folyamatosan bombázzák az iraki fővárost, bevetve a nemrég tesztelt gyilkos bunkerromboló bombákat is, aminek következtében radikálisan megnőtt a civil áldozatok száma. Az ezt elleplezni hivatott kommunikáció pedig csődöt mondott: az iraki fővárosból ugyanis kitiltották az elfogult CNN hírtelevíziót, s az al-Dzsazíra és az Abu Dabi televízió röpíti világgá az iraki piactérre és lakóházakra hulló amerikai bombák széttépett áldozatainak képét. És az amerikai gépek hiába vették célba a bagdadi televízió és a Tájékoztatási Minisztérium épületét (ami mindazonáltal háborús bűncselekménynek számít a nemzetközi jog szerint), a képek bejárták a világot és felkorbácsolták az amerikai agresszióval szembeni érzelmeket.

De csődöt mondott a propaganda két, az al-Dzsazíra által bemutatott halott brit katona esetében is. Blair ugyanis Bushsal közösen tartott sajtóértekezletén tragikus arccal jelentette be, hogy két angol katonát az irakiak kivégeztek, miután foglyul ejtették őket. Nem sokkal később azonban az egyik bemutatott katona nővére tiltakozott a hazugság ellen, mondván: őt felkereste az elesett öccse parancsnoka és elmondta, hogy testvérét nem kivégezték, hanem a harcban esett el, amikor kilőtték terepjáróját.

– Egyszerűen nem értjük, miért hazudnak – mondta a katona nővére. Bár Blair néhány órával később már lesunyt fejjel visszakozott, az incidens kíméletlenül rávilágított a médiapropaganda irányítottan hazug mivoltára.

Végjáték felé

Amit nem találnak, azok a háborúra indokot szolgáltató vélt iraki vegyi fegyverek. Az ENSZ fegyverzetellenőreinek vezetője, Hans Blix szerint soha nem volt bizonyíték arra, hogy Irak rendelkezne ilyenekkel, ugyanakkor a szakember, aki egyébként az események miatt nyugdíjazását kérte, éles kritikával illette az Egyesült Államoknak a kérdésben tanúsított magatartását.

– Csalódott vagyok, hogy nem tudtunk tovább maradni, és nem fejezhettük be a munkánkat, amire a három és fél hónap természetes módon nem volt elég – mondta az osztrák News magazinnak Blix, aki szerint az amerikai kormánnyal mindig is problémás volt az együttműködés. – Nem sokkal a háború elindítása előtt az volt az érzésem, hogy a munkánk kimondottan irritálta az amerikai kormányt. Olyan eredményt vártak tőlünk, ami megfelelt volna nekik, és amikor nem olyat kaptak, bennünket bíráltak.

Blix egyébként bejelentette, a továbbiakban nem kíván a világszervezet bizottságának élén maradni, ezért nyugdíjba vonul. – Tevékenységünk zsákutcába jutott – kommentálta döntését.

Ennek ellenére egyre valószínűbb, hogy Irakban valóban bevetnek majd vegyi fegyvereket – csak nem azok, akiket ezzel vádoltak. A Pentagonból kiszivárgott hírek szerint a veszteségeket belpolitikai okokból mindenképpen a minimálisra csökkenteni kívánó hadsereg korlátozott hatású tömegpusztító fegyverek bevetésére készül Bagdad ostromakor. Brit információk szerint hasonlóan ahhoz, amit az orosz erők vetettek be tavaly a moszkvai túszdráma kegyetlen és gyilkos leverésére, az amerikaiak is harci gázt akarnak alkalmazni. A döbbenetes hírt a világmédia olyan könnyedén lépte át, mintha éppen csak Bush elnök hogylétéről lenne szó. Döbbenetes, mert a sátáni tervben óriási rész hárulhat a totálisan ellenőrzött sajtóra is: könnyen lehet, hogy a vegyi fegyverek bevetése esetén a háború után csupán annyi marad meg a világban: Amerika a vegyi fegyverek miatt indított háborút Irak ellen, és lám, valaki tényleg használt vegyi fegyvert.

Mindezzel párhuzamosan egyre fenyegetőbbé válik a háború kiterjedése is, miután az USA folyamatos iraki fegyverszállítással vádolja Oroszország mellett az Irakkal szomszédos Szíriát is, és Rumsfeld szerint minden esetleges incidensért Damaszkuszt terheli a felelősség. A konfliktust ma már nem tartja kizártnak Szíria sem. Basszár el-Asszad szíriai elnök szerint amíg Izrael létezik, addig fennáll a veszélye, hogy az Egyesült Államok megtámadjon más arab országokat is. A válság ilyen irányú kiterjedése azonban éppúgy nem spontán, mint az orosz konfliktus kirobbantása. Richard Perle már korábban utalt arra, hogy az amerikai hadigépezet nem áll meg Irakban, hanem egyenes rohammal beveszi a szomszédos Szírát is, a végső cél azonban immár kimondva is Szaúd-Arábia, amelyről egy most nyilvánosságra hozott elemzés szerint a Bush-kormány már hivatalba lépése után nem sokkal kimondta: a Bin Ladennel való kapcsolata miatt a szaúd-arábiai (egyébként Amerika-barát) vezetést le kell váltani. Vajon meddig feszül a húr?

* * *

Véres dollárok

„Magyarország ne fogadjon el az USA-tól vérrel szennyezett és olajszagú dollárokat!” – áll a Greenpeace felhívásában, amelyben arra kéri a magyar kormányt, hogy az ne fogadja el az Egyesült Államok által felajánlott 15 millió dollárt. Csáki Rolandtól, a Greenpeace kampányosától megtudtuk, hogy azért szervezték ezt az akciót, mert úgy gondolják, a felajánlott összeg – amiről az USA egyértelműen kinyilvánította, hogy az iraki háborúban vele szövetséges államoknak juttatja – erkölcsileg elfogadhatatlan. A Greenpeace szerint ezek „véres és olajos dollárok”, amit a magyar kormány ráadásul fegyverzetvásárlásra kíván fordítani. Úgy gondolják, a 15 millió dollár az állami költségvetés szempontjából igen kicsi összeg. Kiszámították, hogy ez 1,5 dollár, azaz 400 forint hozzájárulás lenne lakosonként. Ha pedig erre a 15 millió dollárra van rászorulva az államkassza, arra kérnek minden, a háborút ellenző állampolgárt, juttasson el 400 forintot lezárt borítékban „kormánysegély” felirattal a Pénzügyminisztériumba vagy a Greenpeace irodájába. Az adományokból befolyt összeget április 7-én, az uniós szavazás előtt néhány nappal juttatják el László Csaba pénzügyminiszterhez, akit arra kérnek, ezt az összeget fordítsa az iraki hadiárvák megsegítésére és élelmiszersegélyekre.

(knasz)

* * *

A golyókat mi fizetjük

Semmi bajom az arabokkal, de úgy tűnik, közülük sokan gyűlölnek engem. No nem kimondottan személy szerint, hanem mint amerikait. Azt hiszem, azt is értem, miért.

Tegnap lelőttek egy nyolcéves arab fiút. A kórházban meghalt. A golyót, amivel lelőtték, én fizettem. Ez Nabluszban történt, Ciszjordániában; Izrael igényt tart erre a területre és megszállása alatt tartja. Néhány iskolás fiú követ hajított egy dzsipre, amiben izraeli katonák ültek. Erre a katonák tüzet nyitottak, a fiú találatot kapott a mellébe. Egy tanú úgy nyilatkozott, hogy a gyerek nem tartozott a kődobálók csoportjához. Tőlük mintegy száz méterre állt. Az izraeliek azt mondják, a gyerekek közelebbről nem azonosítható „robbanólövedékeket” hajítottak. Tehát önvédelmi aktusban ölték meg a nyolcéves fiút. Lehet, hogy ez egy szörnyű baleset volt. De ezt már nem hihetem el többé. Ilyen „balesetek” ott túl gyakran történnek. Az izraeliek túl sok gyereket lőnek agyon ahhoz, hogy az számomra hihető lehetne. Lassanként már mintegy szokássá vált. Már csak nem is vált ki megdöbbenést.

Az amerikaiak, mint én is, fizetik ezeket a golyókat. Ezt az arabok is tudják. Ezért némelyikük nem kedveli az amerikaiakat. Semmi mást nem tehetek, mint kifejezem legmélyebb sajnálatomat; és megállapítom, nincs választásom. Egy egyszerű adófizetőnek egyszerűen nincs választása. Némely arab talán arra gondol, hogy az adófizető is megvizsgálhatja lelkiismeretét – de legalább az érdekeit.

De csak kevés amerikai zavartatja magát ezek miatt a gyilkosságok miatt. A legtöbben egyszerűen nem látják az összefüggéseket a dolgok között. Ha arabok bosszút állnak amerikai célokon, akkor az amerikaiak azt kérdezik: „Miért gyűlölnek bennünket? Bizonyára azért, mert szabad ország vagyunk.” De ha tényleg szabadok lennénk, akkor mint öntudatos személyek elutasítanánk ezeknek a bűnöknek a finanszírozását. Természetesen az is szörnyű, ha arabok ölnek meg izraeli gyerekeket. De legalább nem kényszerítenek bennünket arra, hogy mi fizessük ezeket a gyilkosságokat. (…)Ezek közül a katonák közül az egyik a fegyverével célba vette egy kisfiú mellkasát és meghúzta a ravaszt. Miféle ember képes ilyesmire? Nem tudom, de Izrael meglehetősen sok ilyen embert látszik kiállítani. Ezek egyike most izraeli miniszterelnök: Ariel Saron. Hivatali elődei közül is jó néhányan ebből a fajtából valók voltak.

Néhány napja meghalt Abba Eban. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán él-e még. Aki hallotta az 1967-es izraeli-arab háború idején az Egyesült Nemzetek előtt elmondott beszédét, soha nem tudja elfelejteni ékesszólását. Milliókat győzött meg közülünk arról, hogy Izrael a civilizáció egy megszállt kis szigete a világ egy primitív részében. A terrorizmus mindig arab terrorizmust jelentett. Per defindefinitionem. Tizenöt éven keresztül ez is volt a meggyőződésem. Azt csak Bejrútnak az Izrael általi szörnyűséges bombázása változtatta meg. Ez volt az az idő, amikor, hogy úgy mondjam, elérkezett Saron órája. Még sok amerikai zsidónak is be kellett látnia: Eban Izraele megszűnt létezni, ha egyáltalán létezett is valaha. (…)

Az Egyesült Államok egy háború küszöbén áll, állítólagosan annak biztosítása céljából, hogy Szaddám Huszein soha ne juthasson tömegpusztító fegyverek birtokába. Ariel Saronnak már vannak ilyen fegyverei. Méghozzá bőséggel. Az arabok ezt is tudják. Úgy tűnik, az amerikai politika arra hagyatkozik a Közel-Keleten, hogy az arabok nem látják a nyilvánvalót. De ha a gyerekeik legyilkolása nem tud megdöbbenteni bennünket, többé ne döbbentsen meg bennünket az ő gyűlöletük sem.

JOSEPH SOBRAN / USA

(Zeit-Fragen, 2002. 12. 16., fordította: Kádár István)

* * *

Amerikai veteránok felhívása

"Military Families Speak Out" /USA

Az USA hadseregének veteránjai vagyunk. Az emberiség többségével együtt, beleértve a saját országunk lakosságának millióit is, mi is ellene vagyunk az USA Irakkal szembeni totális háborújának. Megéltünk mindenféle időket és sok háborút, a politikai felfogásunk egymásétól különböző, de mindannyiunk közös álláspontja, hogy ez a háború igazságtalan. Közülünk sokan úgy hitték, hogy a katonai szolgálat kötelességünk és feladatunk volt ennek az országnak a védelme. A hadseregben szerzett tapasztalataink sok mindent megkérdőjeleztettek velünk abból, amit korábban tanítottak nekünk. És ma azt kell megállapítanunk, hogy sürgető feladatunk felhívni önöket mint az USA hadseregének tagjait annak tisztázására, mely célokért küldik önöket a harctérre – akár meghalni is – és tetteik milyen következményekkel lesznek az emberiségre nézve. Felszólítjuk önöket, akár tényleges szolgálatban állnak, akár tartalékosok, hallgassanak a lelkiismeretükre és cselekedjenek helyesen!

A legutolsó Öböl-háborúban azt parancsolták nekünk mint katonáknak, hogy biztos távolságból öljünk. A levegőből szinte az egész Irakot leromboltuk, százezreket öltünk meg, polgári személyeket is. Emlékszünk a bászrai útra – a halál-highway -, ahol azt parancsolták nekünk, hogy öljük a menekülésben lévő irakiakat. Földmunkagépekkel gödröket emeltettek ki velünk és az embereket élve temettük el. Az uránfegyverek bevetése sugárzó anyagokkal szennyezett hadszíntereket hagyott maga után. A peszticidek és a kísérleti drogok borzalmas alkalmazása, a vegyifegyver-raktárak felégetése olajtüzekkel, amelyek ebben a párosításban méregkoktélt alkottak, egyaránt károsították az iraki népet és az Öböl-háborúban részt vevő saját katonáinkat. Sebesülés vagy egyéb egészségkárosodás miatt minden negyedik öböl-háborús veterán hadirokkant.

A vietnámi háborúban megparancsolták nekünk, hogy az országot romboljuk le a levegő-ből és a szárazföldről. My Laiban több mint ötszáz asszonyt, gyereket és idős embert mészároltunk le. Szó sem volt tévedésről, egyszerűen így háborúztunk. Az ellenségen kipróbáltuk az Orange Agentet és közvetlenül láttuk annak hatását. Tudjuk, hogy néz ki a poszttraumatikus stressz-szindróma, milyen érzés is az, és hogy hat az emberre, mert több mint kétmillió férfi, nő és gyerek szelleme álmunkban is kísért. Hazatérésünk után többen lettek öngyilkosok közülünk, mint ahányan a harctéren haltak meg. (…)

Gyilkossággal nem lehet dicsőséget szerezni. És ezt a háborút nem lehet másnak, csak gyilkosságnak nevezni. Ha egy igazságtalan háborúban ledobott félrement bomba megöl egy anyát a gyermekével együtt, akkor az nem „kollaterális kár”, hanem gyilkosság! Ha egy igazságtalan háborúban egy gyerek meghal vérhasban, mert egy bomba szétrombolt egy víztisztító üzemet, akkor az nem „az ellenséges infrastruktúra megsemmisítése”, hanem gyilkosság! Ha egy igazságtalan háborúban egy apa meghal szívinfarktusban, mert egy bomba szétszaggatta a telefonvezetékeket és nem tudtak mentőt hívni, akkor az nem „a parancs és ellenőrzési berendezések kiiktatása”, hanem gyilkosság! Ha egy igazságtalan háborúban ezer szerencsétlen parasztembert összeszedtek, akik meghaltak egy lövészárokban, ahonnét meg akarták védeni a várost, amelyben egész addigi életüket leélték, akkor az nem győzelem, hanem gyilkosság! (…)

A vietnámi háború ideje alatt ezrek tagadták meg Vietnámban és az USA-ban a parancsot, sokan tanúsítottak ellenállást és szegültek ellen. Sokan tagadták meg a katonai szolgálatot, mások inkább börtönbe kerültek, semhogy fegyvert fogjanak az úgynevezett ellenségre. (…)

Ha az emberek valaha is szabadok akarnak lenni, el kell jönnie annak az időnek, hogy a világ egyenjogú polgárai legyünk és ne egy adott állam katonái. Ez az idő most jött el. Ha megkapják az indulási parancsot, akkor az önök reakciója nagy hatással lesz az emberek millióinak életére a Közel-Keleten és itthon. Az önök reakciója hozzájárul a jövőnk irányának meghatározásához. Döntésüket bármikor meghozhatják. Az önök parancsnokai azt akarják, hogy önök engedelmeskedjenek. Határozottan felszólítjuk önöket, gondolják végig mindezeket! Felszólítjuk önöket arra, hogy döntésüket lelkiismeretükre hallgatva hozzák meg! Ha az ellenállás mellett döntenek, támogatjuk önöket és önök mellé állunk, mert arra a felismerésre jutottunk, hogy egyetlen valódi szolgálatunk az emberiségnek és közös jövőnknek szól.

(Zeit-Fragen, 2003. 02. 24., fordította: Kádár István)