BENCSIK ANDÁS

Egy régi sláger emléke dereng föl, nem jön elő már a dallam, csak a refrén: Pedró és Caracas… Caracas egyébként Venezuela fővárosa, lakóinak száma a külvárosi nyomornegyedekkel együtt meghaladja az ötmilliót. Venezuelában élni rossz, és nem Hugo Chavez miatt. Oda kitántorgott magyarok leszármazottai mesélték, hogy miközben félnek attól, Chavez államosítja a birtokaikat, még jobban félnek a szegényektől. Szomorú csapda: rettegnek a nyomor szülte bűnözőktől, és fáznak a Chavez által bevezetni kívánt polgárosodástól. Venezuela ugyanis olyan tipikusan dél-amerikai állam, ahol a gazdagok kevesen vannak, és nagyon gazdagok, a szegények sokan vannak, és nagyon szegények, közöttük átjárás nincs, csak egy szűk és helyzetéből fakadóan korrupt középréteg, amelyik minden erejével a gazdagokba kapaszkodik. Venezuelában természetes, hogy a felső réteghez tartozó gazdagok az egyik fegyveresekkel védett birtokról helikopterrel utaznak a másik fegyveresekkel védett birtokra vendégségbe, és a gyereket a szigorúan zárt magániskolába páncélozott limuzinnal szállítják fegyveres testőrök, mert aki védtelenül kimegy az utcára, azt váltságdíj reményében azonnal elrabolják a megélhetési bűnözők, hogy egy élő klaszszikus megállapítását idézzük.

Ez úgy jön ide, hogy az SZDSZ még akkor is hazudik, amikor hazudik. Mert nem a szocializmus fenyeget, hanem a dél-amerikanizálódás. Magyarország az utóbbi években észbontóan közel került az össztársadalmi leépülés egy olyan fokához, ahonnan már nagyon nehéz a felemelkedés. Statisztikai tény, hogy nálunk a legrosszabb az életesély, itt élnek a legrövidebb ideig az emberek, és itt a legsúlyosabbak például a rákos megbetegedések egész Európában. Nemzetközi felmérések szerint az oktatás színvonala itt a legrosszabb, a gazdasági növekedés valójában már csökkenés, az adómentes multik teljesítményével együtt is csak a nullához közelít, az államadósság gyorsuló tempóban nő, a korrupció és a bűnözés elérte a politika legmagasabb csúcsait, az infláció magas, az emberek reáljövedelme csökken, a szegények aránya a társadalmon belül, illetve a leggazdagabbak és a legszegényebbek jövedelme közötti különbség folyamatosan növekszik, a nyomor szülte bűnözés, a lumpenizálódott rétegek agresszivitása egyre elviselhetetlenebb, lásd az olaszliszkaiak levelét a belügyminiszterhez és így tovább a fenyegetően közeledő államcsődig. Ami valószínűleg már bekövetkezett volna, ha az Európai Unió védőtere nem stimulálná a válságot.

Magyarország már csak az unióban reménykedhet. Másfelől már csak magunkban reménykedhetünk. Az arcátlan arroganciával gúnyolódó szabad demokraták társadalmi megítélése tökéletesen megfelel az ország állapotának: soha még politikai erőt ennyire nem utasított el a társadalom, s ha van értelme az agonizáló Magyarországon a politikai szélsőség gaztetteiről beszélni, akkor az SZDSZ esetében ez több mint indokolt.

Reményt adó tény, hogy a magyarság ma is elutasítja a kirekesztést és szélsőségeket. Az elutasításnak hamarosan konkrét formáját adhatja a lakosság, mégpedig a polgári demokrácia legmagasabb rendű, legdemokratikusabb formájában, egy népszavazáson.

A népfelséget mindig is megvető, az egyszerű embert kirekesztő, csak saját ravaszságukban bízó szabad demokraták a szélsőségesen emberellenes bolsevikok hagyományait követik. Az első, az 1990-es szabad választásokat kisiklató népszavazáson három igaz és egy hamis kérdéssel csalták csapdába a felkészületlen népet, és vették rá arra, hogy szavazza meg önnön kirekesztését saját jogaiból. Akkor ez sikerült, nem kis mértékben a rendszerváltó politikai erők felkészületlensége miatt. Most arra játszanak, hogy a társadalmi igazságosságot összemossák a kádári szocializmus börtön-egyenlősdijével.

Pedig a népszavazás az athéni fénykor óta a demokrácia legszentebb megnyilvánulása. Most még ennél is többről van szó. Az államcsőd fenyegetésében a háromigenes népszavazás sikere valójában az utolsó esély a válságból való békés kilábalásra. Félsz a jövőtől? Akkor szavazzál!