Már az első valóságshow tájékán ránk telepedett a rossz érzés. Kurvák mint szolgáltatók, a szex mint kötelező gyakorlat, a böfögés, szellentés, tökrázás, pucérkodás, a csácsumi csá mint színvonal, az éktelen hülyeség, az egetverő műveletlenség fitogtatása (az egyik német valóságshow győztese attól lett sztár, hogy megkérdezte ki a f… volt az a Sekszpír?) vált a kereskedelmi csatornák közmegegyezéses normájává. Ebben alighanem egységes a konszenzus a nézőkkel, mert még senki nem jelentette fel a közízlés súlyos rongálásáért ezen műsorok kieszelőit.

A könyvesboltokat pedig ellepik a járulékos hulladékok. A Való Világ a Big Brother és más média-szemétdombok tyúkjainak és kakasainak életrajzai… De tényleg.

Formailag annyi különbséggel, hogy ugyanazon a polcon Winston Churcill élete 1600 oldal, míg Lorenzóé – óvodáskori képekkel – megvan 150 oldal is. Csisztu, Kern, Havas vagy Boros-Bochkor népszerűbbek, mint Thomas Mann vagy Jézus Krisztus (szabadon John Lennontól).

Az egyik ilyen tízperces médiasztár dedikált valamelyik plazában. Déli tizenkettőkor kezdődött az aktus, három órakor még kanyargott a kilométer hosszú sor. Mi lehet a titok? A szépség, az ész, vagy a fing szaga? Mondja már meg valaki.

Hacsak nem arról van szó, hogy egy ügyesen kitalált és még ügyesebben kivitelezett projekt interaktív szereplői, egyben áldozatai vagyunk.

Akik Kismocsok vagy Csöpke szerelmi történetein andalodnak el (az előzőt nemrégiben elégítette ki alaposan egy másik nő), vagy akik a Mónika-showban azon versenyeznek, kinek hány orgazmusa van naponta, vagy szájtátva nézik, hogy Pokrivtsák Mónikának a héten milyen színű a haja, azok nemigen rendülnek meg attól, hogy most belépünk az Európa Unióba vagy sem. Sőt megsértődnek, ha ilyen kérdésekkel zaklatják őket. Kizökkennek az Oki, Szabi, Buci, Csöpke, Árpy, Sziszi, Zsolti és a többiek által szorosra zárt áramkörből. Őket a legkevésbé sem érdekli, hogy alapvető gyógyszerek hónapok óta nem kaphatók, és a magas vérnyomást csökkentő orvosság receptjét azzal löki vissza a patikus, hogy majd márciusban. Ugyanúgy hagyja hidegen őket, hogy az egyik multinacionális cég a másik után hagyja el az országot. Mit számít az, amikor értesülhetünk arról, hogy igazából minden nő leszbikus, legfeljebb tagadja, de ha megszorongatják, bizony elismeri, hogy nincs az a férfi szerszám, ami felérne egy női nyelv bársonyos nyalintásával. Ki figyel arra, hogy a magyar nemzet tragikus fogyása mostanra megállíthatatlan, amikor naponta olvasunk ésszerűnek ható cikkeket arról, hogy a terhesség csapás, bekapott légy, ténye megrontja a barátságokat, a szoptatás gusztustalan, főképp nyilvános helyen, és a csecsemő kizárólag az agyára megy a környezetének. Aki szül? Az a trendi szerint tapintatlan, szentimentális trampli. Kivéve, ha hollywoodi nagymenő az illető, aki maga nem szül ugyan a fenti okok miatt, de örökbe fogad, lehetőleg távol-keleti, ázsiai vagy valamiféle egzotikus színű, bőrű és szagú, szerencsétlen porontyot. Ez ma az anyaság: csapás és karriergyilkosság. Miközben a kiválasztott elit féltékenyen őrzi pozícióját és zárt egységet alkotva foglal el mindenfajta stratégiailag fontos helyet, ideállá emeli a műveletlenséget és tanulatlanságot. A beszédhibát, a halandzsát, a felületességet, a nyilvános trágárságot, a nemi eltévelyedést, az alpárit, a kínosat, a feszengőt, a büszke primitívet, az obszcént, a kukkolót és a mutogatóst.

A média vakító káprázata mellett azt sem vesszük észre, ha élelmes kufárok egyszer csak eladnak bennünket országostól, nyelvestől, földestől. Azt hisszük majd, ez is csak egy trükkös valóságshow.