Pirruszi győzelmet aratott a német baloldal
Németország választott. Rég tartottak a szövetségi köztársaságban ekkora nemzetközi érdeklődést kiváltó választást, és rég volt ennyire megjósolhatatlanul izgalmas az eredmény. A pártrendszert 1949 óta meghatározta a kereszténydemokrata CDU–CSU és a szociáldemokrata SPD párharca, és bár a kezdetek óta ragaszkodnak a németek az arányos végeredményt hozó vegyes választási rendszerükhöz, a két nagy erőn kívül hosszú ideig csak a liberális FDP, majd később a Zöldek tudta stabil parlamenti jelenlétét megteremteni. A német egység után is csak a keletnémet állampárt utódszervezete került be újonnan a Bundestagba.
A 2010-es évek válságai azonban felülírták a korábbi, stabil pártrendszert. Véget ért a CDU–CSU és az SPD dominanciája, és az egykori nagy ellenfelek szinte belesimultak az egymással való közös, nagykoalíciós kormányzásba. Egyre kevésbé tudtak azonban kielégítő válaszokat adni a társadalmat foglalkoztató fontos kérdésekre, miközben a sajtó és a polgárok érdeklődése, témái között is kinyílt az olló. A hagyományos politikai elit ezért kezdett elszakadni az átlagembertől, ami a két nagy párt bázisának erodálását eredményezte. Az SPD számára a mélypont éppen négy évvel ezelőtt, az előző választásokon jött el, amikor épphogy 20 százalék felett maradt az egykor megkerülhetetlen, több választást is megnyerő, nagy múltú párt. Akkor a CDU–CSU még kitartott, de idén az uniópártoknak is eljött az igazság pillanata: 24 százalékos szavazatarányukkal történelmük legrosszabb eredményét érték el múlt vasárnap.
A két nagy párt gyengülése a pártrendszer töredezetté válását hozta magával. Akár tíz-tizenöt éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy 25 százalék körüli eredménnyel választást lehessen nyerni, és az is, hogy ennyire ne emelkedjen ki egyetlen erő sem a mezőnyből. Idén azonban ez már a valóság: a szociáldemokraták győztek ugyan, de igen kétes a dicsőség, pirruszi győzelmük nem közelíti a régi idők fényét.
Ami a kereszténydemokratákat illeti: ünneplésre nem sok okuk van. Pedig a mai Németország leginkább a CDU miatt lett olyan, amilyen. A szövetségi köztársaság 1949-es megalakulása óta eltelt hetvenkét évből csak tizenkilencet töltöttek ellenzékben, a maradék ötvenhármat vezető kormánypártként. Az ideivel együtt összesen húsz szövetségi választásból tizenhatot megnyertek, és a nyolc kancellárból ötöt ők adtak. Nem véletlen, hogy a német politikai zsargonban „Kanzlerwahlverein”, azaz kancellárválasztó egyesület lett a CDU gúnyneve, azonban jelenlegi eredménye már nem teszi érdemessé a címkére. Persze ne felejtsük: a kormányalakításig még sok víz lefolyik a Rajnán és az Elbán, és akár úgy is alakulhatnak a tárgyalások, hogy Armin Laschet személyében kereszténydemokrata kézben marad a berlini kormányfői hivatal kulcsa, amennyiben az SPD nem tud a többi párttal dűlőre jutni. Magyarország számára ez lenne a legkedvezőbb forgatókönyv.
Hiába voltak ugyanis a Merkel-korszak alatt viták a magyar és a német kormány között éppúgy, mint a Fidesz és a CDU–CSU között, a kölcsönös érdekek szerint mindvégig képesek voltak együttműködni a felek. Angela Merkel reálpolitikus. Persze sok vitatott döntést hozott, számos régi programpontját feladta a német jobbközépnek – gondoljunk csak az azonos neműek házasságának törvénybe iktatására, az atomerőművek leállítására vagy a migránsok tömeges beengedésére. De Merkel olyan ember is, akivel észérvek alapján tárgyalni lehet, és nincs benne sem személyes gyűlölet, sem forradalmi világmegváltó hevület a közép-európai országokkal szemben. Ez a reálpolitikai gondolkodásmód pedig Merkel után is jellemzi a CDU-t, Armin Laschet kancellárjelölt ki is jelentette, hogy Magyarország és Lengyelország nélkül nem lehet egyben tartani az Európai Uniót.
Ellenben, ha ellenzéki évek következnek a jobboldali pártszövetség életében, az lehetőséget teremt számukra a megújulásra, az önreflexióra és arra, hogy visszafoglalják a részben üresen maradt, részben a radikális AfD által megszállt jobboldalt.
Nem lehet tehát vitás, hogy a magyar érdekeket a leginkább az segítené, ha továbbra is a CDU–CSU-pártszövetség vezetné a kormánykoalíciót Berlinben. Az eredmények alapján azonban valószínűbb, hogy a már többször tetszhalottnak tűnő SPD kerül a végrehajtó hatalom élére a centrista Olaf Scholz vezetésével. A szociáldemokraták feltámadása az idei év legváratlanabb politikai fordulata Németországban, sőt, megkockáztatom: egész Európában is. A párt ugyanis 2017-es negatív rekordját rendre alulmúlta a ciklus közben készült felmérésekben, és 14-15 százaléknál senki sem várt jobb eredményt tőlük – egészen idén nyár közepéig. A Zöldek kancellárjelöltje, Annalena Baerbock botladozása, Armin Laschet gyenge és hibákkal teli kampánya és Olaf Scholz megnyugtató unalmassága (a szocdem politikust a saját neve és az automata szó összevonásával Scholzomat-nak csúfolta a sajtó sokáig) elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az újabb negatív rekord helyett meglepetésgyőzelmet ünnepelhetnek.
Kérdés azonban, hogy sikerül-e kormányt alakítania az SPD-nek, vagy mégis a második helyezett CDU–CSU kap lehetőséget. A kisebb pártokon múlik, hogy a pártok színei alapján elnevezett felállások melyike valósul meg. A tavasszal még a győzelemben reménykedő, mostanra csak harmadik helyezett Zöldek minden bizonnyal a hozzájuk sokkal közelebb álló szociáldemokratákkal szeretnének kormányozni – a szavazók azonban nem adtak többséget egy ilyen szövetségnek sem. Szükséges tehát egy harmadik partner bevonása, amelyre a liberális FDP a legesélyesebb. A FDP azonban nem elsősorban a Nyugaton megszokott progresszív liberalizmust képviseli, sokkal inkább a szabadpiac-pártiság és a klasszikus liberalizmus határozza meg politikáját, így a jobboldallal könnyebben szót ért, mint a progresszív és állami beavatkozást hirdető baloldallal. Elnöke, a pártot a megsemmisüléstől megmentő és a Bundestagba visszavezető Christian Lindner a kampányban ki is jelentette, hogy ő sokkal szívesebben kormányozna a CDU–CSU-val, mint az SPD-vel. Ez azért sem meglepő, mert Észak-Rajna–Vesztfáliában pont Laschet vezetésével CDU–FDP-koalíció alkotja a tartományi kormányt. Tehát ha Lindneren múlna – és könnyen lehet, hogy rajta fog –, akkor a négy évvel ezelőtt még kudarcot valló Jamaica-koalíció veszi át a kormányrudat, azaz Laschet vezetésével kereszténydemokrata–zöld–liberális (fekete–zöld–sárga, ezek Jamaica zászlajának színei, innen a név) kormány alakul. Persze ez a lehetőség a Zöldeknek nem vonzó annyira, így ők inkább a közlekedésilámpa- (piros: SPD, sárga: FDP, Zöldek) koalíció mellett kardoskodnak. A kampányban még úgy tűnt, hogy a szélsőbaloldal is bekerülhet a kormányba a liberálisok helyett, de ez a Die Linke rendkívül gyenge eredménye miatt elúszni látszik. A párt még a Bundestagból is majdnem kiesett, és csak az mentette meg, hogy a német választási szabályok szerint akkor is járnak listás parlamenti helyek, ha egy párt nem éri el ugyan az ötszázalékos küszöböt, de legalább három egyéni mandátumot megszerez. E szabály nélkül ma nem lenne szélsőbaloldal a német parlamentben.
Izgalmas tárgyalási hetek következnek tehát, ugyanakkor a tét nagyobb annál, mint hogy csak érdeklődve figyeljük. Egy esetleges baloldali dominanciájú kormány ideológiai megváltószerepbe helyezkedne, és erőteljesebben támadná Magyarországot, mint a jobboldal. Hazánknak és az Európai Uniónak is sorsdöntő lehet tehát a tárgyalások eredménye és az új kormány összetétele. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a merkeli évek kiszámíthatósága a múlté, és jóval változékonyabb, hűvösebb szelek fújnak majd Berlin felől, mint eddig.