Polgár és proletár

Azt állítja Bródy János énekes és dalszerző az egyik legszebb magyar népdal dallamára írt csasztuskájában (csasztuska: közismert melódiára írt aktuálpolitikai szöveg a Szovjetunió idején), hogy ha zászló volna, sohasem lobogna. Szerinte ez a helyes polgári alapállás, mindentől és mindenkitől függetlennek lenni… Ami engem illet, ha zászló volnék, örökké lobognék, mindenféle szélnek a barátja volnék, a zászlónak ugyanis az a küldetése, hogy fennen lobogjon és hirdesse, aminek hirdetésére a magasba emelték. A szélálló zászlót úgy hívják, kalapács.

Nem tetszik, ahogy krónikus önazonosság-hiányban szenvedő értelmiségiek verik a mellüket, mondván, ők igazán függetlenek, mert világnézettől függetlenül bárkibe belerúgnak, aki valamiért nem tetszik nekik, mivel értelmezésükben ez a polgári felfogás lényege; soha senkivel semmiféle szövetséget nem kötni, és ha mégis, akkor mielőbb felrúgni azt, mert csak így lehetsz szabad.

Veszélyes játék ez a szavakkal. A polgár ellentéte ugyanis a proletár. A polgár azonban nem arról ismerhető fel, hogy mindenkit utál és csak saját magát szereti, hanem arról, hogy értékekben hisz, és azokért az értékekért képes áldozatot hozni, szélsőséges esetben akár az életét is adni. A polgár a szó eredeti és nemes értelmében tehát nem egy pimasz bohóc, aki szivárványszínűre festi a járdát, hanem az, aki a neveltetése során megismert és megszerzett értékekért – a mi civilizációs körünkben ez alapvetően az Isten, haza, család hármasban foglalható össze – következetesen kiáll. Nem megbízásból, nem is haszon reményében, hanem belső meggyőződésből.

Ellentétben a proletárral, aki bármit is mondjon, bárhogy is szónokoljon függetlenségről, szabad elvekről, emberi jogokról, alapvetően azt lesi, hogy szerepét miként értékeli az a közeg, amelyiknek játszik, mennyit hajlandó fizetni érte, mert ellentétben a polgárral, aki ugyan nem utasítja el a gyarapodás lehetőségét, nem ezért cselekszik, a proletárt a haszon, szélsőséges esetben a zsákmány megszerzése hajtja.

Ma, amikor a nyugati civilizáció öntudatvesztése már-már megállíthatatlannak látszik, és ezzel párhuzamosan a keleti kultúrák fölemelkedése egy új keleti öntudat kifejlődésében ölt testet, nyilvánvaló, hogy a proletár belső bizonyossága hiányában az éppen aktuális helyzetnek megfelelően formálja át újra és újra stratégiáját, ám mivel túlélési esélyei a romló helyzettel együtt folyamatosan romlanak, agresszivitása fokozódik.

A polgár helyzete alapvetően más. A mélyülő válság sem rendíti meg belső világképét, értékrendjét nem adja fel, mert nem alaptalanul reménykedik abban, hogy kitartása meghozza gyümölcsét, a többség túlélését e civilizációs kataklizmában. A civilizációs öntudatvesztést ugyanis valószínűleg egy új barbárság kora követi, ám ez nem jelenti feltétlenül minden érintett kultúra megsemmisülését, mert aki önazonosságát megőrizve átér a túlpartra, az túlél. Népvándorlás, tatárjárás, törökdúlás, német, orosz megszállás, trianoni területcsonkítás sem volt képes megrogyasztani a magyar nemzeti identitást, amely eddig sikeresen kiheverte a proletár vírus visszatérő fertőzését is.

Mintha megőrült volna a nyugati világ, mintha tudatosan készülne önmaga elpusztítására, odafigyelve a legkisebb részletre is. Mégis, van okunk a reménykedésre. Reménységünk forrása az istenét, hazáját és családját szerető polgár, aki e szent hármasságért bármilyen áldozatra kész.