Az ovális irodában a legtitkosabb belső kör hallgatta az elnök beszámolóját. Obama az órájára pillantott:

– 2011. május elseje, washingtoni idő szerint huszonhárom óra van – rögzítette. – Titkosszolgálati információk szerint Oszama bin Laden egy pakisztáni városban bujkál. Haditengerészetünk egy különleges egysége parancsot kapott, hogy likvidálják a terroristát. Az akciót többször lemodellezték, mielőtt az éles bevetésre sor kerül. Elődöm, George W. Bush lebombázta Afganisztánt és Irakot megtorlásul, mert az Egyesült Államok nem tűrheti, hogy megtámadják, megalázzák, vagy akár csak belepiszkáljanak az érdekköreinkbe. Akaratunknak mindenáron érvényt szerzünk, mert erre kaptuk a felhatalmazást, és ezt várják el tőlünk támogatóink. Akinek aggályai vannak, az nem elnöknek megy, hanem használt nyakkendőt árusít a bolhapiacon. Itt olykor kemény döntéseket kell hozni.

– Elnök úr, nem lesz gond, ha a világ másik felén amerikai katonák meggyilkolják az egyik ellenfelünket?

– A politika így működik: érdekek mentén. A nagyhatalmak érdekei pedig erős érdekek. És erős érdekérvényesítés áll mögöttük.

– Ha kell, lángba borítunk egy országot?

– Akár egy kontinenst is. A szabadságnak ára van.

– Ha ezek a szavak innen kiszivárognának…

– Nem szivároghatnak ki. Amellett – újra az órára nézett – az akciót ezekben a pillanatokban hajtják végre. – Megcsörrent a telefon. Obama felvette, figyelmesen hallgatott, majd letette és sokatmondóan körülnézett. – Amit elmondtam, immár nem terv, hanem történelem.

– Azt írja majd a sajtó, hogy gyilkosság!

– Éppenséggel írhatná, de nem fogja. Egy tömeggyilkos ellenség kiiktatása nem gyilkosság, hanem háború. A háború legitim dolog, az erősek érdekvédelme.

– Nem leszünk így agresszorok?

– Az agresszor mibenléte kizárólag azon múlik, kire mondják. És mivel itt mi mondjuk a legnagyobbakat, és mi nem mondunk ilyet, hát nem leszünk azok. Így megy ez, gyerekek, nem hiába kaptam Nobel-békedíjat. Megyek, bejelentem a tévében, mit végeztünk.