Pórázt reá!
Belefulladt a gyógymedencébe egy hétéves gyerek az egyik strandon. „A szülei egyedül hagyhatták a gyerekmedencében, amíg elmentek a büfébe. A kisfiú azonban egy idő után átment a mély vízbe, az úszómesterek vették észre, hogy fuldoklik, de sem ők, sem a mentők nem tudták megmenteni.” (Ez az egyik történet, de van még másik is.)
„Magára hagyták.” Előttem a jelenet. Anya áll papucsban, kezében ridikül vagy pénztárca, és odaveti a kölyöknek: Ne menj a medence közelébe, amíg anya elmegy lángosért! Kölyök áll, vagy guggol, talán odafigyel, de lehet, hogy épp piszkálgat valamit, vagy bambul a távolba, és bólint: jó.
Egy ideális világban, ahol az engedetlenséget retorzió követi, ez ér is valamit. De ma, az agyonkényeztetés, a „gyereknek jogai vannak” korában ez semmi. Nudli. Olyan, mintha el sem hangzott volna. Az egész életét abban az univerzumban élte, amelyben mindent szabad. Amelyben meg sem próbálták keretek közé szorítani. Amelyben az anyja a barátnője, a haverja, ha rossz a kapcsolatuk, még az se, de semmiképp nem hatalmi ág. Hatalmi ágat talán nem is látott életében. A tanár őérte van, a társadalom őérte van, az alapítványok, jogvédők, az állam, a törvények mindenki őérte. Az ő nézőpontja az origójuk, az ő szemével nézik a világot, az ő érdekeit védik és érdeksérelmeit torolják meg. Majd biztos érdekli az a szó, hogy „nem”. Hogy „tilos”. Nem is ismeri. Legfeljebb ósdi, fekete-fehér filmeken, amiket nemsokára úgyis betiltanak. A gyerek burokban él, amelyben ez a szó és fogalom nem szerepel, amelyben nincs tétje semminek, anya mindent megért, elfogad és kijavít. Aztán első találkozása a valósággal végzetes. Persze, hogy belemegy.
Ha a gyerek derekára pórázt kötnének, egyfajta kötőféket, azt mondaná az összes idealista, hogy embertelen. De egyedül hagyni nem az. Akkor már inkább a kötőfék. Ha már a pofon ősi szokása kiveszett korunkból.