Június negyedike a magyar történelem legsúlyosabb megrázkódtatásának napja. 1920. június negyedikén Trianonban olyan békediktátumot kényszerítettek a magyarságra, amely területének kétharmadát idegen államok uralma alá hajtotta. Idegen megszállás alá került több millió magyar, akiknek azontúl üldöztetés, elnyomatás lett osztályrészük. Európa biztonságának kulcsát, Közép-Európa legfőbb stabilitást teremtő államát szaggatták szét ezzel, eltépve a Kárpát-medence gazdasági egységét is, megbénítva ezáltal úgy a csonkaországot, mint a zsákmányszerző államokat. Trianonra emlékezni kell, mert Trianon nem múlt idő, nem történelem. Itt él velünk, megkeseríti mindennapjainkat, veszélyezteti jövőnket. Trianon folyamat, amely 1920 előtt kezdődött, s ki tudja, meddig tart még. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor idegen erők szállták meg a magyar kultúrát és gazdaságot, s a nemzet egésze helyett saját személyes érdekeiket igyekeztek érvényesíteni. A pesti bankok lelkiismeret-furdalás nélkül folyósítottak alacsony kamatú kölcsönt dél-román kis bankoknak, amelyek ebből a pénzből sorra vásárolták fel Erdélyben a földeket. A pesti sajtó eközben azt harsogta, hogy a magyarság elnyomja a nemzetiségeket. A cseh, a román, a szerb propaganda persze rákontrázott erre, s nem kellett sok idő, hogy magasra korbácsolják az etnikai gyűlöletet. Jött az első világháború, amelynek során egyes magyarországi körök a legnyíltabb hazaárulást elkövetve, szégyenkezés nélkül Magyarország vereségére tettek, azért szorítottak.

Tragikus, hogy IV. Károly király nem volt képes igazi uralkodóként viselkedni akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, 1918 októberében. Ahelyett, hogy a magyarság válságos helyzetét kihasználó kávéházi forradalmárok közé lövetett volna, kinevezte miniszterelnöknek a magyar történelem legundorítóbb hazaárulóját, a degenerált Károlyi Mihályt. Az őszirózsás patkánylázadás bármiféle ellenállás nélkül győzött, megindítva ezzel Magyarországot a Trianonhoz vezető lejtőn.

Nem tanulság nélkül való a pesti baloldali sajtó akkori magatartása, amelynek esszenciája Az Est című szennylap 1918. március 31-i számának alábbi szövege: „Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor, az új erők napja”.

Egy lap, amely Magyarország vesztét ünnepli kendőzetlen nyíltsággal. S nem volt egyedül. A Linder Bélák, a Jászi (Jakubovits) Oszkárok, a Kéri (Krammer) Pálok, a Hatvany (Deutsch) Lajosok mind a Szent Korona országának pusztulását segítették elő és ünnepelték szemérmetlen őszinteséggel. S hogy nehogy valaki megállítsa őket, meggyilkoltatták az egyetlen embert, aki akkor megmenthette volna Magyarországot, gróf Tisza Istvánt. Az alkoholista Linder Béla mint „hadügyminiszter” szélnek eresztette a hadsereg maradékát akkor, amikor cseh, szerb, román csapatok támadtak minden oldalról Magyarországra.

Történelmünk legsötétebb fejezete volt ez, amelyet magyar kenyéren kövérre hízott idegen hazaárulók írtak a fajtánk vérével. Soha nem szabad elfelejteni a nevüket, és soha nem szabad elfelejteni, hogy június negyedikén Trianonban magyarok millióit hajtották idegen uralom alá.

Trianon azonban ma is tart. Velünk él, meghatározza mindennapjainkat. Ennek legfájdalmasabb, ordítóan figyelmeztető példája Szelmenc, amelyet a szlovák-ukrán határ vág ketté. A szelmencieknek sok száz kilométert kell megtenniük vízumért, majd a legközelebbi határátkelőhelyig, ha át akarnak jutni a falu egyik feléből a másikba. Trianon elszakította a magyart a magyartól. Délvidékről Erdélybe, Erdélyből Délvidékre, Kárpátaljáról Csonka-Magyarországra vagy máshová eljutni csak vízum birtokában, hosszas utánajárás és a hatóságok packázásai után lehetséges. Mindennapi Trianon a számos magyarellenes támadás Délvidéken, az ortodoxia terjeszkedése, a bádog és a beton ízléstelen harsánysága az egykor Tündérországnak nevezett Erdélyben, a magyar emlékek megrongálása és a magyarság elleni kirohanások Felvidéken, a nyomor és az elszigeteltség Kárpátalján. Mindennapi Trianon a magyar nyelv elszigetelése, oktatásának lehetőség szerinti akadályozása, az erőszakos asszimiláció, a fű alatt zajló betelepítések, az ősi magyar szállásterületek etnikai és kulturális arculatának tervszerű megváltoztatása szerte az elszakított területeken. És mindennapi Trianon a nemzeti öntudat elleni aljasan következetes aknamunka Csonka-Magyarországon. Ugyanazok uszítanak ugyanúgy a magyar egység, a szerves nemzet ellen, mint akik 1918-ban és előtte tették.

A csonkaország csonka tudatának megnyilvánulása volt december ötödike előtt a soha el nem évülő, főbenjáró bűnök legsúlyosabbika, az aljas indokból, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett haza- és nemzetárulás Gyurcsány, Hiller, Eörsi és a többi magyarellenes uszító részéről.

Trianon megbénította a magyarságot, és bár a huszadik század egyetlen reményteljes időszakában, a Horthy Miklós nevével fémjelezhető korban felcsillant a remény elrabolt területeink visszaszerzésére, a részleges sikereket elsöpörte a második világháború vihara, amelyben – főleg Anglia árulásának köszönhetően – egész Európa veszélybe került. Jelenleg földrészünk saját arculatát elveszítve, mondvacsinált, dogmákból táplálkozó kényszerek és az etnomazochizmus által béklyóba kötve, önvédelemre képtelenül vegetál, a Kárpát-medence pedig természeti csapásoktól, etnikai gyanakvásoktól szenved, ahelyett hogy az itt élő népek okos munkával ismét édenkertté varázsolnák ezt az istenáldotta tájat. Hiszen minden megvan itt, ami kell. Vannak érceket rejtő, erdőkkel borított hegyeink, energiát biztosító folyóink, a világon egyedülálló búzatermő síkságunk, kövér legelőink, és nem utolsósorban hozzáértő, dolgos emberek lakják ezt a vidéket. Trianont tehát meg kell haladni, mert ez minden itt élő nép és egész Európa érdeke. Más szóval, Trianon revíziója elkerülhetetlen.

Ehhez azonban szükség van a Magyarország testéből hatalmas darabokat kiharapó népek magyarfóbiájának leküzdésére. Meg kell értetni velük, hogy nem akarunk elvenni semmit, ami az övék, pusztán azt akarjuk, ami minket illet: magyar életet a magyar élettérben. Meg kell értetni velük, hogy egyetlen szerbet, szlovákot, románt, ukránt sem akarunk kiűzni a házából, de azt akarjuk, hogy egyetlen magyart se űzzön ki senki ősei földjéről. Ugyanakkor nekünk, magyaroknak is felül kell vizsgálni a szomszéd népekhez való viszonyunkat. Mert tegyük a szívünkre a kezünket, az átlag magyar igencsak utálkozik, ha például románokról hall. Ez az ellenérzés részben történelmi sérelmekből, részben információhiányból fakad. Bizony a román vagy épp a szerb is csak olyan ember, mint mi vagyunk, még ha utóbbiak között sok vadrác akad is.

A Kárpát-medence szerves egységét helyre kell állítani, hiszen ez minden itt élő nép érdeke. De ez csak akkor sikerülhet, ha a román nem bozgorozza le a magyart, s a magyar nem szőröstalpúzza le a románt. Okos építő munkával, a józan észre apellálva kell összekötni a szálakat, amelyeket a történelem tébolya szétszaggatott. A – mégoly jogos és érthető – érzelmeket ebből az építő munkából ki kell kapcsolni. Az elkeseredett sovinizmust az egészséges, fejlődőképes nacionalizmusnak kell fölváltani.

A szomszéd népekkel történő kiegyezésre és újraegyesülésre azonban csak akkor van lehetőség, ha mi, mindannyian magyarok, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk. Ezért legelőször is a nemzet szerves egységét kell helyreállítani. Ennek legfőbb eszköze a magyar állampolgárság kiterjesztése minden magyarra. A nemzet csak akkor tud egységes politikumként fellépni és érdeket érvényesíteni, ha minden tagja egyben állampolgára is. Ennek elsődleges feltétele, hogy Csonka-Magyarországon helyreállítsuk az öncélú magyar nemzeti államot. Ezért tehát minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a magyarországi államot visszamagyarítsuk. Bármilyen áron ki kell szorítani a hatalomból és a közélet befolyásos területeiről azt a velejéig magyarellenes garnitúrát, amely jelenleg megszállva tartja a magyar élet és az államvezetés pozícióit. Ez nem elsősorban jobb- vagy baloldal kérdése (bár hazánkban a baloldal nyíltan vállalja a nemzetellenességet), a legfőbb törésvonal ebből a szempontból a nemzeti érdek vállalása vagy az az ellen való aknamunka mentén húzódik. Azokat, akik a magyar nemzeti restaurációt akadályozzák, el kell távolítani a közéletből, és a legszigorúbban felelősségre kell vonni. Ide tartozik, hogy június negyedikét – mint jelenkori történelmünk legmeghatározóbb tragédiájának dátumát – nemzeti emléknappá kell nyilvánítani. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a polgári kormány sem kezdeményezte ezt, pedig a kommunizmus emléknapja és a holokauszt-emléknap mellett erre is nagy szükség lett volna, hiszen a történelem oktatásában gyalázatosan kevés szó esik legnagyobb tragédiánkról.

Mondd el fiaidnak és lányaidnak! Június negyedikén minden magyarnak emlékeznie kell! A nemzeti öntudat szabadíthatja csak fel azokat a lelki felhajtóerőket, amelyek nélkül nincs élet, nincs jövő. Egy újraszervesült, újraegyesült erős, öntudatos magyarság történelmileg bizonyított magnetikus erejénél fogva képes lesz olyan politikát folytatni, amely ismét összeránthatja a Kárpát-medence egységét, minden itt élő nép hasznára és megelégedésére.