SAJTÓKLUB – A Demokrata csak emlékezik
Talán idézzünk a jól kilépő díjazott, a Magyar Irodalmi Díj 2003 és a vele járó ötmillió forint boldog tulajdonosától néhány sort abból a laudációból, amit a díjat odaítélő egyik zsüror, Réz Pál lelkendezett az egyik irodalmi hetilap hasábjaira. Előbb egy rövidebbet, épp csak étvágygerjesztőnek: „Mért ne legyek én szobatiszta, kiterítenek úgyis; mért ne legyek szobatiszta, kiterítenek úgyis.” A lelkes zsüror szerint, „ha ezt a két sort olvassuk, először elnevetjük, sőt elröhögjük magunkat – de kisvártatva valami rossz szúrást érzünk a bordáink között.” Nem ismerve Réz Pál egészségi állapotát, csak reménykedhetünk, hogy a rosszullét múlónak bizonyult, mert az idézett szöveg amúgy nem ad okot – őszintén szólva semmire sem. Ez bizony nudli.
De itt van mindjárt egy másik. Tán ez ért meg ötmilliót: „Az én hazám kopottkabátú, / de nékem zizzenő dzsogging, / szemében egy-egy szívlapát bú, / csuklik kicsit, kicsit meging, / a forma rácsán rendre átbú / (bár össze kéne tartanom) / a szertelóbált kezü-lábú, / de hazafias tartalom, / mit illene kitöltenem? / hazám hazám te min -de nem.”
Lapzártakor Parti Nagyot még nem vették vissza a vidám írószövetségbe és Döbrentei Kornélt sem koncolta fel egy jótét lelkű demokrata.
* * *
Kedvenc becsületsértésem így hangzik – bár ezt az én helyzetemben talán nem tanácsos megkockáztatni, de mégis, hátha – „Jó reggelt, hazudta Kovács László.” Amikor ez a tréfa kedvenc napilapomban megjelent, azt gondoltam magamban, hűha! De nem lett semmi baj belőle. A mieink mulattak, az odaátiak tán dühöngtek, az érintett igen helyesen úgy tett, mintha nem vette volna észre. Na, de most más a helyzet. Ezt most itt saját név alatt fölemlegetve, mondhatni visszaesőként visszhangozva – hát kockázatos dolog így másodfok előtt, ha tetszenek érteni. De mégis muszáj. Arról van ugyanis szó, hogy Bárándy Péter igazságügy-miniszter hétfőn reggel az MTV Nap-keltéjében határozottan kijelentette, hogy „nem szabad hamis tényállítást tenni”. És még hozzátette ezt a nagyon fontos mondatot: „Ha ezt valaki úgy hágja át, hogy azzal másnak a becsületébe gázol, akkor azért büntetőjogi felelősséggel tartozik. Legyen újságíró vagy nem újságíró.”
Bárándy Péter a „nem újságíró” kategóriába tartozik. Hát nézzük. Az alkalmat az adta a beszélgetésre, hogy egy nemzetközi szakmai szervezet levelet írt a miniszterhez az elsőfokú ítélet (tízhavi letöltendő fogházra ítéltek) elfogadhatatlanul súlyos volta miatt. Bárándy szokatlanul könnyelműen fogalmazott, tán elborította agyát a gyűlölet: „Ugye valakiről, aki speciel ebben az esetben a bitófa alatt állt egyszer, azt mondani, hogy az ő vallomásai alapján ítéltek másokat halálra, hát azt sem veszélytelen kimondani.” Mivel a beszélgetéskor jelen sorok szerzőjét a műsorvezető néven nevezte, szükséges itt megjegyezni, hogy a miniszter, aki egyértelműen rám célzott, súlyos valótlanságot állít: én ugyanis soha sehol nem mondtam és nem írtam Mécsről ezt.
Bárándy pontosan azt a bűnt követte el, amivel engem vádol. Érdekes volna megtudni, hogy a jog minisztere vajon merne-e hozzám hasonlóan a bíróság elé állni, mentelmi jogáról lemondva, hogy megismerje saját szavai súlyát és azok vitatható igazságtartalmát. Ami engem illet, kész vagyok számára megteremteni ehhez a jogi lehetőséget.
Bárándy Péter ugyanis előítéletesen fogalmazott. Elárulta ellenszenvét, amikor az egyik újságíró hibáját a másikénak tudta be annak érdekében, hogy vagy a főszerkesztőt fenyegesse a börtönnel, vagy – ahogy a meghökkentő metamorfózison átmenő Boros Péter egykori MDF-es belügyminiszter ajánlotta volt ugyanebben a műsorban – magát a lapot azzal, hogy irreálisan magas, több tízmilliós büntetést mér ki rá a bíróság, melybe a szerkesztőség belerokkan, s mint a szószátyár Boros reméli, a lap belebukik. Csakhogy az inkriminált mondatot nem a főszerkesztő írta le, Bárándy tehát – indokolt itt, hogy az igazságügy-miniszter hajszálpontos szavait idézzük – egy szép nagyot hazudott. Tíz hónap letöltendő. Első fokon. Mármint Bárándynak.
* * *
Élvezet olvasni Kövér László nyilatkozatait, mert bár hallatlan vihart kavarnak kijelentései, s egész médiakommandót tréningeztek arra, hogy a politikus szavait lessék, s azokat visszhangozva hatalmas műfelháborodásokat generáljanak, ez sem elég ahhoz, hogy Kövér időnként ki ne mondja, amit gondol. Ilyenkor az ember kellemes elégedettséggel állapítja meg, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség egyik legfontosabb közéleti szereplője azt mondta ki, amit maga is gondolt, de talán nem tudta ennyire frappánsan megfogalmazni.
Álljon itt ezért – nem titkoltan azon célból, hogy a fentebbi alávalóságok után az olvasó némi felüdülést nyerjen – egy rövid idézet a Magyar Nemzet szombati interjújából azoknak, akik nem járatják a napilapot. Akik pedig már olvasták, talán azok sem bánják, ha visszagondolnak ezekre a barátságosan csípős mondatokra:
„Hallgatólagos munkamegosztás van az MSZP, az SZDSZ, illetve értelmiségi holdudvaruk és más szimpatizánsi körök között. A Tilos Rádióhoz tartozó brigantik és a hozzájuk hasonló lények – akik kereszteket döntögetnek, keresztény jelképeket gyaláznak meg – sárba tapossák azok érzésvilágát, értékrendjét, akik 1990 előtt sokat szenvedtek, sokszor fizikailag, egzisztenciálisan is azért, mert hitüket nyíltan megvallották. Miután ezek a provokációk ma a demokrácia szabályai között már nem a szemlesütött, rettegő hallgatást, beletörődést váltják ki, hanem az emberek felemelik a hangjukat a jogaik védelmében, a baloldal – Kovács László, Kuncze Gábor meg a Werberjugend – szélsőséges megnyilvánulásként értékeli ezeket az önvédelmi demonstrációkat.”
Talán nem haszontalan a fenti megállapításokhoz mindjárt példával is szolgálni, méghozzá az ugyanezen a napon megjelent Népszabadság példátlanul aljas vezércikkével, mely a Demokrata múlt heti összeállításától rándult görcsbe. Imigyen:
„Orbán Viktor táborában az egyetlen zászló alatt szélsőségesen eltérő Európa-képzetek férnek meg, s a tábor vezére azt kommunikálja, hogy az odatartozáshoz nem kell ezek között választani. Hat évtizeddel ezelőtt azonban ilyen lehetőség nem volt. Valaki vagy az antifasiszta koalíció Európáját védte, melyen a polgári demokrácia és a bolsevista diktatúra osztozott, vagy a náci diktatúra egységes Európáját, a kiirtott népek, a rabszolga népek és a felsőbbrendű népek Európáját. A Demokrata döntött.”
Sok alávalóságot írtak le jellemhiányos bértollnokok az előző korszak idején, de a vezércikket jegyző Révész Sándor azon megállapítása, hogy az antifasizmuson „a polgári demokrácia és a bolsevista diktatúra osztozott”, ritka galád kiforgatása az elmúlt évszázad történelmének. Ez az „osztozás” ugyanis körülbelül százmillió ember halálát okozta, s bevezetésekor rögvest megismertette a magyar nők tízezreit a megaláztatással és az ázsiai szifilisszel, megakasztotta a magyar polgárosodást és olyan súlyos és jóvátehetetlen károkat okozott a nemzet fejlődésében, melyeket máig sem volt képes kiheverni. A bolsevizmus pokoli térnyerését kedélyes antifasiszta osztozkodássá eufemizálni – moslék tempó, vagy ahogy Kövér László mondaná, briganti stílus. De még mennyire az. Arról nem beszélve, hogy ebben a kegyetlen kérdésben a Demokrata nem döntött, mert nem is dönthetett. Mint ahogy abban sem döntött a lap, hogy a bolsevizmust szükségszerű vagy elkerülhető csapásként kell-e értékelnünk. Nem ismételgetve az e heti vezércikkünk szavait, itt csak arra célszerű utalni, hogy a lap célja egy tény felmutatása volt: azok a katonák, akik a körbezárt budai várból egy pokoli történelmi helyzetben kitörtek, hősök voltak. És nemcsak ők, hanem a jelenkor is megérdemli, hogy a megkövesedett marxista történelemszemlélettel szemben itt egy rugalmasabb és humánusabb nézőpont nyerjen érvényességet: két pogány között elszenvedvén Pest és Buda példátlan lerombolását, egyaránt alávetve és megaláztatva a nemzeti és a nemzetközi szocializmus által, hadd emlékezzünk meg a magunk hőseiről, akiknek nem adatott meg akkor és ott, hogy Révész sunyi cinizmusával osztozkodjanak a polgári demokrácia és a gyilkos bolsevizmus üdvtörténetén. Mert csak abban dönthettek, hogy miképpen haljanak meg. Gyáván vagy bátran. És ők a férfias halált választották. Nem a Demokrata döntött. Ők döntöttek. A Demokrata csak emlékezik.
* * *
Őszinte, bár nem felhőtlen örömmel üdvözöljük a Demokrata olvasótáborában az MSZP frakcióvezetőjét, Lendvai Ildikót, aki a Népszava hétfői számának címoldalán adta ország és világ tudtára kecses mozdulattal, hogy kedveli ezt a kellemes és csinos lapot. Mi is szeretünk téged, Ildikó!