Azzal egyetértek, hogy a parlamenti képviselők viselkedjenek és vitatkozzanak kulturáltan egymással, de onnét sem zárnám ki a szellemes gorombaságot, a békés nyáladzás ugyanis az önkényuralmak kísérőjelensége. Akik a heves és durva vitákat ellenzik, még mindig a diktatúrában élnek lelkileg, ahol egy párt, egy vélemény, egy akol volt a meghatározó. Mint ahogyan diktátorlelkületű az is, aki pártfőtitkárnak nézi a polgári szövetség elnökét, és panaszra szalad hozzá, ha nem tetszik neki valami.

A sajtó és irodalmi publicisztikából viszont tilos kizárni bármit is, mert ott minden viszonylagos. A stiláris kifogások könnyen a szólásszabadság korlátozásához vezethetnek. Másrészt minden embernek más a tűréshatára. Az egyiknek durvaság az, ami a másiknak puhánykodó meghunyászkodás. A diktatúrában a pofonok azonosak, a demokráciában az ízlések és főleg a nézetek különbözők. Az olvasó szabadon megválaszthatja a neki tetsző hangnemet, s ha egy bizonyos stílus népszerűsége elsorvad, velehal annak művelője is. A demokráciában tehát az élet rostálja ki a nemkívánatos hangvételt.

Máskülönben megértem a baloldal finnyáskodását. Eszembe jut Karinthy Frigyes Történelmi materializmus alcímű pamfletje, amelyben a marxista forradalmár végre fölkerül a villamosra, lelök onnét mindenkit, majd csöndre, békességre, finomságra inti a letiportakat, a megállóban lemaradtakat. Holott az imént, ott lenn, ő ordenárézott a legharsányabban. Ez történt most is. A baloldal megnyerte a választásokat, békességre és jó modorra inti a veszteseket. Logikus. Okkal finomkodnak. De mi oka lehet a vesztes oldal tizenkét liliomos értelmiségijének arra, hogy azokat bírálja, akik immáron másfél évtizede küzdenek a frontvonalban, s lövik őket szembe és hátba, őértük is, akik bemószerolták őket Orbán Viktornál. A balhét ezek a szerencsétlen publicisták viszik el, az őket bírálók pedig esetleg már a Kádár-rezsimben megszerzett kényelmes azíliumaikból fröcsögnek a csóró, elvekhez ragaszkodókra. És mi oka lehet annak, hogy titkos a följegyzésük?

El nem hiszik, én sem, csak gyanítom. Mivel a Magyar Hírlapba és mondjuk nem a Heti Válaszba szivárogtatták ki e roppant titkokat tartalmazó okmányt, ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy gazsuláló gesztust tettek az ellenfélnek. „Mi mossuk kezeinket!” Elvtársak! Mi úgy vagyunk itt, mintha ott lennénk! Vagyis. A titkos jelentés Orbánnak szólt, a kiszivárogtatás az ellenfélnek.

Mimózákkal sohasem nyert csatát senki. Választást a legkevésbé. Elvesztett választások után persze nincs értelme az ökölrázásnak, a szentségelésnek, a szellemtelen durvaságnak se, de a megalázkodásnak, a páni nadrágba trottyantásnak a legkevésbé.

Sőt, a mimózalelkek kifejezetten választást elveszejtők mifelénk. A legismertebb jobboldali békegalambok között bőven akadnak olyanok is, akik már több választást veszítettek el, szelíd szavakkal, sőt szétverték finomkodva saját galambdúcaikat, az MDF-et, a Kereszténydemokrata Néppártot és most a Fideszt fenyegetik.

Honnét veszem én azt, hogy a bülbül szavúak vesztették el a választásokat és verték szét saját fészkeiket? A tényekből. A jobboldal hangvétele össze sem hasonlítható a baloldal ordenáréságával. Az MSZP és az SZDSZ mindvégig támogatta a legdurvább hangú értük hadakozókat, a győzelem után pedig látványosan jutalmazott. Kongresszusokon az első sorba ültették őket. Akik viszont a mi oldalunkon keményen leleplezték a politikai ellenfél minden disznóságát, persona non gratának minősíttettek azok részéről, akiknek lelkén szárad az 1994-es választások elvesztése is. És ismét csak ők hangicsálnak, ők a mértékadó körök tévében, sajtóban, rádióban.

Legyenek. Csak hagyják békén azokat, akik ő helyettük is vállalják a kockázatot, s elviszik a balhét.

Vannak, akik azért hápognak, mert a társadalom megosztott, a társadalmat ellentétek feszítik, és nemtelen indulatok mérgezik a légkört.

A történelem okok és okozatok sorozata. Ha a parlamentben és ha a sajtóban maróbb és gyilkosabb a gúny, annak az az oka, hogy negyven évig központilag volt szabályozva minden. A hirtelen fölszabadultság lendülete túlpöröghet. De el nem hallgathatom, hogy a publicisztikában egy Krisztus előtti hetedik századból indult stílus, műfaj (is) érvényesülhet, Arkhilokosztól a latinokon át Swiftig, Pázmányig, Adyn át Szabó Dezsőig, vagyis ezt a legnagyobbak is művelték. Ha tetszik, ha nem, a kifogásolt hangnem a demokrácia és a világirodalmi kultúra része is lehet.