Dokumentálhatom, de e hetilapban nem idézhetem. Az alkotók célja a közbotrányokozás: utcai kukaborogatás és autógyújtogatás szinten. A mű írója, Toepler, macskakínzást bemutató filmjével vált közismertté. Elképesztő módon a zsűri díjazta a filmet, de az állatvédők visszavonatták a kitüntetést.

A két, több mint vitatható produkciónak akadt védelmezője tévében, rádióban, sajtóban, de e prókátorok, akárcsak Bächer, nem az állítólagos értékeket próbálták föltárni, hanem a bírálókat minősítgették. Ilyen formán: aki ezeket a „műalkotásokat” támadja, kifogásolja, az durván kirekesztő, antiszemita. Ami védekezés ostobaság, mert a zsidóságnak okoz presztízsveszteséget. Máskülönben az „álszínműben” zsidóznak, sőt buziznak (sic!) is. Bächer úgy gondolhatta, egye fene, a szent cél, a tragédia lejáratása és a magyarok fölbosszantása érdekében ennyi még belefér a darabba. (Máskülönben a Tragédia-megvetés kommunista szenvedély, fő propagátora a gyilkos lelkű komisszár, Lukács György.)

Az, hogy magyargyűlölete mennyire károsítja Bächer mentális egészségét, túlzásaiban, torzításaiban érhető tetten. Ezt írja: „Mindig így volt, mindig így lesz. Néha van szünet. Verésszünet. Ölésszünet.” Azaz a magyar ver és gyilkol, ha neki nem tetsző kabarét lát. Szerinte már a XIX. században elmegyógyintézetbe, sőt öngyilkosságba kergették a kabarészerzőket. (Amikor még Párizsban sem létezett kabaré!) Képtelen összefüggéseket vizionál. Azt állítja, hogy 1919 után: „Budapest kiürült (…) a kabaré munkatársai elhagyták Magyarországot.” A fészkes fenét hagyták el. A vérgőzös Lenin-fiúk pucolták ki elvbarátaikkal, köztük írókkal, humoristákkal is.

Alpár Ágnes hiteles tanulmányából viszont az derül ki, hogy soha annyi kabaré egy időben nem működött Pesten, mint éppen a kommunisták kitakarodása után. Gábor Andor távoztát fájlalja a legjobban, de azt elismeri, hogy Moszkvába kerülve „kabaréval nem foglalkozik többé”. (1945-ben visszatérve Pestre pedig az egypárti diktatúrát támogató vicclapot alapítja meg. Erről azonban hallgat.) Annak sem a kabarégyilkoló magyar lehetett az oka talán, hogy a „legendás Huszár Pufit” a GPU lekapcsolta Vlagyivosztokban, s a gulágokra deportálta. Örvend viszont, hogy Karinthy 1938-ban meghal. Örömindoklásában csak azt nem említi, hogy 1948-ban nem a magyar nép, hanem a kommunisták tették indexre minden írását és 1954 után is cenzúrázták az úgynevezett baloldali értékrend szerint. Békeffi László túlélte Dachaut, de 1945 után „hazájába nem tért vissza soha többé”. Vajon miért? Bächernek ugyan fölködlik homályosan, hogy 1945-ben „jött valami felszabadulás (…) de továbbra sem volt életbiztosítás a kabaréművelés”.

Gondolom, a földművelés sem, kedves Bächer elvtárs. Hetet-havat összehord. De szünetet is tart. Verésszünetet, ölésszünetet. Egyelőre nem irtja ki azokat, akiknek nem kell a kabarénak álcázott szellemi és erkölcsi csőd. Vagyis a magyar nép java még elhúzhatja egy ideig.