Két okból is értékhordozó. Egyfelől tárgya Barta János maga, másfelől a kötetet írók munkássága; jobbára az ő tanítványai, szellemiségének tovább éltetői. Tudom, igazságtalanság tizennégy tudósból kiragadni néhányat, mégis megteszem, mert jobban ismerem munkásságukat, személyes rokonszenv fűz hozzájuk és Barta közvetlen tanítványai voltak. Íme: Beke Albert, Imre László, Görömbei András, Dobos István és Márkus Béla, aki a Baumgarten-díjas Barta János és Babits címmel emlékezett mesterére. Mindjárt e témánál maradva, megidézem a könyvben reprodukált csoportképet az 1935-ös díjazottakról: Barta János, Halász Gábor, József Attila, Nagy Lajos, Telekes Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, Füst Milán, Karinthy Frigyes. Őrületes alkotói névsor ez, kérem szépen. Barta ezzel az elképesztően tehetséges, költői és szépírói gárdával azonos jelentőségű a magyar irodalomtörténet írásban. Az elmúlt fél évszázadban a különféle díjak arra szolgáltak, hogy előbb a kommunista, utóbb a balliberális hamis értékrendet hitelesítsék, ellentétben a Baumgarten-díjjal, amely hét évtized múltán is hibátlannak bizonyult!

Ha ma Barta János élne, minden bizonnyal a modern szellemű nemzeti oldalt erősítené. Munkássága az irodalomtörténet-írásban a legmarkánsabb láncolat, fejlődésvonal kiteljesedése. Gyulai Pál – Horváth János – Barta János – és az ő szerteágazó, sokfelé tájékozódó tanítványai sorsa. Horváth János közvetlen tanítványa volt, de sokkal fürgébb, fogékonyabb, minden újra érzékeny szellem. Németországi ösztöndíjasként a legkorszerűbb filozófiai, esztétikai, irodalomtörténeti irányzatokkal ismerkedett meg, s plántálta azokat a hazai szellemi humuszba. Érdeklődése roppant széles körű volt, Mikes Kelementől Kassák Lajosig, a görög sorstragédiáktól Pirandellóig. Ezt ő szerényen „szétszórtságnak”, „koncentrációhiánynak” minősítette, holott éppen ez a széles körű érdeklődése alapozta meg a kortárs magyar irodalomtörténeti iskolákat, az összehasonlító irodalomtörténetet is, amelyet nagyképűen komparatisztikának neveznek. Előzménye ő még a posztmodern és a szövegszerkesztő irodalomkutatásnak is, ha nem másként, tanítványa, Kulcsár Szabó révén. Ugyanakkor Arany-, Madách-, Mikszáth-, Jókai-, Tolnai-, Vajda-tanulmányai máig érvényes alapművek.

Az ötvenes-hatvanas években roppant erkölcsi erőt, példát jelentett rendíthetetlen magatartása. 1954-ben – Jókai ürügyén a- szembeszállt Lukács György primitív realizmus doktrináival, amely nagy vihart kavart. Ma már Lukács nézetei haszontalanok, Bartáéi érvényesek. Értékítéleteikről nem is szólva. De talán legfontosabb újítása volt, hogy a karakterológiát az irodalomtörténet-írás fontos segédtudományává avatta. Nos, a korszakra jellemző, hogy ez a széles látókörű, hiteles európai tudós csak nyolcvanegy éves korában lett akadémikus, miközben tejfelesszájú királyistvánok és pándipálok régen az akadémián grasszáltak. És semmiféle tudományos vagy irodalmi díjat nem kapott.

Ez itt a reklám helye. Erre a kiadványra sem volt pénze a hivatalosságnak. Mint ahogyan minden nemzeti érték megjelentetésére kevesebb pénz jut, mint a magyarellenes művekre. A nemzeti érzelmű embereknek nem elég tehát tüntetni, kivonulni, hanem tevőleg is támogatniok kell az arra érdemes nemzeti szellemű lapokat, folyóiratokat, műalkotásokat. Megvásárlásukkal nemcsak e fórumokat tartjuk életben, hanem önmagunknak is értékes, hasznos órákat szerzünk.