Csak néhány kiragadott példa. A bős–nagymarosi katasztrófát civil tiltakozás állította meg félúton, a politika máig sem oldotta meg véglegesen. A drávai merényletre is a civilek hívták fel a figyelmet, a politika (diplomácia) ennek a végére sem tett pontot. Az M5-ös gaztetteit is a civil (és a média-) megmozdulások állították fókuszba, s a hét végén derült ki, a politikusoknak újfent sikerült tovább rontaniuk az ügyet. A több mint katasztrofális egészségügyi törvényt a civil szervezet, az orvoskamara vétózta meg, az oktatási törvény mérhetetlen ostobaságait civil tiltakozásra korrigálgatják. Aztán ott van az agrárkérdés. A baromfi- és sertéstenyésztés, a tej és a növénytermelés mizériája, vagyis nyomorúsága, erőteljes civil kurázsi nélkül aligha lesz megoldható. A Balaton-törvény kiskapui, a Balaton-partot elkótyavetyélő privatizációs disznóságok civil ellenállás nélkül továbbrohadnak.

Nyakig ülünk a politikai reterátban, szánkig ér a barna lé, és akkor Kuncze, Kovács, Medgyessy, Újhelyi, Lendvai, Gyurcsány meg a többi önelégülten lapogatják saját vállukat.

Trianon kifosztott, tönkretett, letarolt bennünket, akárcsak a szovjet „felszabadítás”, a szocialista módra végrehajtott rendszerváltás, vagyis átmenet a kapitalizmusba. És természeti szépségeink maradékait módszeresen teszik tönkre évtizedek óta.

Az említett hétvége azonban felszabadító örömmel tölthette el a jóakaratú embereket. A Zengőt megvédte a civil összefogás. Lenyűgözött a dermesztő hidegben magukat évszázados fatörzsekhez láncolók látványa. Civil hősök győzelmének örülhettünk. És reménykedhetünk, jó előjel ez a többi tiltakozó számára. Mert erőt, kedvet adhat a győzelemhez, még akkor is, ha ez csak időnyerés. De mindent nyer, aki időt nyer.

Tehát a civil mozgalmak résztvevői azok a hősök, akikről a címben szóltam. Nem véletlen, hogy előre tiltakoztak mindenféle pártsegedelem és rokonszenv-kinyilvánítás ellen, mert a pártok miatt jutott ide az ország. (Az egypárt és több pártra szakadt egypárt miatt.)

De kik azok az antihősök? Kovács László mindenképp az. Pánikfigura, graffiti-művész, aki falra festi az ördögöt Orbán képében. A fasizmus rémével riogatja a jobb sorsra érdemes várbeli ünneplőket, holott a bolsevizmus szelleme kísért. Uszít, riogat, rémisztget. Miközben kormányának feje közös listán akar indulni a szélsőjobbnak, fasisztának minősített pártokkal az EU-választáson. Vissza a Népfronthoz alapon.

El nem hallgathatom, hogy az a módszeres fasisztázás, amit a baloldal folytat minden szinten, az 1948-as kommunista hatalomátvétel és terror fenyegető légkörét idézi meg. Ami viszont valós veszély.

Aztán a hétvége eseménye volt a Teleki-szobor felállításának a kérdése. A főváros illetékesei bölcsen rábólintottak, Demszky visszakozott. Én azokat is megértem, akiknek a szovjet megszállás felszabadítás volt, de azokat még jobban, akiknek szörnyű szenvedés, terror és halál. Nos, Teleki Pál életútja is ellentmondásos. Mint ahogyan az volt Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Maléter Pálé és Nagy Imréé is. Hősi és mártír halálukkal azonban megüdvözültek. Teleki is életével fizetett tévedéseiért, kudarcáért. Churchill mondta: a háború utáni béketárgyalásokon fenntartanak neki egy széket hősies magatartása emlékére. Teleki a legdrágábbat, az életét adta, mert a tisztességet, a szavatartást mindennél többre becsülte. És aki azt merészelte megkérdezni, hogy ugyan mit ért el halálával Teleki, az mitugrász történészkarikatúra, Kra(mp)usz és antihős.

Joggal vetődhet fel a kérdés, miért ez az ádáz gyűlölködés némelyekben a szobor ellen? Mindenképpen előítélet, a történeti események árnyalatlan ismerete, de legfőképpen a mártírok, a hősök megvetése. Tessék csak elképzelni! A szobor ott áll a közterületen. Elvonul előtte a köpönyegforgató, a hitvány, hitszegő, nemzetrontó privatizátor. Elvonul előtte az, aki kiszolgálta a megszálló hatalmakat, a népáruló elithez tartozó lébecoló. És mit érez, mit gondol akkor, ha felpillant a szoborra, Teleki szenvedő, gondterhelt arcára?

Na, de ha ránk nem hallgatnak, akik igazán nem szépítgetjük a múltat, sem annak alakító szereplőit, csak tiszteljük az emberi sorsokban a hősi mozzanatot, az erkölcsi értéket, figyeljenek legalább Márai Sándorra, aki ezt írta Telekiről: „Néhány nap múltán agyonlőtte magát, s akkor félelmetesen megnőtt”.

Úgy látszik, olyannyira, hogy korunk lelki törpéit nyomasztja emberi nagysága, mártíromsága, hősiessége.