A hamis értékrendre, a bárgyú önfeladásra szakosodott magyar irodalmi életben ezek az alakok olyan kellemetlenek, mint a gyöngykagylóban a porszem. Az újdonságra, az önálló véleményalkotásra fogékony szellemi szférában viszont szívesen látottak az efféle „bajkeverők”. Mondjuk már ezt ki egyszer, ha másutt nem, a Szókimondóban. És azt is: az irodalmi életben alig történt rendszerváltozás. Az irodalomtörténet-írásban a szocialista monopolizmust fölváltotta az abból fakadó posztmodern kanonizáló paradigmázó hadova, az idegen szavakkal áltudományoskodó és értelmetlenné nyomorított tolvajnyelv. Az efféle kritika, irodalomtörténet-írás esszé, önkarikatúra. A magatehetetlen szellemi impotensek egyetlen védekezése pedig az elhallgatás, a tudomásul nem vétel.

Eszembe jut Németh László 1936-ból, aki a Praeről írta, hogy botránykő az, amit ő dobott be a magyar irodalomba, és arra kíváncsi, hogy ezt a távolról ide hullott meteorkövet hogyan állja körül a „törzs”? „A Prae erényei és hibái egyaránt alkalmasak arra, hogy szellemi életünk bizonyos irányú készületlenségét föltárják.” Nos, amit Szíj Rezső művel a Szenci Molnár Társaság kiadványaival, alkalmas arra, hogy mai szellemi életünk fölkészületlenségét, a konvenciókat tagadó alkotások kezelésére való alkalmatlanságát föltárja. Bambán állták körül a „bennszülöttek a meteorkövet”. Így van ez most Beke Albert könyveivel is. Legutóbbi művéről, az Illyést megelőző Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról, csak lapítanak, mert ellentmond mindannak a legendázásnak, amit nemzeti és nemzetietlen oldalról Márairól hamisítottak. Hallgatnak, holott nem is Beke, hanem maga Márai provokálja az érintetteket.

Ami megdöbbentett ezen a könyvbemutatón. Azok, akik abból élnek, és jól, hogy ők Illyés Gyula hívei, akiket megmentett 1956 után, ott sem voltak, tehát esélyük sem volt arra, hogy vitatkozzanak és megküzdjenek eszményükért, éltetőjükért. Közönségesen és kegyetlenül kimondom, gyáva betojiak. Névsort nem olvasok, úgy is tudják, kire gondolok. Nehezen képzelem el magamról, hogy eltűrném szó nélkül eszményeim megtámadását. Hát ilyen könnyedén és ellenállás nélkül adják föl Illyés Gyula haszonélvezői a várat? Hát könnyebb lapítani, negligálni az ellenfelet, ahelyett, hogy vitában derüljön ki az igazság?

Pedig sok olyan kérdés is fölmerült, amely megvitatásra vár. Szerencsére volt ott azért vita. Éppenséggel a könyv kiadója, Szíj Rezső szállt vitába Beke egyes értékeléseivel és állt helyt a távolmaradók helyett is. Árnyalta, finomította Beke máskülönben jól dokumentált állításait, elmondta azokat az ellenérveket, amelyeket a távolmaradó Illyés-haszonélvezőknek kellett volna elmondaniok.

Szóba került azonban néhány olyan dilemma is, amely messze túlmutat e társaság oktondi struccpolitikáján.

Mindenekelőtt az, hogy a szörnyű kommunista diktatúrát átélt országban vajon a Kassák- vagy Illyés-típusú hozzáállás hasznosabb-e a közösség, a nemzet számára?

Ugyancsak megvitatandó: ha a nemzetietlen vagy éppenséggel nemzetellenes csoportok futószalagon gyártják a hamis bálványokat, erre milyen választ adjon a nemzeti oldal? És végül a Beke-féle nem bálványrombolás, csak tényekre épülő igazságkeresés és vitavágy kinek használ? A mesterségesen tovább éltetett hamis értékrend, az erkölcs relativizálása mikor és miben sérti a nemzet érdekeit?

Mindezek megválaszolására a Szókimondó terjedelme, de egy vitaest időtartama is kevés. Arra viszont felelhetünk: kinek használ Beke Albert – a mai magyar irodalomtörténet-írásban szokatlan tényeket firtató vitairata? Egyértelmű a válasz. A nemzeti oldalnak, mert jelzi szellemi fölényét, azt, hogy van ereje szembenézni önmagával. Amire a nemzetietlen képtelen. Beke bizonyítja évtizedek óta, ő nemzetközpontú és nem érdekcsoportok, pártok, a pillanat kufárainak hasznát tartja szem előtt. Ezért érdemes akkor is ráfigyelni, ha netán nem értünk vele egyet.