A művészetek értékelésében jogos némi szubjektív elem, de nem állíthatjuk tótágast a valós értékrendet. Ízlésdiktátorok mindig voltak, az utókor azonban nem igazolta őket (Gyulai Pál, Lukács György stb.) Németh László viszont népi-nemzeti elkötelezettsége ellenére nyitott volt más értékekre is. Például Szentkuthy Miklós művészetére. Vagy Veres Péter. A zseniális, tanulatlan paraszt, akit kora legnagyobb formátumú szellemi jelenségének tartok, fölismerte és méltatta Kardos G. György Avrham Bogatir hét napja című kisregényének jelentőségét, azt, hogy a zsidó nép és nemzet újjászületésének a krónikája. Veres Péter neve ugyan előfordul a maszákolásban vagy tízszer, lényegtelen dolgokkal kapcsolatban, futottak még alapon, s egyszer így: „Veres Péter is hozzászólt.” Micsoda őrülten fontos irodalomtörténeti közlés! Tényleg tébolyító ostobaság! Kardos G. György neve viszont még összetévesztve sem mondjuk Kardos Györggyel, a Magvető igazgatójával. És a briliáns író, Gelléri Andor Endre benne sincs a névregiszterben, csak „Gellériként” fordul elő egy semmitmondó névsorolvasásban.

Szentkuthy. A róla szóló rész a félretájékoztatás iskolapéldája. Rugási Gyula taglalja, gazsulálva Szegedi-Maszák egész irodalomtörténetet meghatározó tévteóriájának, s nem a fő művét, a Szent Orpheus breviáriuma regényfolyamát helyezi az életmű középpontjába, hanem a Prae-t, egy kiforratlan, korai művet, anglomán sznobok csámcsogására való csemegét.

Szentkuthy ismertetése fényt vet nemcsak eme irodalomtörténet, hanem az egész magyar irodalomtörténet-írás hibáira is. Értékrend-hamisítás, torz kánon, prekoncepciók rémuralma, pártos elfogultság. Az írók művészi karakteréről alig szól valamit, jelentéktelen, fölösleges adatokat viszont bőven önt elénk. Aránytalanság, noszahoppszaság, hebrencs végig nem gondoltság Maszák és társai művének jellemzője. A Nyugat jelentőségét például fölfuvolázza, más folyóiratokét elsikkasztja. Osváth Ernő, a Nyugat lelke a kor legnagyobb költőjének tévedte Gellért Oszkárt, de Adytól viszolygott. A legnagyobbak nem a Nyugatban, hanem azon kívül nőttek óriássá. Ritka kivétel Tóth Árpád: vagy tizenötször előfordul ugyan, de csak műfordítóként emlegetve, vagy semmitmondó felsorolásban.

Komolyan vehető-e a huszadik századdal és napjainkkal foglalkozó irodalomtörténet, amelyből hiányzik többek között Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Sarkadi Imre, Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert, Fekete István és még nagyon sokan mások? Összevetve a kimaradtakat a bentlévőkkel, hamis értékrend alakul ki az irodalomtörténet rovására, s nem tudok szabadulni attól, hogy Maszákékat beteges elfogultság mozgatja. Érthetetlen, hogyan hiányozhat Remenyik Zsigmond egy tipikusan avantgárd író, aki Dél-Amerikában megszervezte az avantgárd mozgalmat, pont ebből a műből? Több mint felületesség.

De mit szóljunk ahhoz a Szegedi-Maszák-féle kánonhoz, amelyben Móricz Zsigmond, a huszadik századi legnagyobb magyar elbeszélő (még Esterházy szerint is!) legföljebb mint olvasó, néző van jelen. Csak azért említik, mert „bámulatba ejtette” Molnár Ferenc Ördög című színműve. Nem őrület ez? És ehhez mellékesen hozzáragasztják, hogy Németh Lászlónak tetszett a Török és a tehenek című gyermekverse, amely kósza megemlítésből logikusan következik, hogy ez a vers Móricz fő műve, s ha az, az író legföljebb gyermekversköltő volt. A szellemi leépülés eme maszáki fokára már nincs mértékegység.

(Folyt. köv.)

Szalay Károly