Megpróbáltam megmagyarázni, hogy történelmünk, mostoha sorsunk, nemzeti tragédiánk erre predesztinálnak bennünket. Gilda nem hitt a predesztinációban. A felelősségteljes cselekvés alóli kibúvónak tartotta. – Mondj nekem egy nemzeti tragédiát! – replikázott. – Hát, például a tatárjárás. A muhi csata. Gilda roppant művelt volt, s rögtön közbevágta: – Moszkva évszázadokig élt tatárfüggőségben. – Török – licitáltam. – Három részre szakadt ország. Százötven éves megszállás. – Mit szóljanak akkor a görögök, a bulgárok, a macedónok, a szerbek, az albánok, őket nem három részre szakította a török, hanem befalta szőröstül-bőröstül, és nem százötven, hanem háromszáz vagy öt-hatszáz évig szállta meg őket. – Kiirtották a fél Dél-Alföldet. – Te beszélsz? – kérdezett vissza. – Őseid szülőföldjét, Tesszalonikit és környékét is kiirtotta a török, akik ma ott laknak, Kis-Ázsiából odatelepített görögök. Nem folytatom licitjeinket, de Trianonra már nem volt ellenérve. Legföljebb annyi, hogy önmagában nem Trianon a baj, hanem az általa kedvezményezett népek korlátoltsága. Nem tudtak élni azzal a példátlan lehetőséggel, amit Trianon nyújtott számukra. – A nem jajgató magyar Trianonból is talpra állt a két háború között – mondta. – A semmiből teremtették újjá Magyarországot Horthyék. Hát igen, megvallom, nekem hajléktalanfóbiám van. Mindennap látom őket jajtalan a Baross téren, tízfokos hidegben, és találkozom sokgyermekes nyomorgó családokkal, akik összeszorított szájjal kínlódnak. És rettentően sajnálom az éhező afrikai meg ázsiai gyerekeket, ezeket mutatja a magyar tévé, de nekem nagyobb baj az itthoni éhező gyerek meg az erdélyi, meg a délvidéki kismagyar, akit csak azért ér atrocitás az utcán, mert magyarul nyikkan meg. Ezek valóban nem jajgatnak. Csak szenvednek. Most nem beszélek a jómódú jajgatókról. Azokról, akik hasznot húztak 56 leveréséből is, kamatoztatták a rendszerváltozást is, és egyfolytában gyűlölködnek és hápognak, féltve tisztességtelenül szerzett vagyonukat. Most azokról a gyászmagyarokról akarok beszélni, akik telejajgatják a Frankfurter Allgemeine Zeitungot meg a Die Pressét, meg az amerikai lapokat Magyarországról kitalált hazugságokkal (ezek képviselik a jajgatások második fokozatát), azokról szólok, akik jajgatva rágalmaznak és rágalmazva jajgatnak, amiből igen jól megélnek, akiket még Aczélék „üldöztek” külföldre zsíros ösztöndíjakkal és stallumokkal. Ezekre kár sok szót vesztegetni, attól sem válnak értékesebbé, ha a fülükbe is díjakat dugnak.

Van azonban a harmadik fokozatú jajgató, aki cselekvés, problémamegoldás helyett jajong. Ezeket piros-fehér-zöld jajgatóknak is nevezhetném, mert hiszen tisztességes emberek is vannak közöttük. De mérhetetlen károkat okoznak nem a „jobboldalnak”, hanem az egész magyarságnak, a határon túli magyaroknak is. Szétjajgatták az MDF-et, a Kereszténydemokrata Pártot, a kisgazdapártot és most a MIÉP-et. Ezek a legveszedelmesebb jajgatók. Eszméletlen bajokat hagyott hátra a létező szocializmus: mezőgazdaság, egészségügy, tanügy, családi válság, gyerekáldás hiánya, úthálózat – nem folytatom. Mindent, amit az „átkozott” Horthy-korszak megoldott, az „áldott” szocializmus elpuskázott.

És most fogjuk elpuskázni az EU-t. Cselekvés helyett jajgatunk. A két oldal egymásra mutogat. A nemzeti oldal mutogatása jogos, mert a kormány ötödik sebességre kapcsolt elpuskázásban. Jól látszik, úgyszólván semmi sem valósul meg ígéreteiből. Rosszul tárgyalt Brüsszelben és hirtelen levelezési rögeszméje is támadt. De ez nem jogosítja föl a nemzeti oldalt, hogy jajgasson, ahelyett, hogy megtervezze az EU által teremtett lehetőségek kiaknázását és a kormány által okozott károk elhárítását. Ne arról hápogjunk, hogy belépjünk-e, hanem arról, hogy mit tegyünk, ha benn vagyunk vagy mit, ha kinn maradunk!