Kezdem komikusnak is mondható megfigyeléseimen. Sportolás közben sérült meg a térdem, s mivel hatvan éve intenzíven foglalkozom testedzéssel, nem tudok sport nélkül élni. Ezért pótcselekvésként a tévéközvetítéseket nézem. Egy idő múltán azonban rajtakaptam magam, hogy nem a labda útját, hanem a futók, teniszezők térdét figyelem. Főleg a nőkét. S mivel egy normális térd jobbára a lábszár és comb között található: Kurnyikova, Coetzer, Serena Williams teljes futóművéről meglehetősen pontosak az elméleti ismereteim. Higgyék el, ahogyan két egyforma arc, úgy két egyforma térd is ritka. A térdeknek is arcuk van, vagyis minden térd önálló egyéniség. De félre a számomra nagyon is véres tréfát. Amikor feltápászkodik az ember a tévé elől és napi táplálékszerzési tortúrájába kezd, először azt konstatálja, hogy a házában nincs lift. Van viszont kilencvenkilenc lépcső lefelé. Fura módon eddig egyik tény sem jutott az eszembe, mint ahogy arra sem gondoltam, hány velem egy magasságban lakó öreg, botos nyugdíjas, babakocsival kínlódó kismama vergődik le s föl nap mint nap. Volt ötven év szocializmus és harmincmilliárdos államadósság arra, hogy pótolják a lifthiányokat. De a jószagú úristenit ezeknek a városatyáknak becézett embereknek, meg parlamenti megélhetési politikusoknak, meg a kutyaütő tervezőmérnököknek! Mert ha kijutsz az utcára, akkor kezdődik csak a java. Kátyúk, magas járdaszegélyek és lépcső lépcső hátán. Budapest a lépcsők városa. Sehová sem vezet út járhatatlan lépcső nélkül. Mibe került volna a lépcsők szélére babakocsiknak, sántáknak lejárót építeni? Megmondom: emberségbe. Ha ezen az akadályon is átverekedted magad, következik a busz, a troli, a villamoslépcső. Igaz, akadnak már mutatóba olyan buszok, trolik is, amelyekre nemcsak a zöld csík van fölfestve (formalizmus), hanem a padlatuk nagyjában a járda szintjén van. Önkritikusan mondom, hogy eddig nem értettem, mi a fenének ez a flanc. Most keveslem őket. Emberi hitványság.

De a járművek túlzsúfoltak, a babakocsis mamák több járatról is lemaradnak, szomorú arccal, csalódottan az egész világban. Eddig az sem tűnt fel, milyen sokan vannak mozgásukban korlátozottak, bottal vergődők, és sajnos, kevesebben a babakocsival kínlódók. Kedvezőtlen keresztmetszet ez a társadalmunkról.

Szóval pontértékű olimpiai lólengésgyakorlat bemutatásával föltornásznod magad a járműre és, te szegény kirekesztett, szomorúan látod, nincs ülőhely, álló is alig. A táradalom nemcsak megélhetési politikusokból áll, sajátlag azok nem is utaznak villamoson, ezért mindig akad valaki, aki átadja az ülőhelyét. Hat hónap alatt ötször sem fordult elő velem az ellenkezője. Most visítsatok nyomorult, mindenben rasszizmust szaglászók! Néger, arab, kínai, hindu adta már át a helyét, csak egyfajta másságos, színes bőrű nem – pimaszul, kifejezetten provokatívan. Tudom, neki más a kultúrája, az erkölcsrendje, alkalmazkodom hozzá féllábon is. Toleráns vagyok.

Kijelenthetem, a szíves emberség nem tartozik a réteg, osztály, foglalkozás kategóriájába. Kifejezetten személyiségfüggő, egyéni adottság. Azt is hihetném, hogy együtt születik az emberrel. A más iránti megértés, empátia” magától értetődő emberi tulajdonság, ha hagyják. Legföljebb elrontják benne ordas eszmék vagy tévképzetek, netán áldatlan sorsa vagy sorstalansága.

Ha mégis különbséget kellene tennem, azt mondhatnám talán, hogy a középkorú nők jobb szívűek, megértőbbek, előzékenyebbek. Minden bizonnyal őket viselte meg jobban az élet. Ők vágynak több szeretetre, vagy éppenséggel ők kaptak több szeretetet családtól, élettől, kisunokától. Nem tudom. De az is tény, hogy a fiatalokról alkotott jó véleményem nem romlott meg ez alatt a fél év alatt sem.