Gondolom, elsősorban az az irodalomtörténeti dilemma, amit Márai és életműve magában hordoz. Ha lesz rá módom, erre még később visszatérek. Másodjára, aktuálpolitikai szempontból talán fontosabb, hogy a magukat baloldalinak, liberálisnak becézgető publicisták, írók foggal-körömmel igyekeznek kisajátítani Márait, ami még nem lenne olyan nagy baj, istenem, Márai nagyobb csapásokat is kibírt, szegény. De az egyenesen visszataszító, hogy a magyar kultúra, a magyarság elleni bunkónak használják föl olykor megszívlelendő, olykor tudatlanságából eredő vélekedéseit. Magyarán szólva, magyarellenes gyűlöletüket Márai ürügyén fejtik ki, s Márai „szoknyája” mögé bújnak. Több kísérlet is történt balfelől, a legszánalmasabb Gereben Istváné az Élet és Irodalomban: „Márai Sándor szellemi, politikai kisajátításáról”. Azt akarta elhitetni a szerző, hogy a magyarok sajátítják ki Márait. Ami két okból abszurdum. Egy: magyar írót a magyarok nem sajátíthatnak ki. Másodjára: nemhogy nem sajátítják ki, olykor túlbírálják. Míg a baloldal a legnagyobb magyar írónak maszkírozza, a nemzeti oldal korlátolt elemei jelentéktelen Krúdy-epigonnak minősítik le. Annak mi már nem dőlünk be, hogy kiért rajong a „Nyugat”, az értékhitelesség nem földrajzi tájolás kérdése. Ezt csak azok nem tudják, akiknek eddig a keleti irány volt a mérvadó. Rajongott a „Nyugat” a Halászó Macska utcájáért is. Semmit sem von le Márai értékeiből, ha a Nyugat imádja őt.

Az abszurdum persze az, hogy az a liberális álbal sajátítja ki Márait, aki azzal vádolja a nemzeti oldalt, hogy saját íróját kisajátítja. Ezek a szellemtelen hókuszpókuszok Gerebenre és a liberális sajtóorgánumra szégyenletesek és nem Máraira. Vádolható persze Beke Albert szélsőségességgel, mert keményen véleményezi ezeket a kósza rittereket, de éppenséggel ő az, aki Márai értékelését a józan mérséklet szerint helyre teszi. Márai szerinte nagy író, de nem tartozik az irodalom (Móricz, Krúdy, Kosztolányi, Nagy Lajos, Tersánszky) élvonalába. Ám a második vonalba igen, ami azért rang ám, kérem szépen. És ahogyan leleplezi a kozmopoliták túlhabzását, úgy teszi nevetségessé a magyarkodók Márai-leminősítgetését is. Amiből az derül ki végső soron, hogy Beke Albert a tárgyilagos, a józan, a mérsékelt, és amazok a kelekótya szájtépők.

Érdekes az, hogy már megint hallgatnak az érintettek. A ma porondon nyüzsgők, provokátorok, bajkeverők, gyűlölet-generátorok arra nincsenek fölkészülve, hogy egy szélsőségektől mentes, szakmailag korrekt, árnyalt, tényekre hagyatkozó írással vitatkozzanak. E szellemi alkalmatlanságukat persze nevezhetjük gyávaságnak is. Nem találnak fogást sem Bekén, sem Márain. Ezek az izgága baloldali bajkeverők és korlátolt nemzetieskedők csak úgy tudják elképzelni életüket, ha támadhatnak, ha rágalmazhatnak, ha denunciálhatnak.

Túlnyomórészt persze a nemzetellenes oldalt bírálja Beke, a nemzeti oldal sokkal józanabb, megfontoltabb, mint a gerebenkedők. Persze Kertész Imre is joggal kapja meg a magáét, sanda csúsztatásai nem méltók hozzá, Nobel-díjától nem válnak igazsággá rosszhiszemű, tudatos tévedései.

Márai és a róla szóló Beke-könyv tele van tanulságokkal. Fölmerül azonban a kérdés: miért kellett megírni ezt a könyvet, nem elég, ha Márait olvassuk?

A tapasztalatok azt mutatják, nem elég. Főleg a nemzetietlen oldal hajlamos a sanda félreolvasásra. És gondolom, rájött arra, célszerűbb elhallgatni Bekét; legyőzni úgysem tudja. Mindenkinél alaposabban mélyült el a Márai-életműben, ami eleve megakadályozza abban, hogy szélsőséges nézeteket alakítson ki Márainak akár a magyarságról, akár a zsidóságról vallott véleményéről. Márainak ugyanis mindenkiről rossz a véleménye, Amerikáról, a Nyugatról; a zsidóságról lesújtóbb, mint a magyarságról. De itt dekázni fölösleges. Egy a lényeg. Minden nációt a kommunizmus rontott meg, Márai szerint vagy azért, mert szekértolója lett, vagy azért (ez a Nyugat), mert cinkosává vált. A magyarok és a zsidók kritikájának a függvénye, mennyire váltak a kommunizmus és a létező szocializmus kiszolgálóivá. Kommunizmusügyben Márai nem ismer pardont. Jobban gyűlöli, mint a nácizmust. Ami nem semmi. Ugyanakkor eszméletlenül pesszimista. Mert nem lát kiutat. Ezt írja: „Ez a Nyugat, amelyre a háború gödrében úgy emlékeztem, mint megmentő szamaritánusra, hazudott. Mit várhatunk magyarok ettől a Nyugattól, amelyet megfertőzött a hazugság? Segítséget és szolidaritást soha.”