Mazsolázgatok az Aracs cikkéből, amelyből bizony-bizony rossz fény vetül a magyar külpolitikára 1990-től napjainkig. Mondhatnánk mentegetőzve: na és? Ezek a politikus urak posztkommunisták vagy liberálisok, se ingünk, se gatyánk. A nemzetközi világ azonban nem így látja. Ezt írja az Aracs publicistája kerek perec: „Belgrádban azonnal megértették, hogy Magyarország gyáva”. Mert Belgrádra sandít, hogy mit szól, amikor Bulgária már régen elismerte Macedóniát. No és a kicsiny Szlovénia? Megverte a rendkívül erős jugoszláv hadsereget. Győztek, mert a „szlovénok semmibe vették, mit mond Belgrád?” A Konrád-féle liberális bajnokoknak és sundi-bundi posztkommunistáinak arra nem volt szavuk, hogy a reguláris „jugoszláv hadsereg paramilitáris erőkkel bővítette sorait, a háborús bűnös Arkan »tigriseivel« és Seselj hordáival. Áldozataik száma kétszázezerre tehető. A szerb katonák és martalócok lemészároltak, megerőszakoltak és megaláztak mindenkit, aki nem volt szerb. Útjukat rablások, fosztogatások, robbantások és gyújtogatások kísérték Pélmonostortól az Adriáig és Karlováctól Vukovárig. A szerb barbarizmus Srebrenicában csúcsosodott ki: ebben a boszniai városkában azért lőttek tízezer embert tömegsírba, mert muzulmán vallású volt. E borzalmas években a magyar média azt mondta, hogy horvát nacionalizmus, horvát szeparatizmus meg muzulmán fundamentalizmus és albán szakadár törekvése”.

A balkáni népek pedig sajnos azt mondták, ilyenek a magyarok, s nem azt, hogy ilyen gyávák, hitványak a magyar posztkommunisták és a neoliberálisok. A szolgalelkű magyar „Mit mond Belgrád?” koncepció helyett Ljubljana, Zágráb, Szkopje, Szarajevó, Szófia, Podgornica, Pristina vélekedése a mértékadó, nem is beszélve Hágáról, Brüsszelről vagy Washingtonról. De a mi politikusaink vigyázó szemüket még mindig Moszkvára és Bukarestre vetik.

Tekintsünk vissza még egyszer az 1940-es, 1941-es jugoszláviai eseményekre. 1940. december 12-én Teleki Pál kormánya „örök barátsági” szerződést kötött Jugoszláviával. Majd Jugoszlávia 1941. március 25-én csatlakozik a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez. De két nappal később a jugoszláv tisztikar puccsal eltávolítja a kormányt, mire Hitler átvonulási engedélyt kér Horthytól Jugoszlávia ellen. Teleki Pál március 28-án elfogadtatja a minisztertanáccsal az előterjesztését, miszerint Magyarország csak akkor hajlandó megtámadni Jugoszláviát, ha az már részeire bomlott, ha a jugoszláviai magyar őslakosokat veszély fenyegeti, ha német előrenyomulás miatt vákuum támad a magyarlakta vidékeken. Március 28-án Bárdossy titokban értesíti a szerbeket: fönnáll a német támadás veszélye. Akárhogyan is vesszük, a magyarok nem a szerbekkel voltak illojálisak, hanem a szövetséges nácik haditervét árulták el. Április másodikán indul a német támadás, harmadikán Teleki Pál öngyilkos lesz. Hatalmas erkölcsi tette még ellenségeit is lenyűgözi, és az angolok azt ígérik, a háború utáni béketárgyalásokon ott lesz a széke a tárgyalóasztalnál. A tegnapi és a mai posztkommunisták, valamint a liberálisok nem hajlandók elismerni Teleki erkölcsi-emberi nagyságát. Pedig a szigorúan vett időrend szerint Teleki nem követett el árulást a szerbek ellen, az iszonyatos német nyomás dacára sem. Akármerre nézünk Szlovákiába, Kárpátaljára, Romániába, Szerbiába, mindenfelé a magyar külpolitika csődje tekint vissza ránk. Göncz Kinga pedig a tévében járja önistenítő banántáncát. Szerbiai magyarverések, atrocitások, szlovákiai magyarüldözések és anyanyelvellenes akciók, romániai felsőoktatási pogromok és magyarellenes sunyiságok. Kárpátalján Sólyom Lászlónak kell lobbiznia a magyar főiskola támogatásáért. Nem folytatom. A balliberális Göncz Kinga úgy politizál, mintha egy EU-n kívülre zárt ország külügyére lenne, s EU-s tagországokkal szemben kellene érvényesítenie a magyarok elemi emberi jogait. Kifelé szégyen és gyalázat, befelé kormányzati negyed és 4-es metró. Ez a kormánykoalíció mérlege.