A jogvédőt Megyesi Gusztáv elnevezésű fószer háborította föl, mert tolvaj bűnözőknek nevezte a demokratikus jogaikat gyakorló egri kórházvédőket. Azért óbégatott Megyesi, hogy a „Magunkfajták hogy merészelnek föllépni a Magukfajták zavartalan országrombolása, a nemzeti vagyon fillérekért összeharácsoló rablásai ellen” – írja Morvai. Majd így folytatta: „Kedves Magukfajták, az Önök arcátlansága nem ismer határokat. S persze a mi gyávaságunk és lúzerségünk sem, ezt is tegyük hozzá. Ha bennünk a Maguk ötvenévnyi kommunizmusa után maradt volna egy szemernyi is az ősi magyar virtusból, akkor az úgynevezett rendszerváltás után (…) bőröndöstül távoztak volna, de ízibe! Önként költöztek volna ki a lopott rózsadombi villáikból (…) nem tehették volna rá mocskos kezeiket a magyar nép vagyonára (…). És Maga, Megyesi, nem írhatna úgy a magyar orvosokról és ápolókról, akiket a Magukfajták kitettek a munkahelyükről, mintha tolvajok, bűnözők lennének.”

Megjátsszák, hogy félnek az állítólag itt tomboló antiszemitizmustól és fasizmustól, valójában azonban oly pimaszul bátrak, mintha a szovjet szuronyok még mindig mögöttük meredeznének.

Bár e remek cikk az ÉS-ben jelent meg, ezért még ne fussatok balliberális lapokért. Ha szükséges, beszámolok róluk. Itt van például a 168 Óra, amelyben Békés Pál hivatalban fonnyasztott irodalmi adminisztrátor a Magyar Gárdáról rémkedik, látva, hogy afféle pionír, úttörő, kiscserkész korú gyermekek is fölvonultak fehér ingben fekete nadrágocskában. (Mellesleg a Békés-félék a cserkészmozgalomtól is ájuldoznak, s amikor tehették, be is tiltották azt rögvest.) A szovjet szubkultúrában oly jártas Békésnek az elhíresült Morozov család tragédiája jutott az eszébe a békésen sétálgató kisfiúkról. Erről a szovjet családról azt kell tudni, ha már szóba került, hogy a kommunista erkölcs szerint a gyermek följelentette az apját, akit ki is végzett a szocialista hatalom. Mire a nagyapa saját unokáját ölte meg. Ezért viszont a nagyapát lógatták föl. Ha Békésnek ez az eszébe juthatott, akkor zűrzavart agyú, mert nem tud különbséget tenni a humanista és keresztény szellemű nemzeti oldal családi élete és a mindent elrohasztó, istentagadó kommunistáké, liberálisoké között.

Más. Kovács Zoltán nem érti az ÉS-ben, „hogyan züllött az ország ily rövid idő alatt ekkorát” nacionalizmus és rasszizmus ügyben. Ami neki rövid, nekünk bizony túl hosszú, de mindenképpen ez a „rövid” utóbbi hat esztendő az, amit Kovács kedvence, a kerge bohóc hatalmaskodása alatt kínlódtunk végig. Vagyis a „züllés” az ő saruk. Buta kovácszoltáni elszólás.

Még ökörebb módon saját kedvencébe is belerúg. Nehezményezi ugyanis, hogy Göncz Kinga az ellenzéktől vette át és hangoztatja azt a gondolatot, hogy „ami Magyarországon elszigetelt jelenség, Szlovákiában kormányszintű”. Vagyis perifériális magyar huligánok által hangoztatott rasszista nézetek a Felvidéki zugországban állami és kormányszintre emeltettek és gyakoroltatnak.

Őrült liberális öngól: a 168 Óra a bolsevista múltból és a fasisztoid Szlovákiából erősített; az odamenekült E. Fehér Pált igazolta vissza a kakadu Debreczeni József mellé. Ezt a véres tollú sajtókomisszárt. Hírlik, hogy 1968-ban Prágában, az oda akkreditált külföldi újságírók szállodájának halljában, nem töltőtoll, hanem revolver esett ki a zsebéből – a szovjet megszállás kellős közepén…

Szalay Károly