A nyelvnek, a szónak mágikus hatalma van, amirôl a mai, civilizáció által megrontott ember még csak nem is sejt semmit. Eléggé ismert néprajzi körletekbe utalt jelenség a szemmelverés, a rontás, a megátkozás, amely kultúrember számára babonának tûnik. A nyelv, a szó azonban más kérdés. Nem babona, súlyos lélektani valóság. A szónak van aurája, nemcsak jelentése, hanem lelki, olykor fizikai hatása is. A nagy szónokok, a nagy írómûvészek a szó erejével milliókat tudnak mozgósítani, akár ôrületbe is kergetni. A szó, a nyelv a gondolkodás, a szellemi létezés formája. Eszköze lehet a világos beszédnek, a tisztázásnak és fölhasználható a fogalmak, a tények, a valóság elhomályosítására is. A mai baloldali politika, örökölve ezt a kommunizmustól, a tények elkendôzésére, a fogalomhomályosításra használja a nyelvet.

Tény és való, hogy a legtöbb esetben nem érhetô tetten a szó mágiája a társadalom vagy az ember életében, de sok hozzáértô ember vallja, hogy a szónak nemcsak a régmúltban, hanem ma is megvan a szuggesszív ereje. Hangulata, pszichikai – lehetséges – hatása szempontjából szörnyszülöttnek tartom a „terhes nô”, a „terhesség-gondozás” kifejezéseket a várandós anyára, vagy a szülés elôtti idôszakban élô nôk gondozására. Egy társadalomban, amelyben legfôbb probléma nemcsak Gyurcsány, vagy a liberalizmus, hanem a születések számának gyorsuló csökkenése is, azt sulykolni – tudat alatt – egy közösségbe, a magyar nyelv közösségébe, hogy a gyermekáldás, a várandós idôszak teher, terhesség, még akkor is nemzetgyilkosság jellegû, ha közvetlen kapcsolatot szó és népszaporulat között kimutatni lehetetlen. A jelenséget a misztika, a szellemtörténet körletébe utalja éppenséggel az a racionalistának, materialistának nevezett filozófia, amelynek vallója szóért, viccért évekre bebörtönzött embereket. Kérem tisztelettel, ha valóban nincs a szónak hatalma, miért szükséges a diktatúrában szóért, viccért verni és elítélni? Miért bántalmazzák a magyarokat ôsi földjükön, ha magyarul beszélnek? Írtam én már errôl a terhes-terhesség kérdésrôl régebben, de azt tapasztalom, hogy egyre többször mondják helyettük a várandós, áldott állapotban lévô nô szókapcsolatot, annak ellenére, hogy az elfogadott, hivatalos kifejezés a terhes szó. Rádióban, televízióban olyan nôk használják egyre gyakrabban a rokonszenves áldott állapotot, várandós kifejezéseket, akik életmûvükkel, valóságlátásukkal, erkölcsi magatartásukkal ez egész társadalomnak eddig is példát mutattak. Nemrég írtam arról, hogy a magyar sportolók mezére az angol Hungary szót írják a hivatalosnak. Ez a példátlan szolgalelkûség és anglománia egyedül áll a világban. Erre a megjegyzésemre megannyi telefont és levelet kaptam, legtöbbjük önmagát korholóan ismerte be, hogy észre sem vette ezt az abszurditást, s hogy mert nem vette észre eddig, abban a magyar nemzeti öntudat megromlását vélte felismerni. Azzal a kritikus megjegyzéssel, hogy ô, aki öntudatos magyar, sem figyelt föl erre a jelenségre. A telefonálók említették meg: a gyermek József Attilának micsoda lelki konfliktust okozott, hogy falun kétségbevonták nevét, s a gazda másként hívta. Nos, abban az idôszakban, amikor a volt gyarmati népek egymás után veszik vissza anyanyelvi nevüket, Afrikában éppen úgy, mint Ázsiában, vagy a szigetvilágokban, amikor már-már sértés, ha a tisztességes és sok évszázados cigány népnevet használja valaki a cigány nyelvû roma helyett, amikor sértésnek veszik, ha az ôsi oláh (valach, vlachból származik a szó) helyett nem románt mondunk, vagy a történelmi tót név helyett nem a friss keletû szlovákot, amikor kimondhatatlan nevû néger, bocsánat, fekete bôrû országok sportmezen saját nyelvükön nevezik meg magukat, akkor a sportnagyhatalom magyar nép kénytelen lenyelni, hogy angolul nevezzék meg versenyzôiket. Mondjuk ki kerek perec, a nemzeti önbecsülés, a nemzeti öntudat és önmagunk arculcsapásának tartom, hogy a nemzetközi porondra kilépô, sok esetben világhírû, sporttörténelmet teremtô magyar sportolók idegen nyelvû feliratot viselnek a hátukon. Ezt sem a nácik, sem a szovjetek nem követelték meg tôlünk. A két diktatúra túlélése után nem is az államadósságot, nem is annyira a köztörvényes bûnözô politikai vezetést tartom a legnagyobb csapásnak, hanem ezt a gerinctörött, mindenbe belenyugvó, önbecsülését vesztett lakosságot.