Kuncze kijelentette: fölösleges az Orbán-beszéddel foglalkozni, mert országértékelő beszédet csak a gyakorló miniszterelnök mondhat, és azt is csak az Országgyűlésben. Őrület, hogy ez az ember ugyanannak az Alma Maternek a levegőjét szívta, aminek én, közös volt a magyartanárunk is, és sejtelme sincs a demokrácia mibenlétéről.

De azért Szvatopluknak érzi magát és kótyavetyéli légterünket, földünket, vizeinket, vasútjainkat. És nem érdeklik a következmények. És lelkendezik társa országértékeléséért, amit gúnyból nevezek annak, persze. Mert Medgyessy szövege még mindig füstbement (ötéves) terv-szindróma, álmodozás, képzelgés, amit alkalmasint hőbörgésnek is nevezhetünk. Az Álmok álmodója karikatúrája. Ez a miniszterelnök úgy rekedt itt a múltból, mint egy szolgalelkű kövület. Neki mindegy, hogy kit, kinek és mit, a lényeg, hogy beidegzett reflexei szerint csinálhassa. És a rendőrség is úgy rángatózik, mint Galvani békacombja. Betilt, megenged, visszavon, följelent. 1956. október 23-án is ez történt: enged, betilt, enged. És Gerő teleszájjal fasisztázott, ahogyan most baloldalék.

Szóval én még ott tartok, hogy az országértékelésekről beszélek, holott napjaink aktuális eseményei múlt századi történelmünk legbaljósabb időszakát idézik meg borzongó képzeletemben. Hogy szidja Horthyt ez a béna eszű baloldal! Holott csontváza csontkezét kellene csókdosnia Kovácsnak meg Medgyessynek és tisztelnie haló porában is, mert bizony Horthy, torkán Hitler késével sem engedte átvonulni a német csapatokat Lengyelország ellen. És Jugoszlávia lerohanása sem úgy történt, ahogyan ma is hazudják, viszont Teleki öngyilkos lett. És lódítanak, csúsztatnak, füllentenek. Óh borzalom! A szlovák határon rostokolnak az amerikai szerelvények, és a gaz magyarok nem engedik át őket. Micsoda injúria! Na és? Hát hadd rostokoljanak. Addig jó mindenkinek, míg ott rostokolnak. Kivált, hogy nincsenek is ott. Csak Kovácsék vágyálmában léteznek. Egyszer már beugrottunk a szlovákok miatt. Tán nem kéne még egyszer. Kivált, hogy ennek a majomkodásnak nincs tétje, sem a Felvidék, sem Erdély, sem a Délvidék. Üljünk már nyugodtan a hátsónkon, nehogy fenekünk lyukába dugjanak az alkaidák egy-egy robbanó rudacsot.

És miközben a nyakunkon a harmadik világháború, amiből harmadszor maradhatnánk ki, de politikusaink nem tanulnak az Istennek se, azt mondja itt nekem józsefvárosi aranyapa barátom: te, ez a Medgyessy a szovjet ügynöke. Nyakába varrta az amerikaiaknak, hadd veszítsen háborút az USA is. Rossz ómen a magyar szövetség. Meg a többi posztkommunista állam is. A franciák megmondták.

Medgyessy pedig mesél, csak mesél. Átmegy Pósa bácsiba és szeretetteljesen csöpög a jóságtól, akárcsak Szabolcska Mihály. És pont olyan bölcs is. Hát ilyet észrevenni, hogy az emberek mennek az utcán, meg a tanulók tanulnak a tanodában, és a villamosok villamosnak a síneken! Ki gondolta volna Medgyessy nélkül! Vetekszik a Karinthy által sűrítményezett szabolcskai bölcsességgel. Aszongya, hogy:

A mi falunkba ákácfák alatt / Fehérre meszelt házak állanak, / És estefelé, ha a nap lehull, / bealkonyul. // A mi falunkba nyáron nő a zab / És éjszaka van, ha nem süt a nap / Forgácsot vág ki fából a gyalu / Csodálatos, csodálatos falu.

Medgyessy, Kovács és – naná, majd nem – Lendvai Ildikó is dudorász halkan egy versikét a fentebbi „két” szerzőtől. Amit maguk között árokbetemető munkadalnak neveznek:

Kicsi kunyhó, szerető szív / Messze égbolt, tiszta, kék – / Fulladjon meg Orbán Viktor / Lehetőleg máma még.