De ez mind semmi. Hallgatom Bolgár fecsegdéjét a Klub rádióban. Ehhez fogható szolgalelkű hízelgést még Rákosi idején sem hallottam, amilyen most Gyurcsánynak dukál. Ez a Gyurcsány nem miniszterelnök, sokkal inkább saját PR-menedzsere, s az öntömjénezést (szerénykedésbe bújtatva), valamint a betelefonálók nyalakodását Bolgár koordinálja.

Egyetemista korunkban DISZ-összejöveteleken kellett részt vennünk, ahol abban versenyeztünk: ki mond hízelgőbbet Rákosiról. Mi merő iróniából efféléket mondtunk: Elvtársak! Nem értünk egyet az előttünk szólóval. (Azzal, aki agyba-főbe magasztalta Rákosit. Mint most a Bolgárék Gyurcsányt.) Majd így folytattuk: vessenek meg, kövezzenek meg, akasszanak föl, lökjenek ki maguk közül, de akkor is kimondom – hatásos szünet -, akkor is kimondom kerek perec, hogy Rákosi elvtárs egy isteni fönség, titok, idegenség, a világ legzseniálisabb embere, Einstein legjobb magyar tanítványa, örök, mint a Kilimandzsáró hava. Az őrület az, hogy ironikus ömlengésünket elhitte a talpnyaló had. Ahogyan Bolgár és Gyurcsány a betelefonálók magasztalásait. Az ánuspont-nyalás csúcsa azonban az volt, hogy az egyik beszóló megkorholta azért, mert eltitkolja szakadatlan jótékonykodásait. És Gyurcsány önkritikát gyakorolt és világgá kiáltotta, hogy fizetése egy az egyben adakozásra fordíttatik. Rögtön tárcsáztam. Meg akartam kérdezni: miért a fizetését osztja szét, miért nem sunyin megszerzett milliárdjait, de azt a választ kaptam: a szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Hívtam vagy tízszer, s mivel a pillanat örökkévalóságnak tűnt, föladtam. Itt és most kérdezem tehát.

Persze nekem nem az a bajom, hogy szegény Gyurcsány gyötretve szerénységétől, eltitkolja, hogy ő egy nyári Mikulás, amit el sem titkol különben, mert beépített telefonálói föladták neki a labdát. Nekem az a bajom, hogy éppen olyan pitiáner, mint kommunista elődei, a grízes tésztát zabáló elsőtitkár, meg a többi. Ezt a kisszerűséget, jelentéktelenséget 1989 után is továbbörökítette a baloldal, képtelenek voltak arra mindig is, hogy nagyszabású tervekbe fogjanak, amire a magyar múlt mindig taszított; gyűlölik is a magyar múltat. Ha pedig ciklusonként hatalomra segíti őket a hülye magyar (mondjuk ki végre), mindig elkaszálják, amit a nemzeti oldal nagyszabásút tervezett vagy elindított.

És ez a szörnyű, hogy az ötven- esztendős kommunista és posztkommunista és lukácsi liberális uralgás is eltrabantosította, eligénytelenítette a magyar nép egy részét.

Mindez azonban semmi. Éjszakákon át izzadtan forgolódik, hánykolódik ágyán, úgy aggasztja a jobboldal jövője. Fisztulás hangon zokogta bele az éterbe, hogy a nagy testvér Fidesz-cápa fölzabálja az aranyos kis jobboldali pártokat. És hogy fog kinézni a parlament több jobboldali párt nélkül? Egyszeriben félti a demokráciát attól, hogy a jobb patkófélben csak a Fidesz marad! Még szerencse, hogy oly sok baloldali kis-nagy párt rostokol a parlamentben. Milyen jó, hogy sem a szociáldemokratákat, sem a Munkáspártot nem falta föl az MSZP.

És ki verte szét az MDF-et? Kit pénzelt Horn Gyula azért, hogy kiváljon az amúgy is megromlott MDF-ből? Hogyan kerültek ezek a dezertőrök vissza az MDF-be? Mi az oka annak, hogy a baloldali kézi vezérlésű média kedvence Boross, Torgyán, Dávid Ibolya és csatolmányai? A baloldal egyet biztosan tud. Ki a legveszedelmesebb ellenfele és hogyan kell aknamunkát végezni. Ezért állította rá Orbánra és a Fideszre a heti Pánikgyár rágalom(gyep)mestereit és űzi kegyetlenül a tipikus bolsevik szalámi taktikát. Ám lehet, hogy most eltaktikázta magát és a Fidesz félelmessé dagad. Reméljük azonban, nincs tovább. Mert az ország még egy MSZP-SZDSZ-uralmat nem bírna ki.