„Csak azért kagylózok önnel, mert elismerem, néha a húsomba vágott. Könyörtelenül, ami nem minden ellenzékimre jellemző, de olykor ön is naiv, a kelleténél jóhiszeműbb, ezért most korrigálom tévedéseit. Abban igaza van: eszem ágában sincs lelépni a politikai porondról. Kóka János, akárcsak én is, pusztán unaloműzésből politizálgatunk. Él bennünk valamiféle listiusi, öncélú gonoszság: olvastam sátáni regényét, amit elvbarátai elmulasztottak nyilván, s amelyben gonoszságaink olykor látványos következményei jól elszórakoztatnak. Ha kettesben vagyunk Jankóval, s az a nyúlt fejű és rövideszű ávéhás csemete, Szilvásy nem hallgathatta le, jókat röhögtünk az idétlen szavazókon, párthíveinken, az SZDSZ-en is persze, amely párt olyannyira föltrutymósodott, hogy az első jöttment, kószáló politikai rittert, mint amilyen Kóka, rögtön megválasztja elnökének, durván félrerúgva az elvhű, de megtrottyosodott ősi pártalapítókat. Jó, jó, azt megértem, hogy Horn Gábort meg Gusztos Pétert elviselik, de nem becsülik, nem szeretik igazán. Még az én köreimben is ritka az efféle rossz arcú fószer. De hát többre nem telik ennek a tudatosan magyarellenes pártnak, amely párt olyan, elismerem, mintha Fico, Funar, netán Slota alapította volna. Abban is téved: nem vagyok magyargyűlölő, nekem csak smafu a nemzeti érdek. Igaz viszont, hogy társaim valóban koprofágiában szenvednek, őszödiesen szólva kéjelegnek a szarevésben: mindent meg tudok etetni velük.

Téved abban is, hogy azt képzelgi, hogy környezetemre, pártjaimra, szavazóimra támaszkodom. Az SZDSZ hasznavehetetlen. De nem úgy, ahogy maga gondolja, hanem mert halk, szellentésnyi használható gondolata, ötlete sem volt hatalomgyakorlásom és annak megtartása érdekében. Az igazi támogatóim az önök soraiban téblábolnak. A népnemzetiek, a konzervatívok, a jobboldaliak, nevezze őket annak, aminek akarja. Sőt! Az önök ájultan tisztelt, szó-diarés nemzeti bálványai között is akadnak támogatóim. Imádom például, amikor fennen hirdetik a nemzeti pusztulás rémét, gerjesztik a pesszimizmust. Isteni, ahogy lenullázák a múltjukat, értéktelenítik eredményeiket, például a 76 utáni sikereiket.

Én sem tudnám jobban, de Funar sem. Ön észrevette: nácizmus, kommunizmus, fasizmus, liberalizmus egy tőről fakad. Csak azt nem fogja föl, ki nem szarja le ezeket – őszödiesen szólva. Azt is kiszasszerolta, hogy a zsidókat és a cigányokat taktikai okokból kijátszom a többségi magyarok ellen. És erre nem találják meg az ellenszert! Ez a Mohácsi Viktória aranyat ér. Még a zsidókkal is meggyűlölteti a cigányokat. Kende Péter, Debreczeni József rontást hoz rám! Ilyen pofázmányokkal az ellen ingerelnek, akit védenek. Ellenem például. És Avar János? Ugyan! De a Kálmán Olga, az igen! Ez a nő nemcsak szép, hanem okos is! Legreménytelenebb szorultságomban is kinyálaz a bajból. És milyen agresszíven! De a leghálásabb azért vagyok, hogy az ön elvbarátaival rinyálva nyüstölik Orbánt.

Megvallom, ő az egyetlen nagy formátumú, életveszélyes ellenfelem. Szerencsémre a bársonyos lelkű ellenzékieskedés, a konzervatív lojalitás, a himmihummi ájtatoskodó demokratikus fontoskodás ellehetetleníti. Imádom a cselekvésképtelen, szópufogtató megmondóembereket.

Tudom, megbuktam, de az önök mélymagyar szivárványos biedermeierkedésében még mindig reménykedhetek.”

Szalay Károly