1996-ban heves támadás indult Stéphane Courtois, Thierry Wolton, Gérard Chauvy és különösen Karol Bartosek ellen, akiket abban találtak bűnösnek, hogy fellebbentették a fátylat Arthur London (csehszlovákiai kommunista nacsalnyik, kémkedés vádjával 1949-ben perbe fogják, elítélik, később rehabilitálják és engedik Franciaországba távozni, ahol A vallomás címmel írt könyvet) életpályájának sztálinista szakaszáról. Bartosek felfedi róla, hogy miután az Alfredo Lierz Szolgálat különítményeseként a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldalon harcoló anarchistákat és POUM-tagokat hajszolta, hosszú időn át együttműködött a cseh kémszolgálatokkal.

A Le Monde hasábjain Alexandre Adler azonnal London védelmére kel, teljes nyugalommal „rendkívüli lénynek” nevezve, akinek a megtámadása, „pogrom” híján, „természetesen a hős és a szent (sic!) gyűlöletébe torkollik”. Ez a delírium azután továbbgyűrűzött egy bizonyos körben. Lise London, miután mindent elkövetett, hogy megakadályozza Bartosek témába vágó könyvének (Az archívumok vallomása) megjelenését, azt állította, hogy olyan dokumentumok alapján írta meg művét, „amelyek megannyi hulladék”.

A következő évben újra lejátszották a darabot a Stéphane Courtois által szerkesztett A kommunizmus fekete könyve megjelenése miatt kirobbant „botrány” idején. Természetesen a Le Monde indította be a polémiát még a kötet megjelenése előtt, Alain Blum által „történelemtagadásnak” minősíttetve azt. „A cél egészen világosan az volt, hogy hiteltelenítsék a művet, mielőtt még bárki is megismerhette volna”, mondja Courtois. A kommunizmus bűneiről beszélni, mint tudjuk, a Nemzeti Front malmára hajtja a vizet vagy visszamenőlegesen igazolja Vichyt. Ezt állította Henri Raczymow is a napilapban Stéphane Courtois és Tzvetan Todorov diszkreditálása végett. Ha azt mondanánk, hogy a nácizmus bűneinek leleplezése igazolná a sztálinizmust, ugyanezek a szívükre tett kézzel tiltakoznának.

A kommunizmus fekete könyve kritikusai között volt természetesen Alexandre Adler is, aki a nála hét évvel idősebb Blandine Kriegel férje. Márpedig Blandine Kriegel annak az Annie Kriegelnek az unokahúga, aki folyamatosan támogatta Stéphane Courtois vállalkozását, sőt elkísérte 1991-ben Moszkvába is a Kreml archívumainak tanulmányozására, és ő volt a Courtois igazgatása alatt megjelenő Communisme című szemle keresztanyja.

Annie Kriegel (aki egyébként annak idején keresetlen szavakkal mondott véleményt az „elviselhetetlen zsidó gondolatrendőrségről”), akárcsak férje, Arthur Kriegel, utálta Alexandre Adlert, hamis szellemnek, lustának és opportunistának tartva, tehát amikor ez utóbbi megtámadta Bartoseket és Courtois-t a Le Monde-ban, valamiféleképpen a családi szenynyest mosta ki a nyilvánosság előtt.

Blandine Kriegel, aki nevetés nélkül mondja magát „filozófusnak” (azt hiszi, ha mások filozófiájáról ír, akkor már filozófus is), Boris Kriegel-Valrimont-nak, a Francia Kommunista Párt egyik kulcsfigurájának a lánya. A húszas éveiben maoistaként a Marxista-leninista Kommunista Ifjúsági Unióban aktivizálta magát. Gimnáziumi filozófiatanár, majd tanársegéd a Politikatudományi Főiskolán, végül egyetemi tanár Nanterre-ben (a „vörös egyetemen”). Még Barret-Kriegel néven írt Michel Foucault-ról, majd a gyönge színvonalú politikai filozófiára specializálta magát, a „köztársaság”-szekció, „jogállam”-alszekcióban. Húsz év óta folyamatosan ritka középszerű könyveket publikál, amelyekben nagy banalitásadagokban azt magyarázza, hogy miért számít az emberi jogok ideológiája korszakunk felülmúlhatatlan horizontjának. Fellépésének eredetisége nyilvánvalóan megnevetteti a politikatudomány szaktekintélyeinek többségét, amire azzal vág vissza, hogy „jobban ismert Ausztráliában, mint Franciaországban” – ami normális dolog olyasvalaki esetében, aki úgy ír, mint egy kenguru.

Egymás után althusseriánus, majd a Claude Lanzmann-féle Les Temps modernes szerkesztőbizottsági tagja, majd szocialista (írt is egy dicsőítő könyvet Laurent Fabiusről, a francia szocialista párt egyik vezéralakjáról), miközben végig Carl Schmitt elszánt ellenfele (akitől viszont a jelek szerint nem olvasott szinte semmit), míg végül természetesen ő is követte vastagbőrű férje útvonalát a szélirányban, úgyhogy 1995-től mindketten Chiracra szavaznak.

Alexandre Adler nem más, mint Petre Roman unokatestvére. Azé a román miniszterelnöké, akit Ceausescu meggyilkolása után húztak elő a fiókból, és aki Walter Roman alias Weilhandler régi kominternista fia. Ez utóbbi a harmincas években Csehszlovákiában ténykedett, részt vett a spanyol polgárháborúban, Franciaországban internálták, mielőtt 1941-ben repatriálták a Szovjetunióba, hogy aztán a sztálini korszak román kommunista pártjának egyik főapparatcsikjává váljon. Innen (is) ered Adler kiállása London mellett.

Előbb a Francia Kommunista Párt tagjaként, sőt a párt központi iskolájának tanáraként Adler 1972-ben még a Maurice Thorez Intézet „füzeteibe” írogatott. Antoine Spire „prókátorául” szegődött, amikor ez utóbbit plágiumért szégyenszemre kizárták a bordeaux-i egyetemről. Később egymás mellett találjuk őket az Arthur London Emléktársaság alapítói között. A különösen az édességek iránti olthatatlan étvágyáról ismert, és ezért „triplakrémnek” becézett Adler egymás után volt kemény kommunista, puha kommunista, szocialista, majd chiracista – anélkül, hogy valaha is megszűnt volna szektás lenni. Kaméleon-intellektuelként ez az elképesztő „geopolitikus”, az események által rendre megcáfolt jóslatok specialistája, majdnem mindenhol ott van. Olvashatjuk az elvileg jobboldali Le Point-ban éppúgy, mint a gyakorlatilag szélsőbalos Libérationban, sőt még a jezsuiták szemléjében, az Études-ben is. A Courrier International kiadóigazgatója, az Histoire tv-csatorna producere, Clinton, majd Bush csodálója, a Le Monde társ-vezércikkírója, a Historia című folyóirat tanácsosa, aki tipikus hálózati emberként immáron a Le Figaro kiadói tanácsába is befurakodott.

1998-ban Alain Minckkel együtt Adler is patronálta az Observatoire de l’extrémisme (Szélsőségfigyelő) létrejöttét, ami ugyebár különösen ajánlott poszt egy exsztálinista számára. Ami személyes visszafogottságát illeti, arra nézve álljanak itt a Jörg Haiderre vonatkozó emlékezetes sorai, amelyekben az édesszájú Alexandre önmagáról ír, imigyen: „Német-dunai zsidóként, csúszómászói (sic!) alsóagyam egész reflextevékenysége arra koncentrál, hogy miképpen azonosítsam, kerítsem be és iktassam ki, ha lehet, fizikailag azt az embertípust, amelyet ez az úr képvisel”. Fizikailag kiiktatni egy embertípust? Igen! Egy valóságos hüllő.

2002 júliusában azután, majdnem ugyanakkor, amikor Adler átment a Le Monde-tól a Le Figaróhoz, nejét megbízottnak nevezték ki a köztársasági elnök mellé, nem sokkal később pedig az Integrációs Főtanács elnöke lett. A jobboldalinak csúfolt Jacques Chirac, aki legalább olyan jól kiismeri magát az intellektuelekben, mint a zenében, nyilvánvalóan nem hagyhatott ki egy ilyen díszpéldányt.