Ha a problémát egy akadémiai életet nem ismerő, álfontoskodó újságíró veti fel a Népszabadság hasábjain, akkor e sorok írója már másnap felvilágosítja a firkászt, hogy talán jobb lenne kicsit mélyrehatóbban utánanézni választott témájának, mielőtt az MTA belső ügyeibe avatkozik. Csakhogy Pálinkás József politikai és elnöki ambícióinak összeegyeztethetetlenségét egy nagy tekintélyű akadémikus, Solymosi Frigyes professzor vetette fel az említett napilap hasábjain április 23-án, s e tény önmérsékletre intette e sorok íróját, nehogy kampányszagú megszólalássá silányuljon az a néhány ellenvetés, amelyet a professzor úr jóindulatú problémafelvetésével szemben megfogalmazna.

De nézzük, melyek is voltak az említett cikk legfontosabb érvei a politika és a tudósi pálya átjárhatóságának értelmezésében: „Senki nem vitathatja: demokráciánk építése, a piacgazdaság megvalósítása és az ezzel járó gondok megoldása óriási kihívást jelent a pártok és a kormányok számára. Az ország alapvető érdeke, hogy az Országgyűlésbe és a különböző kormányzati tisztségekbe kiváló, széles látókörű, értelmes emberek kerüljenek. Megértéssel kell fogadnunk tehát, ha a magasan kvalifikált értelmiségiek, esetleg tudósok közül néhányan kellő ambíciót, elhivatottságot éreznek aktív politikai szerepvállalásra és – pártjuk győzelme esetén – fontos tisztségek betöltésére. Hiszem, hogy összehasonlíthatatlanul jobb szakminiszter, államtitkár válhat belőlük, mint azokból, akik csupán a pártpolitikához értenek, de mélyebb ismereteik egyetlen szakterületről sincsenek, s ezért ki vannak szolgáltatva az ún. szakértőknek. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az egész embert kívánó politikai munka miatt lényegesen kevesebb idejük marad eredeti szakmájuk művelésére, a kutatásra és az oktatásra. Tiszta szívből kívánom, hogy a politikai vetélkedésben aktív szerepet vállaló akadémikus társunk – pártjának sikere esetén – újból elnyerje az ambícióját kielégítő és szakértelmének megfelelő miniszteri tárcát” – mondja a cikk szerzője. Vagyis Solymosi professzor szerint a tudós lehet jó szakpolitikus, a tudomány szférájából van átjárás a politika világába, ám igazából vagy tudós marad, vagy politikus válik belőle, mert mindkét szerepkör teljes embert kíván. Ez volt tehát az első kifogás Pálinkás József elnöki ambícióival szemben.

A második már inkább az MTA-elnök szerepfelfogásához köthető kifogás volt: „Alapvetően más a helyzet azonban a politikától független intézmények, kiváltképpen az Akadémia esetében, ahol az elnöknek kizárólag a magyar tudományosság érdekeit kell szem előtt tartania. Harcolnia kell a hazai kutatás versenyképességéért, a nagyobb támogatásért, a munkatársak (kutatók) jobb életkörülményeiért, a nagy szellemi értéket képviselő kutatóhálózat fennmaradásáért, függetlenül attól, hogy ez mennyire van összhangban a pártok elképzeléseivel. Mindebben akkor lehet sikeres, ha a kormány elfogadja őt tárgyalópartnernek, ha semmiféle nyílt vagy burkolt ellenérzés nincs bennük egymás iránt. Na de hogy lenne képes sikerrel tárgyalni a kormány vezető politikusaival az, aki megválasztása előtt egy ellenzéki párt parlamenti képviselőjeként vagy valamilyen magas rangú tisztségviselőjeként a kormány megbuktatásán fáradozott? Elvárható, hogy a kormányfő és minisztertársai minden további nélkül túltegyék magukat azon, hogy a képviselő-akadémikus az egyik héten még kivonult az Országgyűlésből, amikor a miniszterelnök szólásra emelkedett, jelezvén, hogy még meghallgatásra sem tartja őt érdemesnek, a »következő « héten pedig új tisztségében leülne vele, hogy az Akadémia és intézethálózata gondjainak megoldásában kérje támogatását? Nem hiszem, hogy a magyar tudományosságnak és az Akadémiának hasznára válna az efféle feszült kapcsolat.”

Vagyis Solymosi Frigyes szerint az MTA elnöki székében olyan pártatlan személynek kell ülnie, akit elfogad a jelenlegi kormányzat is, így a pártpolitikát folytató személyek közül az ellenzéki Pálinkás különösen alkalmatlan e posztra, hiszen kivonul a parlamenti ülésteremből, ha a morálisan megsemmisült miniszterelnök beszél. Így képtelen az MTA érdekeit érvényesíteni a jelenlegi kisebbségi kormánynyal való tárgyalásokban.

A professzor a továbbiakban különösen aggályosnak tarja, ha ellenzéki politikus ül az MTA elnöki székben, de általában az elnök politikusi jellegét kifogásolja akkor is, ha kormánypárti, mert ez esetben az elnök az Akadémia érdekét alá vetheti a kormányzat érdekeinek. Végezetül nyíltan kimondja szándékát: „Mindezek fényében mindannyiunknak érdemes elgondolkoznunk: valóban az lenne a magyar tudomány érdeke, hogy egy pártpolitikus üljön az Akadémia vezetői székébe? Nem hintené el az ellenségeskedés magvát? A Magyar Tudományos Akadémiának mintegy 360 tagja van. Aligha állíthatja bárki, hogy ebből a jeles társaságból nem találhatunk olyan tudóst, aki mentes a szoros pártkötődéstől, aki az elnökkel szemben tanúsított követelményeknek, elvárásoknak minden tekintetben megfelel, és akivel bármelyik kormány és miniszterelnök minden rossz érzés, előítélet nélkül leülhet tárgyalni.”

A szokásosnál hosszabb szövegrészeket azért tartottuk fontosnak felidézni, mert így nincs mód értelmezési hibát elkövetni, ahogyan védekezni sem lehet azzal, hogy e sorok írója kiragadott gondolatokat citál egy más hangvételű szövegkörnyezetből. Solymosi Frigyes gondolatait elolvasva szinte megijedhet az átlagolvasó, ha azt hallja, hogy mindezek ellenére Pálinkás József akadémikust választották a Tudós Társaság elnökévé.

Csakhogy az elsöprő győzelem a fenti érvek sántaságát és az MTA hagyományainak hiányos ismeretét tükrözik.

Az első érv tehát az volt, hogy valaki vagy politikus, vagy tudós, mert mindkettő egész embert kíván. E megközelítés egyszerűen hibás. A modern politikatudomány a politikustípusok között önállóan említi a tudóspolitikus kategóriát, ami azt jelenti, hogy az adott illető egyszerre viseli a tudomány szférájának címeit, rangjait, intézményi tisztségeit, miközben a politika intézményes világán belül is hatalmi pozíciókat birtokol.

Európában e politikustípus a XIX. század elején honosodik meg a tudomány és politika alrendszereiben, és Magyarországon a XIX. század derekától a tudós-politikus alakját maguk az MTA-elnökök mintázzák. Eötvös József egyszerre a Deák-párt második embere, miniszter, az MTA elnöke, az őt követő Lónyay Menyhért miniszterelnökként és megkérdőjelezhetetlen közgazdász zseniként veszi át az MTA elnökletet, Trefort Ágoston 16 éven át kultuszminiszter és egyben az MTA befolyásos alakja, utolsó éveiben elnöke. Eötvös Loránd is tesz politikai kitérőt életútjában, miniszter és az MTA első embere egy személyben. De sorolhatnánk Berzeviczy Albertet, aki ugyancsak miniszter és MTA elnök, vagy Wlassits Gyulát, Klebelsberg Kunót, aki, bár nem elnök, de akadémikusként és miniszterként egyaránt tudós-politikus,vagy Hóman Bálintot, aki miniszteri székét az MTA elnökletét is betöltő Teleki Pálnak adta át, de még József főherceget is megválasztották az Akadémia elnökévé. Legutóbbi időkből Köpeczi Bélát, Glatz Ferencet, Andrásfalvy Bertalant vagy Hámori Józsefet említhetjük, mind tudós-politikusok, akik nem vagy tudósok, vagy politikusok, hanem Csengery Antall szavaival élve „tudós státusférfiak”.

Ezen névsor után már nem is kell sokat érvelni az ellen, hogy „pártatlan” elnök vagy alelnök kell-e az MTA élére. Ezt mindenkor az MTA tagjainak bölcsessége dönti el, ahogy most is tette. E téren mindig nagyfokú politikai előrelátás jellemezte a tisztségviselő választó akadémikusok választói magatartását. Azzal a pragmatizmussal viszont, amelyet Solymosi Frigyes javasolt, amely szerint az MTA legfőbb vezetőinek tárgyalóképesnek kell lenniük a jelenlegi bukdácsoló kormánnyal, bizony 150 évvel ezelőtt Eötvös József nem kerülhetett volna a Bach-korszakban a másodelnöki székbe, ahogy Berzeviczy Albertnek is épp buknia kellett volna, amikor távozó miniszterként MTA-elnökké választották 1905-ben. És számtalan más XX. századi példát hozhatna e sorok írója, amelyek egyenes cáfolatai mindannak, ami a pártatlanság nevében hamis érvként elhangzik a tudós-politikus intézményi szerepvállalása kapcsán.

A végső érvre, hogy ne olyan pártpolitikus üljön az MTA elnöki székébe, aki kivonul a parlamentből egy névtelen, súlytalan, morálisan könnyűnek találtatott miniszterelnök beszéde alatt, hiszen neki tárgyalnia kell ezzel az emberrel, csak egy kérdést tennénk fel. Vajon kivonulna-e az akadémikus Deák Ferenc ma a miniszterelnök felszólalásaikor? Ő, aki a sajtótörvénynek mindössze egy paragrafust javasolt: „Hazudni márpedig nem szabad”? Történelmietlen kérdés, nem is válaszoljuk meg. Az azonban történelmi tény, hogy az MTA legjelentősebb elnökei mind tudós-politikusok voltak, és követték Eötvös József Dessewffy Emil fölött mondott emlékbeszédének azon gondolatát, amely szerint bár a tudósok is állhatnak különböző oldalon a politika mezején, ám ha a közügyekben, nem a maguk, hanem a haza üdvét nézték, akkor egyaránt a hazát szolgálták.

Mindezek alapján e sorok írójának is meggyőződése, hogy Solymosi Frigyes professzor felvetései is ugyanígy nem rossz szándékúak, hanem az MTA és a haza üdvét keresőek voltak. Csakhogy ez esetben tévesek. Az MTA tagsága tehát régi hagyományt követett, amikor pártállásra való tekintet nélkül, teljesítménye, eddigi munkája és a haza, nem pedig a maga hasznának szolgálata miatt, meghatározó fölénnyel emelte elnökévé

Pálinkás Józsefet.

A szerző politológus,

az MTA politikatörténetének kutatója

—————————–

Újabb csodára várva

A mostani akadémiai tisztújítás majdnem ugyanolyan helyzetben következett be, mint a reformkor idején az alapításkor: a társadalom széthullóban van, a nemzeti öntudat halványul, a gazdaság soha nem látott mélypontra süllyedt. Most ismét egyetlen kitörési pontja maradt az országnak, a kiművelt emberfők aktivizálása az ország talpra állítása érdekében. Ezért fogadta nagy örömmel a tudós társadalom Pálinkás József akadémikus elnökké választását, mert korábban már volt lehetősége oktatási miniszterként bizonyítani rátermettségét.

Bár néhányan nyilvánosan is fanyalogtak Pálinkás József nemzeti elkötelezettsége miatt, jó, ha tudják, éppen ezért alapították az Akadémiát 1827-ben: magyar tudósokat képezni, magyar eredményeket felmutatni, fiatal magyar tehetségeket segíteni. Az akadémikusok többsége megértette a kihívást és voksait az 58 éves Pálinkás József atomfizikusra adta. Személyében garanciát láttak arra, hogy nem kerül az Akadémia a pártpolitika uszályába, de megmarad annak, amiért létrehozták: Magyar Akadémiának. A szavazók nyilván azt sem felejtették el, hogy Pálinkás József indította el minisztersége idején a Nemzeti kutatási és fejlesztési programokat és elérte, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) költségvetését hatvan százalékkal megemeljék. Szabad György történész Pasteur szavaival kommentálta az Akadémia 19. elnökének megválasztását: „Legyen a tudomány nemzetfölötti, a tudós pedig hazafi.”

Pálinkás eleve olyan tervekkel készült az elnökválasztásra, amelyek a nemzet jövőjét hivatottak biztosítani a tudományos elit munkája által. Az elmúlt években olyan atrocitások érték a magyar tudományos életet, hogy a valaha nagy nemzetközi hírnévnek örvendő kutatók munkájukat pénz híján nem tudták folytatni, vagy külföldi kollégáik mellett másodrangú szerepet töltöttek be, csupán a megélhetésért. Az új elnök kiemelte: az egyik legfontosabb cél a magyar tudományos kutatások versenyképességének fenntartása, amihez meg kell erősíteni a kutatói hálózatot. A magyar tudományos eredményeket láthatóvá kell tenni a világban, mert az ráirányítja a figyelmet az országra. Hangsúlyozta, hogy jelentős változtatásokra van szükség a pályázati rendszerben, meg kell erősíteni az országos tudományos kutatási alapprogramot, kiszámíthatóvá kell tenni a finanszírozást.

A magyar tudományos fejlesztések elsorvasztása az elmúlt balliberális kormányzás alatt jól igazolható. A Magyar Szabadalmi Hivatalhoz beadott szabadalmi bejelentések száma a rohamosan csökkent: 2005-ben 1275 volt, 2006-ban 924. A kutatás-fejlesztésre 2006-ban 238 milliárd forintot költöttek, a GDP alig egy százalékát; az uniós átlag 1,9 százalék. A magyar természettudományi kutatók a publikációs, idézettségi világrangsorban a 26-27. helyen állnak, annak ellenére, hogy támogatottságuk egyre csökkent. Ebben a mezőnyben előkelő helyen áll Pálinkás József részecskefizikus is, 34-es Hirschindexszel és 4208 idézettel. Így saját szakterületéről is tudja, hogy mennyi az a megszorítás, amelyet még elviselhet egy aktív kutató. Nem hagyta ki tervei közül az összeomlás szélén álló oktatási rendszer segítését sem, mert az Akadémia hozzájárulhat ahhoz, hogy az iskolai tudásanyag arányait jól válasszák meg. A tehetségeket minden lehetséges módon támogatni kell, kiemelkedő embernek kiemelkedő ösztöndíj járjon.

Az Akadémia valóban nem politikai szereplő. De mint a társadalom szemében az egyik legnagyobb tekintélyű intézmény, közéleti szakkérdésekben hallatnia kell a hangját, önálló véleményalkotóként, a nemzet tanácsadójaként. Ezt vállalta az új elnök, és vezetésével talán teljesülni fog Teleki Pál álma: „Magyarok maradtunk és ezzel adtunk legtöbbet Európának.”

(hankó)