Demokráciának hívjuk, de szabadok vagyunk-e?

Miért játszott az idei választásokon oly fontos szerepet a kommunikáció, és miért olyan csekélyet a valódi politika? Pedig Magyarországon már nem lehetne igazi súlya vezetőink szavának. Sokan mégis hisznek az ígéreteknek, és akadnak, akik még bíznak abban, amit politikusaink mondanak. Annak ellenére is, hogy már számtalanszor bebizonyosodott, hogy rendszeresen valótlanságokat állítanak, egyszerűen becsapnak bennünket. Miért élünk ilyen országban, még tizenhat esztendővel a kommunizmus bukása után is? A válasz abban a „demokratikus” kultúrában rejlik, amelyet és ahogy politikusaink 1990 után felépítettek. A Magyar Szocialista Párt Új Magyarország 2006-2010 programja sokak „reményvesztettségére” hivatkozik. S valóban, negyvenegy év elnyomó és kegyetlen államhatalma számos magyar polgárból kioltotta a küzdés tüzét. A közéletet szemügyre véve, többségük ma inkább a passzivitást választja. Nem meglepetés ez hosszú esztendők tapasztalata után, mely szerint az államot kihívni, karrierre, családra és generációkra kiterjedő befolyását megkérdőjelezni nem kifizetődő.

A reményvesztettség tehát teljesen érthető. Magam viszont inkább az elmúlt tizenhat évet kívánnám itt megvitatni: ez ugyanis sajnos legalább ennyire kártékonyra sikerült. A sajtó és néhány bátor személyiség időről időre bizonyítani próbálta a folyamatos igazságtalanságokat, korrupciós ügyekre, hatalmi túlkapásokra, csalásra világítva rá. Mindezekért mégsem fizetett meg soha senki. Ahogyan Fritz Tamás megannyiszor hangsúlyozta, errefelé nem léteznek következmények. Egymás után olvassuk a híreket botrányokról, forintmilliárdjaink elsikkasztásáról vagy sorozatos eltűnéséről. Felemeljük szavunkat vezetőink, pártjaink magatartásával szemben – akik elméletben bennünket hivatottak képviselni. És kritikánkat figyelmen kívül hagyják újra és újra. Röviden tehát: akárhányszor is újjáéledt a láng 1989 óta, mindannyiszor gyorsan el is oltották. A leghangsúlyosabb probléma nem a különböző partok által előirányzott szakpolitikákkal van – sokkal inkább kiindulópontjukkal, ahonnan a vezetés fogalmát megközelítik. A bal- és a jobboldal egyaránt bűnös módon úgy tesz, mintha mi valamennyien ostobák lennénk, vagy legalábbis tanulatlan együgyűek, akik nem rendelkeznek elegendő sütnivalóval ahhoz, hogy maguktól is tudják, mire van szükségük. Az elitizmus nagyon is él és virágzik! A politikai bal esetében ez történetileg érthető. A modern szocialista ideológia eleve a cári Oroszország képzetlen tömegein alapult. A kommunizmus főépítészei, a bolsevikok úgy gondolták, hogy kivételes eszükkel és tudásukkal egyedüliként alkalmasak a parasztok sokaságának irányítására. Ez kísértetiesen hasonló elképzelés ahhoz, amit ma Magyarországon is tapasztalhatunk…A jobboldalnak annál kevésbé akad történeti mentsége. Mentségük sokkal inkább az, hogy nem valódi konzervatívok, nem hiteles „polgáriak”, csupán feltöltötték az egykori MDF által hagyott politikai űrt. Vezetőink – ahogy már említettem – az arcunkba hazudnak, figyelmen kívül hagyva kritikáinkat és kifogásainkat, azt gondolva, hogy megvásárolhatnak bennünket egy-két havi plusznyugdíjjal. Folyamatosan azt állítják, nincs korrupció, miközben az folyamatosan jelen van. Azt mondják, a régi titkosszolgálat embereiként védelmeztek bennünket, milliárdosként arról próbálnak meggyőzni, hogy csupán egy kis lakással rendelkeznek. Valóban ennyire hülyének néznek minket? Magyarország jelenlegi vezetői körében alapvető hiánycikk az átlagpolgár tisztelete. Ennek eredményeként ugyan rendelkezünk a demokrácia intézményrendszerével, de nem rendelkezünk demokratikus lelkülettel. Márpedig az intézmények csak akkor működőképesek igazán, ha benépesítőik magukénak vallják a szolgálat szellemét. S ha választókként minden alkalommal felelősségüknek megfelelően kezeljük őket. Vezetőinknek abban a tudatban kell munkálkodniuk, hogy e nagyszerű ország vezetésével hallatlan megtiszteltetésben van részük, amelyben tisztességgel és alázattal kell viseltetniük. Milyen messze esik mindettől az a felfogás, amelynek szellemében ma irányítják az országot! Nem számít, ha a miniszterelnök önként részt vállalt az 1956-os forradalom leverésében. Más esetben azon kapják, hogy korábbi titkosszolgálati tevékenységével kapcsolatban hazudott az Országgyűlésnek – de ennek sincs jelentősége. Mit kell tennie hát a miniszterelnöknek, vagy más politikusoknak ahhoz, hogy annak következményei is legyenek? Nehéz elképzelni bármiféle botrányt, amibe Magyarországon belebukhatna a politikai elit bármely tagja. Ha az ember hisz a szabadságban, hinnie kell az alapvetésben is, mely szerint az ember alapvetően jó. Hinnie kell, hogy a szabadságban az emberek többsége dolgozni fog és gondolkodni akar majd családjáról – mindenesetre felelősen él majd. Ezek azok a meggyőződések, amelyek egy valódi szabadpiaci demokráciát megalapoznak. Ám amit ma hazánkban tapasztalunk, az se nem valódi demokrácia, se pedig nem igazi szabadpiac. Még csak nem is egyszerűen vadkapitalizmus. Ehelyett felszíni demokrácia egy eltorzult (s nem a multinacionális cégek, hanem elsősorban az egykori kommunista elit korrupt hálózatától szenvedő) nemzetgazdasággal kísérve. A valódi szabadpiaci demokráciák prosperitása és folyamatosan magas, stabil növekedési rátája bizonyítja a fenti alapvetések igazságát. Elég Szlovákiára pillantanunk, amely 18 hónappal ezelőtt radikálisan csökkentette az adókat. Vagy Észtországra, a posztkommunista régió legszabadabb nemzetgazdaságára. Ha valaki nem hisz benne, hogy az ember alapvetően jó, vagy nem gondolja, hogy a többség önmagától is tudatában van annak, hogy élheti megfelelően a saját életét és alakíthatja saját dolgait, akkor annak egy erős, paternalista és beavatkozni hajlamos államra van szüksége: azaz szocializmusra, szabadság nélkül. A szovjet kísérlet bukása és a szocialista gazdaságok fejlődési képtelensége azonban bebizonyította e logika tarthatatlanságát. Gyurcsány Ferenc – állítása szerint – szociális piacgazdaságot látna szívesen Magyarországon. Ez azonban illúzió. Szociális piacgazdaság nem létezik – elég megkérdezni erről Németország új kancellárját, akinek hazájában évtizedekig próbálkoztak ilyesmivel, mígnem kudarcot vallottak. Az „Új Magyarország” szocialista programja „haladásról”, „sikerről” és „győzelemről” beszél. Nem csupán néhány kiválasztott, hanem mindenki számára, mert „csak ez lehet a célunk” (3. oldal). Megint csak egy utópisztikus illúzió, amelynek képtelenségét a szovjet rendszer egyszer már bizonyította. Akkor közel 75 esztendőbe és sok millió ember életébe került. Miért kéne hát újra megtanulnunk az egyszer már leszűrt tanulságokat? Nem létezik siker mindenki számára. Minden kormány, amely sikert vagy egyenlőséget ígér mindenkinek, hazudik. Mert az emberek nem egyenlőek, nem egyformák. Egyesek keményen dolgoznak, mások nem. Van, aki sok pénzt akar, másnak nem ez a fontos. Akadnak, akik nyelveket szeretnének tanulni, utazni a világban – míg mások inkább otthon maradnának csendes, egyszerű életükben. Az egyenlőség és a siker mindenkinek azt jelenti: szabadság senkinek. Olyan hatalmat jelent, amely a neki tetsző módokon osztja újra az általunk befizetett aránytalanul nagy pénzeket. Amit a kormány tehet és valójában tennie is kell, az a jogszabályok előtti egyenlőség megteremtése. Semmiféle hatalom nem tehet mindannyiunkat egyenlővé, de megteremtheti az egyenlő lehetőségeket, az egyenlő kereteket, amelyekkel élhetünk és amelyeknek meg kell felelnünk, Princz Gábort, Tocsik Mártát és Várhegyi Attilát is beleértve. Ez olyan dolog, ami ma Magyarországon sajnos nem adott. A szocialisták programja azt állítja, hogy „Egyre merevebbnek tűnik a magyar társadalom. A személyes sorsokat a tehetség, a szorgalom, a valóságos teljesítmény mellett – nem ritkán helyett – a családi származás, a születési hely határozza meg.” Milyen ironikus, ahogyan Gyurcsány és barátai minderről szólnak! Miközben senki nem élvez olyan előnyöket a mai Magyarországon, mint az egykori kommunisták, akik korábbi hatalmuk babérjait a privatizáció korai szakaszaiban aratták le. Akik ma gazdasági erejüket használják politikai célokra. Ha a kormány az egyenlőség jelszavát hajtogatja, kezdjük a törvény előtti egyenlőséggel! Kezdjük azzal, hogy a bürokrácia útvesztőiben ne jelentsenek előnyt a régi kapcsolatok, a titkos ajtók titkos kulcsai. 1989 óta minden egyes kormányzat kudarcot vallott a számunkra legfontosabb kérdésben: a kommunista állam lebontásában. Ma szavazhatunk, utazhatunk, a boltokban végtelen választékból csemegézhetünk magunknak és szabadon beszélhetünk (legalábbis, ha a hatalom nem figyel). Mégsem vagyunk igazán szabadok. Az állam az utunkba áll, bármerre is fordulunk. Még mindig uralja az életünket. Roppant részesedést igényel a pénzből, amit megkeresünk, és elvárja, hogy amit nálunk hagy, az legyen elég a boldogulásra. Megalázó helyzetekbe hoz bennünket a végtelen bürokráciájával. A méltóságunkat veszi el azzal, hogy hazudik nekünk és úgy viselkedik, mintha megtévedt gyermekek lennénk. Mit szeretnénk tehát? Igazsággal és méltósággal élni. Hogy érezhessük, megbecsülnek bennünket. Gyurcsány egyetlen reformterve sem foglalkozik az alapvető politikai attitűdök megváltoztatásával. Pedig az igazságnak kijár a megfelelő hely. És becsületességnek kell követnie. Tisztelet és nem megvetés az átlagembernek, ez a követendő irányvonal. Mindezért végre harcolnunk kell. Csak ha elértük, akkor leszünk valóban szabadok.