Az igazság a magyar gazdaságról

Egy volt amerikai elnök mondta egy választási kampány tetőpontján, mikor a valódi témákról próbált beszélni: „A gazdaság a fontos, te őrült!”. Mivel országunk a gazdasági válság felé rohan, ideje lépéseket tennünk, és felidéznünk, pontosan mi is történt az elmúlt 16 évben a kommunizmus összeomlása óta. Egy vezető magyar politológus egyszer azt mondta: ha meg akarjuk érteni a posztkommunista Magyarországot, ha világosan akarjuk látni a fennálló politikai és gazdasági kapcsolatokat, egy dolgot kell megismernünk: hogyan ment végbe a privatizáció Magyarországon. Magyarországon ugyanis a privatizáció és a gazdasági reform folyamata korábban kezdődött, mint bármely más szovjet-blokkbeli országban: 1968-ban az Új Gazdasági Mechanizmus egy kommunista kísérlet volt a feszültségek enyhítésére, melyek részben hozzájárultak az 1956-os forradalom kirobbanásához. Ez egy ideig előnyös volt a magyarok számára, különösen a hetvenes és nyolcvanas években, mert az áruk és szolgáltatások nagyobb választékát kínálta alacsony árak mellett olyan időben, amikor a legtöbb kommunista ország komoly hiánnyal küszködött.

Az a különös, hogy bár korábban kezdtük, és 1990-2000 között kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtottunk, mára mi vagyunk a leggyengébbek. Ma, 16 évvel a kommunizmus bukása után, a régióban Magyarországon a legnagyobb a hiány, az egyik legmagasabb az adóindex és a korrupció, egykori kommunistákból és a titkos rendőrség tagjaiból álló, a társadalomtól erőteljesen elkülönülő elittel, valamint egy gyenge, megosztott, a reformokról homályos elképzeléseket valló ellenzékkel rendelkezik. Hogyan lehetséges ez? A hatvanas évek végén Közép- és Kelet-Európában elégedetlenségi hullám söpört végig a szovjetek irányította kommunizmus politikai és gazdasági hajthatatlanságával szemben (1968, prágai tavasz), mégis csak Magyarország volt képes jelentős reformokat bevezetni. Kibővítették a Nyugattal folytatott kereskedelmet, az állítólag állami alkalmazásban álló polgároknak lehetővé tették második állás betöltését a magánpiacon, amely olyan kisvállalkozások növekedéséhez vezetett, mint a zöldséges üzletek, kávézók, autószerelő mûhelyek, ruhaüzletek és fodrászatok. Az építőiparban és a mezőgazdaságban szintén megjelent a magángazdaság. 1972-ben a reformok ugyan megtorpantak, de 1978-ban új lendülettel újrakezdődtek. A nyolcvanas években további jelentős reformintézkedések történtek: az állami ellenőrzést megkezdték lebontani, az igazgatóknak több irányítási jogosultságot adtak, valamint megjelent a kereskedelmi banki szektor. Ebben a folyamatban az egyik legfontosabb törvényhozási lépés 1989-ben a vállalkozásokról szóló törvény volt, mely lehetővé tette, hogy az igazgatók tulajdonosok legyenek. Ugyanakkor ezeknek a gazdasági változásoknak komoly politikai vonatkozásuk is volt, ahogy azt egy kilencvenes évek végi tanulmány megállapítja: „Olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Oroszország a párthivatalnokok személyes meggazdagodása a rezsim utolsó, kapkodó reformcéljainak félhivatalos részévé vált. Ahogy a politika egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a piacok jelentőségére és korlátozott teret engedett a magántulajdonnak, természetesen maguk az elvtársak voltak a legjobban felkészülve az új lehetőségek kihasználására… az ezt követő tülekedés a vagyonért »spontán privatizációként« vált ismertté. Ennek leghírhedtebb példája Magyarországon következett be 1988-1989-ben, a kommunista rezsim utolsó hónapjaiban, amikor a hatalom új törvényeket hozott, melyek lehetővé tették, hogy az állami vállalatokat társulásokká alakítsák át, pl. részvénytársaságokká és kft-kké. A gyárigazgatók és cimboráik úgy manipulálták ezeket a törvényeket, hogy minden külső kontroll alól kivonják magukat, az értékes vagyontárgyakat különálló fiókvállalatokba szervezve, melyeknek résztulajdonosaivá váltak, az államra csak az üres héjat és passzívákat hagyva.” (Roman Frydman, Kenneth Murphy, Andrzej Rapaczynski: Capitalism with a Comrade’s Face, CEU Press, 1998) Egy sajátos ok miatt volt jelentős ezeknek a gazdasági reformoknak a politikai vonatkozása: a kommunista elit korai meggazdagodása a kívülállók hosszú távú hátrányához vezetett. A kommunista rezsim lebontása és a piac-alapú demokrácia bevezetése során Antall József kormánya a fokozatos átmenetet hangsúlyozta: a jóléti állam nagy részének megtartása mellett tervezte az állami tulajdonú részvénytársasági vagyonrészek lépésről lépésre történő privatizálását. Fontos kiemelni, hogy kormánya a kereskedelmi privatizáció útját követte, azaz az állami tulajdonrészek eladását a reprivatizáció helyett, amint az néhány másik országban történt, ahol a tulajdonrészeket szabad elosztással ruházták át a társadalom javára. Bár az állami tulajdont magántulajdonná alakították, gazdaság mûködéséhez és fejlődéséhez szükséges bürokratikus és fiskális kereteket nem hozták létre. A magyar állam a jogi szabályozással kiterjedt ellenőrzést tartott fenn a gazdaság felett. Mindez magas állami költségvetést és magas állami foglalkoztatást eredményezett, mely magas adókhoz és növekvő költségvetési hiányhoz vezetett. 1993-ra a közszféra részesedése a GDP-ből még mindig 48 százalékos volt. Valójában ebben az időszakban a foglalkoztatás növekedett a közszférában, nem csökkent, ellentétben azzal, amit elvárnánk egy olyan országtól, mely állítólag leépíti a szocialista államot. Az eredmény paradox módon az lett, hogy az Antall/Boross-kormány mandátumának végére a magyar gazdaság nagy részét privatizálták, de az állam hanyatlóban volt. Íme néhány adat azoknak, akik már elfelejtették: 1993 végére az infláció 22 százalékos, a munkanélküliség 12 százalékos volt. Elégedetlenség volt azzal szemben, amit az átmenet társadalmi árának neveztek, s amiért sok magyar szavazó visszafordult a kommunistákhoz 1994-ben. Sok ember valóban azt hitte, lehetséges lett volna svéd vagy svájci életkörülményeket teremteni 4 év alatt 40 évnyi kommunizmus után. A fenntarthatatlan külső kereskedelmi egyensúlytalanság, valamint a magyar gazdaság mindenre kiterjedő negatív állapota nagyon hamar a Bokros-csomag bevezetéséhez vezetett. Ahogy a mostani Gyurcsány-csomag, úgy az a csomag is csökkentette a jóléti kiadásokat, emelte az adókat, 8 százalékos behozatali vámot vetett az importra. A Horn-kormány további privatizációval menekült előre, úgy hogy 1998 végére a GDP körülbelül 80 százalékát már a magánszektor adta. Ugyanakkor az erősen paternalisztikus állam lebontásának, valamint a gazdaságra nehezedő fiskális és bürokratikus korlátok csökkentésének elmaradása azt eredményezte, hogy a gazdaság nagyrészt stagnált. És ahogy azt mindannyian tudjuk, az ország igazi gazdasági és politikai egészségét tovább rontotta a súlyos korrupciós botrányok sorozata (Tocsik stb.). Ezért amikor a választói inga jobbra tért ki, a Fideszen volt a sor, mivel az MDF romokban hevert. Orbán Viktor olyan programmal került hatalomra, melyet a Wall Street Journal „az intervenció és a liberalizmus valószínûtlen hibridjének” nevezett. A Fidesz azt ígérte, úgy segíti elő a gazdaság növekedését, hogy az államnak aktív szerepet szán, ugyanakkor visszaállítja azoknak a szociális támogatásoknak a többségét, melyeket a Horn-kormány elvett, például eltörli a tandíjat, visszaállítja a családi pótlékot, és olyan intézkedéseket vezet be, melyek ösztönzik a magyarok gyermekvállalási kedvét. Klasszikus politikai filozófiai szemszögből nézve az Orbán-kormányt a legnehezebb megítélni. Egyfelől az állami vagyon jelentős részét akkorra az egykori kommunisták kaparintották meg, és ezt a gazdasági hatalmat elkezdték politikai hatalommá átalakítani. Ezért a Fidesz vissza akarta szerezni az ellenőrzést a privatizációs folyamat felett. Másfelől a Fidesz abban a téves hitben élt és él, hogy az állam a gazdasági fejlődés legfontosabb hajtóereje. Orbán Viktor azt mondta: „Nyilvánvaló, hogy a második világháború után a gazdasági fejlődés legfőbb forrása több országban is az állam volt. Megvizsgáltuk, hogy a nyolcvanas évek elejétől fogva hogyan modernizálódott Finnország, Írország, Katalónia a globális tőke és a külföldi befektetők hatására. Az államnak összekötő szerepet kell játszania azzal, hogy infrastruktúrát biztosít az üzleti élet számára, és ugyanakkor a lehető legtöbb külföldi befektetőt vonzza Magyarországra.” Az ilyen szemlélet figyelmen kívül hagyja a történelmi adottságokat, melyek meghatározták ezeknek a modelleknek a létrejöttét, és azt, hogy ma már majd mindegyikük komoly válsággal vagy csőddel küzd. Ebben a hitben élve vezette be az Orbán-kormány a Széchenyi Tervet, mely vállalkozói kezdeményezésekkel pótolta a magánszektor beruházásait. Ezt a szabadpiac védői mint a keynes-i jóléti újraelosztás mintáját kritizálták. Ahogy az idő haladt, az Orbán-kormány valóban egyre anti-szabad piacibb lett. 2000-től kezdődően a relatív gazdasági növekedés, mely a kilencvenes éveket jellemezte, lassult: az infláció magas maradt (1998-as 15-ről 1999-ben 10, 2000-ben 9,5 százalékra csökkent), és a növekedés üteme az 1998-as 5-ről 1999-re 4 százalékra csökkent. Aztán 2002-ben az inga újra a másik oldalra lendült ki, és az egykori kommunisták kerültek hatalomra. Mikor végre képesek voltak a gazdaságpolitikára összpontosítani – miután a miniszterelnök önkéntes titkosrendőri múltja miatt kirobbant botrány elcsendesedett – Medgyessy Péter kormánya nem hozta meg a szükséges reformokat: az állami szektor foglalkoztatásának csökkentését, az egészségügyi, nyugdíjbiztosítási és szociális kiadások visszafogását. Ennek eredményeként a költségvetési hiány elkezdett felfelé kúszni. 2003 májusában az IMF figyelmeztetett: „A növekvő bérek és kormányzati kiadások tovább fogják duzzasztani a jelenlegi fizetésimérleg-hiányt, és alá fogják ásni Magyarország versenyképességét a világpiacon.” Később a D-209-es ügynöknek le kellett mondania, és egy olyan ember lett a miniszterelnök, akit senki nem választott meg. A New York Times Gyurcsány Ferencet kommunista kívülállónak nevezte, de mi jobban ismerjük. Gyurcsánynak kitûnő kommunista pedigréje volt, mely 1990 után lehetővé tette számára, hogy gyorsan az ország egyik legsikeresebb „vörös kapitalistája” legyen. Tíz év alatt az ötvenedik leggazdagabb ember lett Magyarországon. Miután a miniszterelnöki esküt letette, ugyanazt a szociális piaci demokrácia-látomást képviselte, mint elődei – egy rendszer a szocializmus társadalmi garanciáival, és a kapitalizmus prosperitásával. Választási kampányában az MSZP „Új Magyarország 2006-2010” választási programja meghirdette a „fejlődést, sikert és győzelmet. Nem a kiváltságos keveseknek, hanem mindenkinek – nem lehet más a célunk.” Az eredmény újra megjósolható volt. 2003 óta Magyarország a régió egyik leggyengébb láncszeme. A folyó fizetési mérleg hiánya várhatóan eléri a 10,1 százalékot, a legmagasabbat az EU-ban, és 2007-re Magyarország eladósodottsága a GDP 71,5 százalékát fogja kitenni. Ne higgyük, hogy a nagyvilág nem figyel ránk. Mielőtt George Herbert Walker amerikai nagykövet, Bush elnök unokatestvére elhagyta Magyarországot, a Gyurcsány-kormány költségvetési hiányát „hatalmasnak”, és a kormány méretét „ijesztőnek” nevezte. Nyugati elemzők szerint Magyarországon gazdasági szükséghelyzet kezd kialakulni. Idén júniusban a Standard and Poor’s leértékelte Magyarország adósságállományát, és a forint zuhant. Ugyanabban a hónapban ismertette Gyurcsány pénzügyi válságtervét: erős adóemelést hangsúlyozott a kiadások csökkentése helyett. A csomag az áfát 15-ről 20 százalékra emeli, a társasági nyereségadót pedig 16-ról 20-ra, 2008-tól bevezetik az ingatlanadót, valamint drasztikusan csökkentik a gáz és az elektromos áram árának állami kompenzációját. Ezért a legtöbb nyugati pénzügyi szervezet az IMF-től és Világbanktól kezdve az EU-ig élesen megrótta Magyarországot. Talán ennél is fontosabb, hogy növekszik az aggodalom, sok átlagos magyar – beleértve azokat is, akik az egykori kommunistákra szavaztak – egész egyszerûen nem fogja tudni elviselni a roszszabbodó gazdasági körülményeket. A privatizációs folyamat már majdnem teljesen befejeződött. Néhány nagyobb falat még a magyar állam kezében maradt, de érzékeny jellegük miatt vagy nem fogják eladni, vagy csak részben privatizálják őket, például a MÁV-ot (jelenleg adják el a cargo részleget), a Postát, a Szerencsejáték Zrt.-t (bár Gyurcsány megemlítette lehetséges privatizálását). Ahhoz, hogy kimentsük Magyarországot a jelenlegi gazdasági válságból, egy sokkal nehezebb feladatot kell végrehajtani: megszüntetni a polgárok függőségét az államtól, meggyőzni a politikusokat – mindkét oldalon – arról, hogy a polgárok nemcsak képesek megállni a saját lábukon, de elő is mozdíthatják a fejlődést, ha az állam nem áll az útjukban. A probléma igen egyszerû: 1990 óta minden kormány ugyanazt az alapvető hibát követte el, a 20. századi szocializmus alapvető hibáját: azt hitték, a növekedés alapja az állam kell hogy legyen, hogy az állam tudja beindítani a fejlődést. Tévedés. Az állam csak akadályozza és visszatartja egy ország gazdaságának növekedését. Meg kell győznünk a politikai elitet, hogy csak szabad emberek lehetnek sikeresek.