Uram, irgalmazz!

Rövid, de annál velősebb beszédet tartott Orbán Viktor miniszterelnök a múlt pénteken Veszprémben a Tánc- és Mozgásművészeti központ avatóünnepségén abból az alkalomból, hogy az idén Veszprém lett Európa kulturális fővárosa. Persze, jó beszéd nem múlhat el vissz­hangok nélkül – ez is szép sikert ért el. A jajgatókórus nem annyira a birodalmi és nemzetállami lét kényes egyensúlyának nehézségén akadt fönn, hanem azon, hogy elhangzott a III. Birodalom kancellárjának neve. Uram, irgalmazz!

A cseh Kalózpárt tagjaként külügyminiszterré emelkedett Jan Lipavský például kijelentette, hogy „senki sem kényszeríti a magyarokat arra, hogy ennek a közösségnek a tagjai legyenek, ha ezt kellemetlennek érzik”. Honfitársnője (remélem, ez a kifejezés nem sérti a hölgy érzékenységét), a nyomasztóan magyargyűlölő Věra Jourová uniós biztos pedig arról panaszkodott, hogy a magyarok azért nem mernek fényképezkedni vele Brüsszelben, hogy ne kelljen otthon üldöztetéssel szembenézniük. Uram, irgalmazz, még egyszer!

Ennek már fele sem tréfa. Idézzük is föl sietve, mit mondott Orbán Viktor magyar miniszterelnök Veszprémben: „mi itt, Pannóniában tudjuk, hogy az európai államok együttműködése mindig nehéz és bonyolult dolog volt. Az a tény, hogy a Római Birodalmat, melynek Pannónia természetes része volt, nem egy másik birodalom, hanem különböző, harcias törzsek döntötték meg, és egyes területeit más és más törzsek foglalták el és rendezkedtek be rajta, el is döntötte Európa sorsát. Eldőlt, hogy Európában saját nyelvvel, saját kultúrával, saját ösztönvilággal rendelkező nemzetek lesznek. S lesz minden, ami ezzel jár: rivalizálások, konfliktusok, területi és hatalmi viták, valódi, tétre menő és presztízsversengések. És a nemzetállamok felett Róma bukása óta mindig ott lebegett egy álom, egy kísértés: újraegyesíteni, egy birodalomba összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott. És ez ma is így megy. Egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat; a nemzeti kultúra és az európai értékek; szuverenitás és – ahogy ők mondják Brüsszelben – az ever closer union. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a kényes egyensúlyt a nemzeti szuverenitás és az európai együttműködés között. Ha nincs szerencsénk, elbillen a dolog, és lesz belőle nemzeti konfliktusok aknamezője vagy bürokratikus hatalmi gépezet, amely visszaél a hatalmával. Az egyensúlyhoz a hazájukat és Európát egyaránt szerető, toleráns és erős – olyan pannonféle vezetők kellenek. Ez ma ritka, mint a fehér holló. Helyette intolerancia, gyengeség, szívtelenség.”

Emeljük ki az idézetből az egyik legfontosabb gondolatot, hogy lássuk, milyen ostoba és aljas ez az újabb keletű hisztéria: „Egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat; a nemzeti kultúra és az európai értékek; szuverenitás és – ahogy ők mondják Brüsszelben – az ever closer union. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a kényes egyensúlyt a nemzeti szuverenitás és az európai együttműködés között.” Nem a névsoron van tehát a hangsúly, hanem az egyensúlyon.

Arról sincs szó, hogy a nemzetállami lét szükségképpen az együttműködés tagadása volna. A kulcs ezúttal is a szeretet: a haza és a tágabb haza, Európa iránt. Ezzel van a baj. De hát mit várjunk egy olyan ország kalózpárti politikusától, amelyiknek nincs is tengere?