Vilnius

Meddig tart még a háború?

Nincs ember, aki erre a kérdésre ma megadhatná a helyes választ, a közelmúltban Vilniusban lezajlott NATO-értekezlet bizonyos értelemben mégis megtette.

Ezt a választ persze nem a politikusok nyilatkozataiból kell kiolvasni, sokkal inkább azokból a mondatokból, amelyek nem hangzottak el. Elsősorban abból, amely konkrétumokkal kijelölte volna Ukrajna útját a NATO-ba.

Természetesen igaz, maga Zelenszkij is elismeri, hogy ha az USA és szövetségesei akarnák, a háború holnap véget érhetne. Ehhez csak arra volna szükség, hogy a frontvonalakat ma elfogadják a két ország – akár csak ideiglenes – határának, és közöljék Ukrajnával, ezentúl védekezésre adnak pénzt és fegyvert, támadásra nem. Ukrajna jó ideje nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen kezdeményezést elutasítson.

A Nyugat még nem tart itt, de Vilniusban az világossá vált, hogy világháborút nem hajlandó kockáztatni, közvetlen katonai beavatkozására nem kerülhet sor. A vilniusi fejlemények alapján a Nyugat vezető politikusai a következőket tartják a legvalószínűbbnek: a háborús helyzet még hosszú ideig fönnmarad, mindkét fél részéről lesznek nekirugaszkodások, de döntő fölényt egyik sem ér majd el, és a konfliktus végül nagyjából a jelen határok mentén befagy. Végső soron tehát Ukrajna területeket veszít – fájdalmasan tudjuk, hogy ez nem példa nélküli a történelemben –, cserébe a valamikori békekötés után integrálódhat a Nyugathoz, ideértve a NATO-tagságot is. Oroszország területeket nyer, cserébe hosszú időre kiszorul a nyugati világból.

A harmadik világháború sötét fellegei tehát kissé távolabb húzódtak a fejünk fölül, ami, lássuk be, jó hír mindnyájunknak. A világ nagyhatalmi átrendeződése azonban folytatódik. Ebben az átrendeződésben lesznek nyertesek és vesztesek. Egyelőre úgy fest, hogy Európa ha nem is a vesztesek, de nem is a nyertesek között fejezi be a szörnyű megmérettetést. Súlyos felelősség terheli azokat az európai politikusokat, akik elvesztegették a nyereség lehetőségét.