– Mikor és hogy kezdett bele Simon Wiesenthal náci bűnök és tettesek felderítésébe?

– Tevékenységét 1947-ben kezdte el az amerikai megszállási övezetbe tartozó Linzben, ahol minden bizonnyal megkapott tőlük minden anyagi és adminisztratív segítséget, a titkosszolgálati-hírszerzésit is, hiszen ilyen tényezők nélkül nem dolgozhatott volna. Csak az államszerződés, a Vörös Hadsereg Ausztriából történő 1955-ös kivonulása után költözött át Bécsbe: a Szovjetunió ugyanis 1948 májusa, az első közel-keleti háború után meghirdette és a megszállt területekre is kiterjesztette a zsidóság elleni nemzetközi harcot – aki zsidóként lépett fel Bécsben, könnyen úgy járhatott, hogy az oroszok elhurcolják és elnémítják.

– Wiesenthal részt vett közvetlenül Ausztria politikai életében?

– Nem, minden erejét a maga elé tűzött feladatra összpontosította. Legnagyobb sikere Adolf Eichmann megtalálása volt 1960-ban Argentínában, Josef Mengele SS-orvosnak azonban nem jutott a nyomára. 1970-ben feladta addig politikamentes magatartását. A Bruno Kreisky vezette szocialista párt (SPÖ) úgy szerepelt a választásokon, hogy mivel a kereszténydemokratákkal (ÖVP) nem tudtak egyezségre jutni, a később a Jörg Haider vezetése alatt Európa-szerte botránykőnek kikiáltott szabadelvűekkel (FPÖ) léptek koalícióra. Az FPÖ-be – a politikai tevékenységtől való törvénybe foglalt eltiltásuk lejártával – volt SS-ek is beléptek, sőt vezető tisztségekhez is jutottak. Wiesenthal megtámadta Kreiskyt, hogy zsidó létére náci politikusokkal áll össze, majd a saját és a világzsidóság eszközeivel széles körű hadjáratot indított ellene. Amikor Kreisky ezt megelégelte, sajtókonferenciát tartott a Concordia Sajtóklubban, ahol az első sorban ültem, szemben vele. Idézem Kreiskyt: „Ha én Wiesenthal helyében lennék, csendesebben viselkednék, mert a múltamban vannak olyan tények, amelyek nem jogosítanak fel arra, hogy mások felett ítélkezzem, és hogy politikai hadjáratot folytassak belpolitikai színezettel”. Majd így folytatta: „ha valaki az életét félti, akkor megbocsátható, hogy ezt vagy azt tesz és mond, de utána ne próbáljon mások felett ítélkezni, pálcát törni”.

– Mi állhatott ennek a súlyos kijelentésnek a hátterében?

– Az itt működő újságírók tudomása szerint Kreisky birtokába jutottak olyan információk vagy dokumentumok, amelyek szerint Wiesenthal a varsói gettóban a Gestapónak spicliskedett volna és ennek fejében élte volna túl a náci időket. Kreisky csak burkolt utalást tett, de kétségtelen, hogy ezután Wiesenthal eltűnt Bécsből: mindenével együtt Hollandiába költözött, és csak Kreisky 1990-ben bekövetkezett halála után tért vissza. Húsz évig volt távol – nyomós ok nélkül ilyet senki nem tesz. Az osztrák kormányok, pártok, felekezetek, világzsidóság csak azután hozták elő újra a Wiesenthal-mítoszt, hogy Kreisky már nem tudta a szemére vetni azt, ami távozásra késztethette Ausztriából.

– Kreisky baloldali létére kritikusan viszonyult az egyetemes osztrák felelősséghez is.

– Kreisky álláspontja az volt, hogy 1938. március 13-án az Anschlussal az első osztrák köztársaság megszűnt – ezt Mexikó kivételével az egész világ elismerte -, és ami Ausztria területén 1945 májusával bezárólag történt, ahhoz a második köztársaságnak és állampolgárainak semmi köze nincsen. Kreisky soha nem fogadta el az osztrák társtettességet, lényegét tekintve ez húzódott meg a Wiesenthallal szembeni összetűzése hátterében. Az SPÖ vezetőségének későbbi önmarcangoló magatartásával Kreisky olyannyira nem értett egyet, hogy lemondott örökös pártelnöki tisztéről; szocialista politikus volt ugyan, de hangsúlyozom, demokratikus szocialista politikus – nagyon nem mindegy. Kreisky csakis humanitárius okokból teljesített kártérítési fizetéseket a zsidóságnak, arra csak jóval később, 1991-ben került sor, hogy a szintén szocialista Franz Vranitzky kancellár Izraelben tett hivatalos látogatásáról visszatérve azzal állt elő, hogy Ausztria a náci bűnökért felelős társtettes és fizetnie kell.

– Wiesenthal a Waldheim-ügyben azonban meglehetősen visszafogott volt. Miért?

– Az az ügy cionista körökből indult: az osztrák államelnökségre jelölt és azt utóbb mindenek ellenére öt éven át betöltő Kurt Waldheim görögországi katonai szerepléséből igyekeztek érveket kovácsolni ellene. Politikai akció volt, de nem túl komoly megalapozottsággal, végül is Waldheim a német hadsereg, a Wehrmacht fiatal tisztje volt. De nehéz is elképzelni, hogy valaki tíz éven keresztül az ENSZ főtitkára lehessen náci múlttal, ráadásul szovjet beleegyezéssel. Wiesenthal nem szállt be a Wadlheim fejét követelők kórusába, hanem megfontoltan történész bizottság felállítását javasolta. Visszafogottságáért a zsidó világban nagyon megnehezteltek rá; egy közeli ismerőse azt nyilatkozta, ez a Nobel-békedíjába került. Másfelől utolsó nyilatkozatai egyikében arra szólított fel, hogy nagyon rajta kell tartanunk a szemünket az ifjúságon és újra erkölcsöt kell tanítanunk – ebben a legmesszebb menőkig csak egyetérthetünk vele. Abban azonban már annál kevésbé, hogy ezt a figyelmeztetést az mondatja vele, hogy a német és az osztrák fiatalok között a náci hajlandóságúak arányát 20 százalékra teszi és abbéli félelmének ad hangot, hogy ha egyszer majd a hamuból főnixként feltámadva felbukkan egy Hitler, nagyon gyorsan veszélyes helyzet állhat elő.