Weimarológiai párhuzamok, avagy a szabadság torz csapdája

Weimar egy könnyelmű köztársaság története. Hivatalosabban: a demokrácia öngyilkossága. „A német nép, a rend népe, nem tudta, mit kezdjen a szabadsággal” – állapította meg Stefan Zweig. Valóban így volt? Mintha a ma brüsszelitáit hallanánk: az új, keletről jött tagországok nehezen birkóznak meg a nekik nyújtott szabadsággal.

A rendkívül liberális 1919. augusztus 11-én elfogadott Weimari Alkotmány is csak formálisan adott sokat, de alig segített abban, hogy a tömegek a demokrácia külsőségein túl kapjanak is valamit. A köztársasági elnök a szemükben csak „császárpótlék” volt. A birodalmi kancellár tanácsadói a szakértelmet mindenáron a jóakarat és a megbízhatóság elé helyezték, s a helyükön maradt vagy visszahívott szakemberek arra használhatták fel állásaikat, hogy szakszerűen szabotálják a demokráciát. (A szakszerűség babonája Kelet-Európában 1989 és 1990 után is győzedelmeskedett.) Nem véletlenül nevezték Weimart a forradalmárok nélküli forradalom s a demokraták nélküli demokrácia expresszionista színpadának: e társadalom keserű torzképe jelenik meg Grosz képein s Döblin regényhőseiben.

A bírói karban szélesebb körű tisztogatás nem folyt. Az egyébként baloldali szellemben fogant köztársaság elmulasztotta, hogy nép- vagy nemzetőrséget szervezzen, s a Kapp-puccs idején világossá vált a hadsereg és a belügy nagy részének ellenforradalmi beállítottsága. Nálunk a taxisblokád idején tapasztalhattunk hasonló beidegződéseket – amikor a köztársasági elnök által később amnesztiában részesített puccsisták vissza akarták forgatni az idő kerekét -, s aligha nevezhetjük véletlennek Antall József kijelentését, hogy amíg a helyén van, sem a weimarizálódás útjára nem akarja engedni az országot, sem pedig nem akar utat nyitni az új kunbéláknak. (A formai azonosságok ellenére a tartalom persze egészen más. Weimarban a jobboldal, a kilencvenes évek elejének Magyarországán a baloldal játssza a reakció szerepét.) – Zérókból lesznek a Nérók! – kiáltott fel a hannoveri műegyetem professzora a háborús hősnek is tekintett Hindenburg elnökjelöltsége láttán: ma Gyurcsányt látva mit mondhatunk?

Az első világháború végén a német közvélemény jelentős része követelte a háború elvesztésében felelős katonai és polgári személyek megbüntetését. Olyan pszichikai légkör uralkodott 1919 végén Németországban, hogy semmiféle ellenkezéssel nem találkozott volna a felelősségre vonás. Semmi nem történt. Amikor azonban a győztes antant kezdte követelni a háborús bűnösök megbüntetését, a közhangulat már megváltozott. Az emberek Németország újabb megaláztatását látták ebben, s a teljes tagadás álláspontjára helyezkedtek a háborús bűnösség kérdésében.

1990-ben Magyarországon olyan hangulat uralkodott, hogy felelősségre lehetett volna vonni a pártállami korszak bűnöseit – kezdetben az SZDSZ volt ennek a legerősebb szószólója -, a Nyugat viszont teljes mellszélességgel a bűnök bocsánatát hirdette. A magyarok – főleg ’56 feldolgozatlan öröksége miatt – ezt saját megaláztatásukként élték meg. Aztán jogállamosítódva az ujjukat sem voltak hajlandók ez ügyben megmozdítani. A szocializmus a lecsúszó rétegek szemében a szociális igazságosság társadalmának szinonimája lett, a demokráciát pedig az itt a piros, hol a piros cigánykodó szelleme lengte körül.

A weimari politika általában lebecsülte a propaganda és a sajtó jelentőségét. A tömegeket – mint a két háború közti kor jó ismerője, Sós Endre írta – a demokrácia ellenfelei saját érdekeik ellen mozgósították. Köztársasági nemzetgyűlés volt monarchista vezetéssel, a demokráciát pedig a puszta többségi elvvel azonosították. A társadalom szellemileg nagykorú tagjai sem irányíthatták szabadon a sorsukat, s gyorsan világossá vált a meghirdetett középút csődje. Az ország eladósodott és elszegényedett: az amerikaiak „üzletesítették” a háborús jóvátételt, s a New York-i tőzsde mérhetetlenül nagy befolyása abban merült ki, hogy Németországot növekvő adóbevételekhez juttassa, majd ezekből fizettesse meg Amerikának és szövetségeseinek a jóvátételt. Mutatis mutandis így járt és szegényedett el Kelet-Európa és Oroszország is a Máltán puskalövés nélkül elvesztett „harmadik világháborút” követően.

Németország és Ausztria mindennemű államszövetségét megtiltották. Azaz a németek még egyszer nem állhatnak fel, diszkvalifikálva vannak. (Nálunk Trianon revíziójának szóba hozatalát tiltották meg rendszerváltó kormányainknak, miközben Európa térképe jobban megváltozott, mint 1920-ban.) A válasz gyors volt: a határain kívül harcoló hadsereget a belső ellenség hátba döfte, hogy a háborús extraprofit után a megalázó béke extraprofitját is bezsebelje, testvériesen osztozva rajta a győztes hatalmakkal.

A „hátba döfés” legendája sokban hozzájárult a weimari demokrácia összeomlásához, s a jobboldali forradalom baloldali jelszavakkal való győzelméhez. Az antikapitalista közhangulat, a látszat-konjunktúra ellentmondásai, s a pártok pénzt lenyúló igazgatói tagságai többet tettek Weimar bukásáért, mint a nemzetiszocialisták. S a korabeli parasztlakodalmak képei jól mutatják azt a szakadékot is, amely a népet a Párizsra és New Yorkra is hatni tudó provokatív és meghökkentő „weimari kultúrától” elválasztotta.

Weimar a liberális kapitalizmus csődje volt. Az okozat, a Harmadik Birodalom megszületése azonban egy különleges történelmi pillanathoz, egy megalázott, de nagyon erős ország revánsvágyához kötődött. Ma ilyen történelmi konstelláció nincs, de a weimari forma, a liberalizmus és formális demokrácia a népszuverenitás ellen, általános lett. A liberális kapitalizmus mai haszonélvezői tehát hazudnak, amikor a demokrácia megbuktatásának és egy új hitlerizmusnak a rémképét festik a falra. Az újkorban a harmincéves háborútól kezdve – amikor vallásháború ürügyén katolikusok léptek ördögi frigyre protestánsokkal és fordítva – elsősorban az elitek váltak árulóvá. De mint a hruscsovi titkos beszéd után 1956-ban, amikor a sztálinista elit lemondott arról, hogy saját magát is a vérpadra vigye, úgy ma mintha ettől ódzkodna a nyugati civilizáció összes politikai osztálya is. Eszébe sem jut magát feláldozni egy totalitárius rend oltárán, s uralkodik árulásra és egyeduralomra törő ösztönein. Hogy a lecsúszó társadalmi rétegek gyakran nagyon is naiv szószólói a nácizmus kelléktárához nyúlnak bosszantásukra, az érthető ördögűző praktika csupán: a mostani elitek babonásan félnek a horogkereszttől. (Pedig az 1932-es híres berlini lakásbérlősztrájk idején a külvárosi udvarokban még egymás mellett lógott a kommunista és a náci zászló, s a Ribbentrop -Molotov paktum is a két nagy proletárnép, a német és a szovjet szövetségéről szólt.) Az ördögűzés nem idegen a magasabb köröktől sem: ha valaki a néppel érez, azt szánakozó mosollyal nacionalistának vagy populistának nevezik.

A Rossz forgatókönyvét nem a jobboldal, nem is a nacionalizmus, hanem a növekvő szegénység írja. Orvosi kutatások szerint még a művelt Nyugat országaiban is szembe kell nézni azzal, hogy a nyomor miatt a szegényebb néprétegek egyre jobban ki lesznek téve a betegségeknek, mint a gazdagabbak. A németországi Robert Koch Intézet kimutatásai szerint az előbbiek gyermekei túlsúlyosak és aránytalanul sok köztük a lelki beteg, egészségi állapotuk mérőszámai pedig az utóbbiakéhoz képest igen rosszak. (A német börtönök tele vannak pszichopatákkal és bevándorolt családok leszármazóival.) A betegség tehát gazdasági és szociális kérdésként jelentkezik, miközben a régi jóléti állam egyre több kellékét dobják a történelem szemétdombjára. A népességmozgást kutató szakemberek azt is jelzik, hogy az európai őslakosság eljutott a demográfiai öngyilkosság küszöbére. Ez a mai elitek árulása, s nem az, hogy kitárnák egy „Vezér” előtt a kaput és nyájasan betessékelnék embereivel a hatalom sáncai mögé. Az okozat pedig „Vezér” híján valószínűleg az lesz, hogy a demográfiai vérveszteségektől beteg európai népek lázálmaiból a média fog előnyt csiholni a múlt kísérteteinek meglehetősen komikus felvonultatásával a „demokrácia védelmére.”

A múlt század fordulóján sokan idézték a francia példát a halált hozó villamosgombról és a kis kínairól, miszerint ha valaki a gombot megnyomja, a Sárgafolyó partján felfordul egy szegény kuli. Ma pedig a gombnyomogató európéer kap egymillió dollárt és senki sem fog erről megtudni semmit, kuli pedig bőven van. – Ön megnyomná a gombot? – kérdezhetnénk ma is politikustól és kisembertől egyaránt. Mintha a túlélés politikailag korrekt formájának az effajta gombnyomogatás maradt volna csak: Indiában négy család éhezik, hogy egy francia vagy német állampolgár luxuskocsit vehessen magának.