Félig átvágott kaukázusi csomó

Kissé megszeppenve ülök a mikrobuszban, amely éppen a karabahi utakat rója, mert indulásom előtt két azeri újságíró kollégám halt meg egy személyszállító katonai teherautóban: páncéltörő aknára futott. Örmény diverzánsok helyezték el a pokoli szerkezetet. Az azeri hadsereg aknamentesítést végez a visszaszerzett területeken, Baku szerint azonban az örmény oldal akadályozza a munkálatokat azzal, hogy nem adja át az aknatérképeket. Azzal vádolják az örményeket, hogy ily módon igyekeznek minél nagyobb károkat okozni Azerbajdzsánnak, illetve hátráltatni az azeriek és kurdok visszatelepülését. Hírügynökségi jelentések szerint a novemberi tűzszünet óta két tucat azeri civil és legalább nyolc katona vesztette életét, majdnem száz egyenruhás és tucatnyi civil pedig megsebesült a térségben történt aknarobbanásokban.

– Hiába foglalja el az országunkat az azeri hadsereg, mi akkor partizánháborúba kezdünk. Küzdeni fogunk úgy, ahogy az Afganisztánban történt – mondja a Demokratának Szaro Szarján katonatiszt, aki most a menekültek ügyeivel, illetve az óvóhelyek fenntartásával foglalkozik az örmény fennhatóság alatt maradt Hegyi-Karabahban, fia pedig önkéntesként az első vonalban harcolt, és veszítette el az egyik lábát.

Sok embert ismer, aki annak idején átélte a háború minden borzalmát, és most ők képviselik Arcah (az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság örmény neve) értelmiségét.

– Mi mindannyian úgy gondoljuk, hogy az azeri csodálatos nemzet, könnyű velük szót érteni, kereskedni, sőt, azt is ki merem mondani, hogy a legjobb szomszédjaink, de nem tudunk velük egy országban élni. Megtapasztaltuk, mit jelent az azerbajdzsáni autonómia – mondja keserűen Szarján. A férfi úgy véli: Arcah Örményország szerves része, középtávon azonban azt szeretné, ha a Hegyi-Karabah Köztársaság felépítené független államiságát.

– Azt se felejtsük el, hogy Karabah síkvidéke is egykor Örményországhoz tartozott – zárja gondolatait az örmény nemzeti állásponttal Szaro Szarján, aki békeidőben és civilben egyébként múzeumigazgató Karabahban.

Egyébként Arcah nem a semmiből jött létre, alapját az 1923 és 1991 között az Azerbajdzsáni SZSZK részeként létezett Hegyi-Karabah autonóm régió képezte, amelyben többségében ugyan örmények éltek, de azeriekkel, oroszokkal, kurdokkal és zsidókkal teljes békességben. Mára persze csak örmények lakják a csonka Hegyi-Karabahot…

A régi, szép békeidők

– Orosz iskolába jártunk, együtt futballoztunk, bújócskáztunk, soha nem volt nemzetiségi ellentét közöttünk egészen a 80-as évek legvégéig, amikor türköknek kezdtek bennünket nevezni. Nem is értettük, mit jelent, csak azt éreztük, hogy csúfolódnak velünk – mondja İlgar İsmayılov egykori kick-box bajnok, napjainkban bakui edzőterem-tulajdonos.

Harminc éve elhanyagolt úttalan utakon rójuk a kilométereket, hogy elérjük Ağdam városát, amit kaukázusi Hirosimaként emlegetnek. Mindenütt lerombolt falvakat látok. Több lépcsőben tették a földdel egyenlővé a sok száz falut 1992–94-ben, az első karabahi háború alatt. Először örmény katonák és orosz zsoldosok jöttek. Villámgyorsan elűzték a lakosokat, 750 ezer gyereket, öreget, nőt és férfit, a házakat kirabolták, az üres épületekből kiszerelték az ajtókat, ablakokat, szétszedték és elhordták a tetőszerkezetet, majd a puszta falakat felrobbantották. Kifosztották a temetőt, még a csontokat is kiszántották a földből, végül elaknásították a településeket.

– Mindent helyre lehet állítani. A házat, a gazdasági épületeket, templomokat, síremlékeket. De hogyan lehet helyrehozni édesapám földi maradványait? Ez hatalmas lelki seb, amelyet nem csupán nekünk okoztak, de a többi olyan embernek is, aki hasonló helyzetbe került, mint én. Elhatároztam, hogy Örményországot az Európai Bíróság elé viszem. A Hegyi-Karabah Köztársaságot nem tudom, mert nem elismert politikai formáció – mondja Eldar İsmayılov, az azeri újságírók egyik legismertebb doyenje.

Újjáépítés XXI. századi színvonalon

Jelenleg gőzerővel zajlik a visszafoglalt terültek újjáépítése. Legelőször az áramszolgáltatást állították helyre, felállították a villanyoszlopokat, kihúzták a vezetékeket, felépítették a hozzájuk szükséges épületeket, berendezéseket telepítettek. Az azeri kormány térben visszafelé halad: a határ mentén kezdték meg a munkálatokat, vagyis az orosz békefenntartók által őrzött demarkációs vonalhoz közeli települések helyét tisztítják meg az aknáktól és a törmeléktől, majd kezdik el az „intelligens falvak” felhúzását. Az építkezésbe a közeljövőben magyar cégek is beszállnak.

– A magyar állami Eximbank százmillió dolláros hitelt ad magyar cégeknek ahhoz, hogy építhessenek az azeriek által visszafoglalt Karabahban – jelentette be Bakuban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki a tavalyi háború óta másodszor látogatott Azerbajdzsánba, hogy egyebek mellett a karabahi újjáépítés ügyében is tárgyaljon. A háború következményeinek felszámolása érdekében pedig 25 ezer euró támogatást ajánlott fel a magyar kormány aknamentesítésre. A kérdés csupán az, hogy lesznek-e jelentkezők, akik 30 év elteltével éppen ide, a frontvonal mellé szeretnének visszaköltözni…

– Én és a családom biztosan visszatérünk. Alig várjuk, hogy birtokba vehessük őseink földjét. Ez lelki és megélhetési kérdés egyszerre. Ismét gazdálkodni fogunk, birkát tenyésztünk, szőlőt és más gyümölcsöt, zöldséget termesztünk, bort, portóit, konyakot készítenünk majd. Az államtól a lehető legmodernebb „intelligens-zöld” házat kapjuk meg ingyen, földünk van elég, és amiben hiányt szenvedünk, azt is kérelmezhetjük a kormánytól: vetőmagot, vegyszereket, gépeket. Lesz orvosi rendelő, iskola és minden egyéb, amit akár egy amerikai faluban is megirigyelnének – mondja Vusal Ibrahimov ökológus, alkalmi útitársam, aki épülő faluját jött megnézni.

Hétköznapi aknamező

Útközben megállítanak bennünket egy katonai posztnál, ahol műszerészek dolgoznak. Egy ideig nem mehetünk tovább, mert az út közelében a délelőtt felszedett taposóaknákat robbantják fel. A robbanószerkezeteket elsősorban szakszerű szétszerelésükkel igyekeznek megsemmisíteni, de néha nem marad más, mint felrobbantani őket. Ennek az a hátránya, hogy a földeket beborítja a repesz, és a fémdarabok utóbb tévesen jelezhetnek a tűzszerészeknek. A föld későbbi gazdái pedig fáradságos munkával lesznek kénytelenek megtisztítani a fémszilánkoktól a terepet.

– Nekem ez olyan hétköznapi munka, mint másnak a gázszerelés. Rutin. Óvatosnak kell lennünk, de ritkán fordul elő kritikus helyzet. Mindössze két gondom van ezzel a munkával kapcsolatban: az egyik az, hogy lépésenként helyezték el az aknákat, vagyis hihetetlenül sűrűn! Milliónyi borítja a földünket. A másik pedig az, hogy ritkán láthatjuk az otthon aggódó családunkat – mondja Ali, az egyik tűzszerész, miután sikeresen megsemmisítették legújabb gyűjteményüket. A férfi İlham Aliyev azeri elnököt idézi, aki szerint ha az örmények nem adják át az aknatérképet, a munka akár tíz évig is eltarthat.

És valóban, az út mentén jól látható, hogy lépésenként kandikálnak ki a taposóaknák a földből, vagy csak hanyagul a ledobálták őket az örmény katonák, hadd legyen dolguk a hazájukat visszafoglaló azerieknek. Az örmény hadsereg által megszállt területek növényzetét sem kímélték. Kiirtották a szőlőket és egyéb ültetvényeket, no meg persze kivágták a fákat is. Látványos példa erre a Cabrayıl (ejtsd: Dzsabrajil) város felé vezető út mellett álló 800 éves platán, amelyet először kivágtak, majd a tuskóját felrobbantották. De a természeti műemlék élni akart, és ma több vastag ága igyekszik az ég felé. Nem győzött felette az emberi gyűlölet.

A történelemóra ereje

A legnagyobb gondot az örmény történelemben véli megtalálni Rizvan Huseynov bakui történész. Az örmény gyermekeknek ugyanis olyan egyoldalú históriát oktatnak, amelynek a középpontjában egy állítólag valaha létezett Nagy-Örményország áll.

– Erre alapozva azt a feladatot állítják az örmény nép elé, hogy fel kell támasztani ezt a Nagy-Örményországot. Ez pedig kiterjedne Azerbajdzsán, Grúzia, Törökország és Irán némely területeire. Vagyis Örményországnak területi követelései vannak minden szomszédos állammal szemben.

A történész szerint az örmény népnek meg kell tanulnia jószomszédi viszonyban élnie az őt körülvevő népekkel, vagy legalább olyan kapcsolatot építeni ki velük, amelynek nem lesznek a régióban háborús következményei.

– Mi felszabadítjuk Hegyi-Karabahot, de felszabadítani az örmények tudatát a meghamisított történelemtől az örmény értelmiség feladata. Mert meg kell érteni, hogy addig, amíg az örmény népet olyan szellemben nevelik, hogy ő magasabb rendű, különb a többinél, ami tisztán náci ideológia, és az örményeknek azt sugallják, hogy a szomszédos államok területei állítólag az ő ősi földjük, a térségben tartós békét teremteni nem lehet – teszi hozzá Rizvan Huseynov.

Fontos további érv az örmény fél részéről, hogy ők 295-ben államvallássá tették a kereszténységet, és a szélsőséges muszlim fundamentalizmus terjedését gátolják. Ehhez képest sofőrünk, akit İzginnek hívnak, szunnita, naponta ötször kellett volna imádkoznia, de fohászaival nem lassította az utazásunkat, ébredés után, az étkezések alatt és lefekvés előtt vonult félre, végezte el a kötelező szertartást. Megjegyzem, hogy egyik település, így Baku légterét sem zengte be soha a müezzin hangja, pedig háromszor is bejártam Azerbajdzsán nagyobbik részét.

Sorra haladunk el a lerombolt falvak helyén magasodó mészkőkupacok végtelen sora mellett, és logikusan merül fel bennem a kérdés, hogyan juthatnak át az örmény diverzánsok a vérprofi orosz békefenntartó deszantosok legmodernebb technikai hálóján? Az Oroszországi Föderáció békefenntartó kontingense 1960 kézifegyverekkel ellátott katonából, 90 páncélos szállítójárműből, 380 gépjárműből és egyéb speciális felszerelésből áll, például katonai helikopterekből és tankokból.

– Az örmények nem az orosz békefenntartókon keresztül jönnek be, hanem a régi örmény–azeri határszakaszokat használják, amelyeket jóval gyengébben ellen­őriznek, a hegyes terepviszonyok éppen az ellenségnek kedveznek, és éppen itt haladnak át az évszázadok óta jól ismert csempészútvonalak. A diverzánsok éjjel átszöknek, elrejtenek egy-két tankelhárító aknát az úton, és azonnal visszalopakodnak. Persze sokukat elfogjuk, és bíróság előtt kell felelniük nálunk, de éppen őket állítják be az örmény hatóságok a nemzetközi médiumok előtt „át nem adott hadifoglyoknak”. Újabb hazugság az örmények részéről – mondja kísérőm, Emil.

A frontvonal bája

Ahogy egyre közelebb érünk a demarkációs vonalhoz, úgy sűrűsödnek a katonai ellenőrző pontok, de a különleges külügyminisztériumi engedélyünk minden alkalommal szabad utat nyit számunkra.

Végül megérkezünk Ağdamba, a kaukázusi Hirosimának nevezett kísértetvárosba. Első pillantásra megérdemelten. Az egész város romokban hever, kivéve a központi mecset két hatalmas minaretjét, amelyeket az örmény katonák megfigyelőtoronyként használtak. A mecset maradványai ugyanis a muszlimok által érinthetetlen építmények, ezekre biztosan nem lőttek volna. A szakrális épületekben az örmény katonák háziállatokat tartottak, közöttük a muszlimok által tisztátalannak tartott sertést. A mecset kőpadlóját bokáig érő trágya borítja. A pusztulás apokaliptikus képeit a szent és híres azeri ősök temetőjének látványa tetőzi be, ahol minden tiszteletre méltó imám, kán kriptáját feltörték, minden emlékoszlopot ledöntöttek, összetörtek, megrongáltak. Így járt a város alapítója, Ibrahim Halil (İbrahimxalil) kán türbéje is, amely most romokban áll. Darabokra törték Hursidbanu Natavan (Xurşidbanu Natavan) emlékművét is, csontjait kiásták és szétszórták. Natavan a XIX. században élt, azeri költőnő és filantróp volt. Azerbajdzsán egyik legjobb lírikusának tartják. Legkiemelkedőbb remekművei az úgynevezett gazal költeményei, amelyek egyfajta szerelmes ódák.

Az egykori virágzó, 40 ezer lakosú város ma teljesen néptelen, csak egy tucatnyi azeri katona őrzi. Sokan teszik fel azt a kérdést, hogy Baku miért nem tárgyalásos úton oldotta meg a karabahi válságot. Erre az a felelet, hogy az azeri fél folyamatosan igyekezett tárgyalni az eltelt három évtizedben, de hasztalan. Semmit nem értek el sem Sztepanakertben (Hegyi-Karabah fővárosa), sem Jerevánban, sem Moszkvában.

– Hiába, ez a mi valóságunk, és nem csak a miénk, nézzük csak meg Ukrajnát vagy Grúziát! Nem volt más választásunk, tehát az azerbajdzsáni nép saját kezébe vette a sorsát, és megoldotta ezt a problémát. A történelem azt mutatja, hogy az erő tényezőjét mindig mindenki figyelembe veszi – foglalja össze a háború indokát Ali Gacizade (ejtsd: Gadzsizade) azeri politológus.

– Ami pedig az idegen, vagyis orosz békefenntartók megjelenését illeti, azok a megállapodásaink szerint érkeztek a térségbe. Mindegyik béketárgyalásunk feltételezte a békefenntartók jelenlétét. Hogy tíz évig maradnak-e, 15-ig vagy csak ötig, azt az idő majd megmutatja. A függetlenségünk időszaka, illetve a 44 napos háború bebizonyította, hogy ellentétben a Szovjetunió sok egykori államával Azerbajdzsán képes megállapodni Moszkvával, és lépésről lépésre haladni céljai felé – értékeli a hazája politikai sikereit Ali Gacizade.

És valóban, a politológusnak igaza lehet, hiszen már ott tartunk, hogy Moszkva nagy riválisa, Ankara megvetette lábát Hegyi-Karabah szimbolikus központjában, Şuşa városában, és maga Recep Tayyip Erdoğan éppen itt, néhány kilométerre a demarkációs vonaltól, a romos karabahi városban személyesen írta alá a két ország közötti szövetségi viszonyról szóló egyezményt. Továbbá török főkonzulátust nyitnak Şuşában. És ezek csupán az első török lépések.