Lukasenko, a palack és a szellem

A belaruszok többsége egy évvel ezelőtt ugyanúgy készülődött a választásokra, mint az azt megelőző 26 évben. Tisztában voltak vele, hogy az országot 1994 óta irányító Alekszandr Lukasenko marad az elnök, és úgy gondolták, hogy a lassuló gazdaság és szakadozó szociális háló ellenére ők még mindig szerencsések a szomszédos ukránokhoz képest. Erre a helyzetre játszott rá a hatalom is. Lukasenko még a kampány kezdete előtt megtisztította a terepet összes potenciális kihívójától. Volt, akit börtönbe záratott, mások pedig mindezt látva jobbnak látták elhagyni az országot. A hatalom ellenzékeként egyedül a bebörtönzött blogger feleségét, Szvetlana Tyihanovszkaját engedte indulni. Benne nem látott veszélyt, hiszen a szemében Tyihanovszkaja inkább volt a gyerekeit nevelő értelmiségi háziasszony, mint politikus.

Csakhogy a csendes többség mögött mind hangosabban követelt nagyobb szabadságot a paradox módon éppen a bela­rusz modell sikerének köszönhetően az elmúlt jó egy évtizedben megerősödött nagyvárosi középosztály, és mindinkább hallatta hangját a fiatalság is. Az egyik réteg természetes módon a gazdasági tőkéjét akarta politikaivá konvertálni, míg a másik ismét csak érthető okokból új arcra vágyott. Már a kampányban látszott, hogy az ellenzéki vezérnek egyáltalán nem nevezhető Tyihanovszkaja és két „udvarhölgye” mögé jóval többen sorakoznak fel, mint korábban bármelyik kihívó mögé.

Újdonságként megjelentek a „színes technikák”. A varsói bázisú Nexta Telegram csatorna tudatosan készült a tüntetésekre, amelyeknek aztán helyi vezető híján koordinátora lett. A megnövekedett geopolitikai feszültség közepette a Nyugat is úgy gondolta, hogy Ukrajna után Belaruszt is leválasztja Moszkváról. Alekszandr Lukasenko rendszere azonban sokkal szilárdabb volt, mint Viktor Janukovicsé, ráadásul a belarusz elnök sokat tanult a szomszédban történtekből. Ezekből már látszott, hogy Lukasenko minden korábbinál komolyabb kihívás előtt áll, ám az elnök győzelmét így sem fenyegette veszély. A hatalom azonban nem tudta elképzelni, hogy Lukasenko „csak” 55-60 százalékos eredménnyel nyerjen, mert nagyjából ekkora volt a valós támogatottsága. Hozta tehát a szokásos, valamivel 80 százalék feletti eredményt, míg Tyihanovszkajának csak 10,2 százalékot engedett elkönyvelni. Válaszul tüntetések kezdődtek.

Hosszú idő után először érződött zavarodottság a rendszeren. Persze, a tüntetőkkel szembeni fellépés durvasága is mutatta, hogy a belarusz hatalom eltökélt a tiltakozás letörésében. Alekszandr Lukasenko számíthatott a szövetségi állam másik tagjának, Oroszországnak a segítségére is, melynek politikai, információs, média- és titkosszolgálati támogatása átlendítette a kezdeti zavarodottságon. A tiltakozásokat vitte a lendület, vezető nélkül, a Nexta instrukciói alapján is működött a dolog. Az viszont egyértelmű volt, hogy szintet nem tud lépni, hiszen az ellenzék nemhogy nincs abban az állapotban, de még jelen sincs a tiltakozásokon. Így aztán ahogy jött a tél, úgy fulladtak ki az utcai megmozdulások. Ehhez persze az is kellett, hogy a hatalom az ellenzék összes valódi és potenciális vezetőjét kiszorítsa az országból, vagy börtönbe csukja, állampolgárok tízezreit vegzálja. Ezek az eljárások a pénzbírságtól a néhány napos elzáráson át a súlyos börtönévekig terjedhetnek. Közben ezreket kínoztak meg, elsősorban az elnökválasztást közvetlenül követő erőszakhullám során. A halálos áldozatok száma féltucatnyi, a politikai foglyoké több mint hatszáz.

Az emigrációban élő ellenzékiek most arra számítanak, hogy a nyugati szankciók megtörik Lukasenko rendszerét. Noha a hagyományos beutazási tilalmak és vagyonbefagyasztások itt sem voltak különösebben hatékonyak, a nemrégiben bevezetett gazdasági szankciók viszont már okoznak problémákat az egyébként is gondokkal küzdő belarusz gazdaságnak. A rendszer azonban ettől még nem dől össze. Főképp úgy, hogy a Nyugat nem akarja maga ellen hergelni a lakosságot, és még kevésbé Putyin karjaiba lökni Lukasenkót. Ám a rendszer gyengül, a lakosság szegényedik, az ország pedig mindinkább lemarad. Jól látszik ez a képzett munkaerő, elsősorban a magasan kvalifikált IT-specialisták elvándorlásának a felgyorsulásán.

A rendszernek vannak tartalékai, hiszen bizton számíthat Oroszország, de Kína és Törökország támogatására is. Moszkvának geostratégiai érdeke, hogy Belarusz ne forduljon a Nyugat felé, és ez szinte mindent megér neki. Ráadásul Lukasenko elnök növekvő kiszolgáltatottsága egyre közelebb hozza a szövetségi állam régóta óhajtott elmélyítését. A belarusz elnök sűrűsödő oroszországi vizitjeinek képeit látva egyértelmű, hogy már Vlagyimir Putyinnak is elege van Alekszandr Lukasenkóból, ám egyelőre nem tehet mást, mint hogy támogatja. Közben keresi a belpolitikai válságot feloldó politikai átmenet lehetőségeit, de addig is hatalomban tartja Lukasenkót. Kína szintén a stabilitás, így a status quo megőrzésében érdekelt, hiszen az Új selyemút Európába vezető északi ágán Be­larusz fontos logisztikai központ, és egy fordulat, még inkább egy ezzel párosuló káosz csak gyengítené a pozícióit. A növekvő elszigeteltség és kiszolgáltatottság közelebb hozta Minszket és Ankarát is, Törökország számára ugyanis a csillagok jelenlegi együttállása kedvez ahhoz, hogy Belaruszon keresztül is növelje befolyását a posztszovjet térségben. Mindezeket látva talán érthető az is, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok is óvatos a szektorális szankciók bevezetésével.

Ebben a helyzetben ismét megnövekedett Alekszandr Lukasenko magabiztossága. Mutatja ezt a Ryanair gépének feltartóztatása, az onnan leszállított ellenzéki bloggerrel, Roman Protaszeviccsel kötött vádalku, az ennek segítségével az információs térben kibontakozó ellentámadás, Litvánia megbüntetése az illegális migránsok országra való ráengedésével és a hatalmi átmenetet, ennek kapcsán az alkotmány módosításáról beígért népszavazást érintő kijelentések is, melyek kapcsán a belarusz elnök már olyan kiszólásokat is megenged magának, hogy ő nem is ígért semmit. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak az ellenzéket, de az EU-t és Amerikát is előszeretettel oktatja ki.

A Belarusz körüli feszültséget továbbra is fenntartja, hogy a Nyugat szinte elnökként kezeli Szvetlana Tyihanovszkaját, és ezzel az információs és politikai térben növeli a nyomást Lukasenko rendszerén. De az olyan finoman szólva furcsa halálesetek sem öregbítik a hírnevét, mint legutóbb Vitalij Sisav eltűnése. A belarusz ellenzéki aktivistára fel­akasztva találtak rá Kijev egyik park­jában. Függetlenül attól, hogy emögött a hatalom áll-e, vagy ahogy többen is pedzegetik, éppen Lukasenko rendszerét akarták vele még inkább lejáratni. Mint ahogy az olimpiai játékokat kihasználva disszidáló és lengyelországi menedékjogot kérő belarusz sprinter, Krisztyina Tyimanovszkaja botránya is kellemetlenül hat Minszkre. A sportoló fellépése ugyanis rámutat arra, hogy a választási eredmény „korrekciójával” Lukasenko egy éve kiengedte a szellemet a palackból, egyre többen érezték meg a szabadságot, emelik fel a fejüket.

Alekszandr Lukasenko éppen ezért nem húzhatja a végtelenségig az átmenetet. A válság azonban csak rendszer átalakításával oldható fel. Ebben ugyan semmilyen szerep nem jut a tiltakozások mögött álló ellenzéknek, de a jelenlegi, Lukasenko elnökségével fémjelzett status quo sem tartható már. Az ő ideje lejárt, és ha sokáig késlekedik, akkor annak az esélyét is elszalaszthatja, hogy a neki is megfelelő forgatókönyv alapján lépjen hátrébb – vagy éppen oldalra.