1956 ősze után II.
Még akkortájt is rendszeresen tartóztattak le embereket, akár az utcáról is egy kis verésre.Nem hagyta szóhoz jutni. Az enyém viszont elővette az igazolványát. Valami karhatalmi rendőr volt. Erre lettek figyelmesek az állványon dolgozó munkások. Amikor aztán lökdöstek bennünket, hogy szálljunk le a motorról, be a furgonba, a melósok leugráltak és közénk álltak. Egyikük rögtön eltakarta előlük a rendszámtáblát. Furfangos eszű, gyorsan gondolkodó munkás, az „uralkodó osztály”. Addig tartották vissza a rendőröket és persze az autójukat, amíg el nem tűntünk a szemük elől. Laci azért kanyarodott arra, hogy benzint vegyen a Mészáros utcában, de ezek után jobbnak látta, ha továbbhajt, és rátért a balatoni útra, a régi hetesre, mert akkor még az autópályának színe sem volt.
A másik atrocitás is nem sokkal később a Balaton felé menet történt velem, de ezúttal a vonaton. Forró nyár volt kétségtelenül, és a vagon minden jobb oldali ablaka le volt eresztve. Székesfehérvárnál egy házaspár telepedett be hozzánk, s a férfi rögtön rendezkedett. Mindenekelőtt kereszthuzatot csinált, vagyis a bal oldalon lehúzta az ablakokat. Mire egy legalább hét hónapos várandós anyuka panaszkodni kezdett, hogy őt kínozza a légjárás. A ficegét ez azonban nem érdekelte. Hiába könyörögtek neki az utasok, legyen tekintettel a kismamára, nem is válaszolt. Kikönyökölt az ablakon. Hebrencsmód fölpattantam. Fölhuzigáltam a többi ablakot, és ráordítottam: húzod föl azonnal! Utasokkal a hátamban merész voltam. Nem mozdult. Odaléptem, és fölcsaptam az orra előtt én.
Ám amikor Siófoknál leszálltam, ő is furakodott utánam. A felesége fönnmaradt, és kiabált neki: Józsi, gyere vissza! Indul a vonat. Lenn maradsz! Ő azonban nem, elővette rendőrigazolványát: székesfehérvári rendőr százados volt. – Kérem, jöjjön velem! – mondta fenyegetően.
Még akkortájt is rendszeresen tartóztattak le embereket, akár az utcáról is egy kis verésre. Ezt jól tudtam, s eszembe sem jutott, hogy vele menjek. Elvegyültem először a tömegben, majd beosontam a pályaudvar épületébe.
Amikor ismét fölbukkant, már két puskás rendőr állt mellette. A tömeg lassan elolvadt, én pedig hamarosan szembekerülhettem volna velük. Ám egy asszony berángatott a női vécébe, betuszkolt egy kajütbe, és azt mondta: ki ne jöjjön, majd szólok, ha lehet.
A harmadik vagy negyedik vonat megérkezéséig ültem a klotyón, s amikor az utolsóval elutazott – fél nap múlva – engedtek ki az asszonyok. Ez az egész apró epizód azért érdekes, mert a saját bőrömmel illusztrálhatom az akkori állapotokat. Nem én voltam a kivétel, akit zaklattak, de alighanem kivétel voltam, hogy megúsztam.
Miért kell ezt most nekem itt előadnom? Mert a magyarrágalmazások kora még mindig nem járt le. Ha nem is az emberek, de holmi csimbókok most azt furulyázzák, hogy a magyar nép alig fél esztendővel 56 vérbe fojtása után, május 1-jén kivonult a Hősök terére és éltette Kádárt. Egymillió embert mondanak általában, gúnyosan, fitymálkodva. Nem tudják, hogy minő erőszakkal, megfélemlítve kényszerítették a dolgozókat munkahelyükön a kivonulásra. A helybéli párttitkárok följegyezték azok nevét, akik otthon maradtak. Családosok, gyermekesek nem kockáztathatták a megtorlást. Hivatalosan egymillióan, valójában félmillióan ha kivonultak, köztük civilbe öltöztetett sorkatonák.
Azzal sem értek egyet, ha utólag a Kossuth-díjat elfogadókat lehitványozzák. Könnyű ma fickálódni, hencegődni, mellet döngetni! A világhírű Kodály Zoltánt is meg merték leckéztetni még évek múlva is. A feleségének nem adtak útlevelet! Szegény Szabó Lőrinc! 1955–56 telén a tihanyi biológiai intézetben találkoztam vele, s mániákusan attól rettegett, hogy éhen hal. Németh Lászlónak pedig a veje volt börtönben ’56 miatt. Ne fogadták volna el a Kossuth-díjat? Ugyan!